Hód-Mező-Vásárhely, 1898. július-december (28. évfolyam, 53-104. szám)

1898-07-03 / 53. szám

Melléklet a „Hócs-Mező- Vásárhely“ 53. sz­ámához egy kiküldöttjének e hó 4-én, reggeli 6 órakor leendő megjelenéséről gondoskodni szívesked­jék ; a kárfelvételek iránti szemlék ezután kezdetüket veszik s a károk lehetően már a helyszínen megállapittatnak. H­asonló tartalmú sürgönynyel kereste meg a pénzügyigazgatóságot a polgármester is. N­agyon helyén­való a sürgős intézkedés és óhajtandó, hogy a kárfelvételeket bürokra­tikus c­eremóniák ne hátráltassák, a­minek következménye lehetne a felek érdekeit sértő késedelem. Ne­hogy ismétlődjék a néhány év előtti aszálykor fölmerült eset, a midőn a ter­melők nem győzték várni a hivatalos apparátus lassú megmozdulását s a mi terméssel sem kecsegtető kukoriczát nagyobb részt levágták akkorra, a mikorra a bizottság a helyszínen megjelent s ezzel ennek működése tárgytalanná vált. Persze az adóelengedés is.­ Az adóhiva­talnál is a legkülönbözőbb káraránylatokat jelen­tették be s szombat reggelig az ottan bejelen­tett jégkárok a következő dűlőkre vonatkoz­nak : Kendertóhát, Mártély, Szék­halom, Fe­ketehalom, Darvasszék, Hattyas, szentesi útfél, Bevehalom, Ráros, Öthalom, Tompahát, Mágocs, Puszta-Vöröshalom, Apróhalom. E­ ­gyről-másról e­ gyes házak pallósán porlepte lomtárban egy-egy talpas mécs vagy koppantó őrzik a múlt idők emlékét. Ő­sibb, sőt teljesen ősi intézmény az előbbi, későbbi idők eszelték ki már a koppantót, mely korszakos javítás a faggyú-világítás tör­ténelmében. Szellemesen kombinálta ez az ol­lót és a szemetes ládát, az utóbbi az olló egyik ágán kegyeletes kitartással gyűjtögetvén a gyertya lekoppantott hamvát. A faggyú meghátrált a szeárin előtt, mind a kettőt legyűrte a kőolaj. M­ost már a kőolaj fölött is megcsendül a lélekharang. A villamosság száműzi lakásainkból a kel­lemetlen bűzt, melylyel a sokszor tökéletlenül finomított kőolaj kedveskedett, amerikai ere­detéhez méltó kitartással. Erősebb volt a bűze, mint a lángja. A vele való bánás nem túlságos mérvben járult a tisztasághoz vagy a tűzbiztonsághoz. A közvilágításban épen nem vált be. Az egyes lángok nem igen mutattak többet, mint egy gombostű helyett karóra tűzött szentjános­bogár. É­s . . . de ne feszegessük, hogy lesz, mint lesz. Hadd szenderüljön jobb létre a haldokló petróleum ; a villamosság végezni fogja a maga dolgát. A haldokló Feigelstockné is rimánkodott — Dávidkám, ha meghalok, újra né­há­z kétségbeesett férj csitítgatta a szenvedő aggódásait: — Ne emészd magadat Régikám ! Csak te halj meg, a többi az én dolgam. * A­z illető szabályrendelet az udva­rokból az utczára kivezető csatornákon csak a fölgyülemlett esővíz kivezetését engedi meg. H­a e bizonyára végrehajtott meghagyás­sal a tényeket összevetjük, az esőviz fogal­mát meghatározni szerfölött egyszerű: »Az esővíz szédítő párázatot terjesztő, mocsárszinü folyadék.« D­e mit mond ehhez a nálunk nemsokára megjelenendő közegészségügyi felügyelő ? A­ki különben is a legjobbkor érkezik. A csucsi tengeren épen Hajósra van szükség. C­sak kissé se fájdul meg a fejünk a rozsda miatt, mely vasat eszik. Országos ve­szedelem a másik, mely kenyeret eszik , a mi­dőn még a gabona lábon áll. E­zen a bajon az idén szerencsésen átes­tünk. H­anem hát a két apostol, Péter meg Pál, együtt üli meg a nevenapját, a mi az idén szerdára esett. A két ünnepelt a névestén csúnyán összepörölhetett s ebből támadt a szerdai fergeteg és jéghullás. T­ud is a természet kiszámí­tóan kegyetlen lenni. M­ostoha, de nagyon mostoha esztendő után engedte eltelni reménynyel a szivét egy egész országnak, mely a terméssel emelkedik vagy bukik. A hatalmas takarónak, mely mint óriási zöld palást fogja körül a magyar földet, színe aranysárgára érik s a tejes szem aczéllá kezd szilárdulni. K­edvező időjárás után gyilkos meleg kö­szönt be, enyhíti valamelyest a szél, de ez is forró, mintha egy tűzhányó kráteréből szakadt volna ki s a hőség nyomán megjelennek az egymásra tornyosodó felhőtáborok, keblükben titokzatos módon érlelve a gazdát fenyegető sorsharagot, a jégverést. R­égente eléje harangoztak, hogy az isten­csapást elfordítsák a határról, a­mi mód fölött olcsó és annyiban eredményes,hogy a harangozót is megkörnyékezi az istennyila. K­ésőbb póznákat állítottak föl, sodrony­­vezetékkel, levezetni a felhők töméntelen vil­lamosságát, mely sejthetően elsőrendű kukta a boszorkány-konyhán, hol a jégeső készül. E­gyedüli fegyver nem is a jég, hanem a jégkár ellen a­­ papír. Dijkötvény alakjában. H­a a jégkár bekövetkezik, az a papír ér annyit, mint a bankóprés. H­a a jég elmarad, akkor meg jó a fidi­busznak.* A­uspitz hegedűvirtuóz létére nem tartja a sörényes művészi tradícziót, csodamódon lenyiratta a haját. H­iteles forrásból értesülünk (magától hal­lottuk), hogy a­mint otthon a nyári frizura remekét bemutatta, kis felesége menten el­ájult, leánykája pedig (pár hónapos bébé) ko­molyan óvta apját a jövőben hasonló túlzá­soktól. T­úlságosan nem bánkódunk utána, a férjének :­zasodj. * — Egyház törvénye tiltja a lelkésznek az éjjeli misemondást. — Az a törvény, a mi itt parancsol ! A lázongó lelkiismeret tüze csap ki a sötét szemekből. Az őrület vadságával verd ismét öklét magasra ziháló mellére s czéloz. A papnak egy vonása sem változik. A részvét forrása megered szivében. Már enge­delmeskedik. F­ölveszi misemondó disz­ernátusát, fényes fövegét, a­mikkel a megrémült nő tipeg elő nagy pihegéssel. Magához veszi a sekrestye kulcsát s int az indulásra. A jámbor asszonyt erősen foglalkoztatja ez a dolog, a­mi itt történik, de már ő sem fél. Elől megy a lámpával az utat világítani. F­öltárul a templom fenséges csendjével. A küszöbön visszadöbben az ifjú ember. Gyor­san eldobja fegyverét. Aztán belép s mellére hajtott fővel áll meg az oltárlépcsőnél. Az iz­mos alak tehetetlenül zsugorodik össze. Oda­veti tekintetét a szent hely lépcsőire, szivé­hez emeli kezét s e közben fölcsendül a pap első imája. A­z introitus könyörgő hangjai bongnak szerte a templom mélyében. A­z ifjú pap megkezdi a misét. Magasra emeli az oltár keresztjét s odatapasztja az aj­kához, majd az episztola oldalán, a­hol a nő szintén világot gyújtott már, fölhangzik a zsoltár zsolozsmája s kilenczszer száll vissza a szívbe a templom sötét boltjáról : Kyre eleyson, Kriste eleyson . . . M­ind a kilenczszer lejebb bukik az oltár lépcsőjén az a szenvedő ember. A pap megáll az oltár közepén, fölcsen­dül a Glória dicséneke, aztán lassan lehajol a térdelő alakhoz. — Imádkozzál ! H­angos, szakadozott sóhajokban hangzik el a Miatyánk a szenvedő ajkán. Nehezen, nagyon nehezen megy neki az imádkozás. A Graduale és az Evangelium szent igéi rezegnek át a templom csendjén. . . . Deus, qui nullum respuis . . . Z­endül föl a pap ajkáról az ima a bű­nös lelkek megváltásáért. S mintha megsuj­­totta volna valami a szenvedőt, ott az oltár­lépcsőn, arczra bukott. L­elkéből, buzgón imádkozik a pap. Az áhitat csendjébe valami sejtelmes hang vegyül. Oh, ha leszáll az oltár homályából az irgalom angyala s végig simítja kezével a vergődő ember izzó homlokát. A­z égő sebre csak egy cseppet az engesz­­telődésből. Á­ldozásra elhangzik a communis hálája s fölszáll az utolsó ima Szent János evangé­liumából . . . A zsolozsma végső hullámai búgva öm­­lenek szerte a mély csendben. A mise végeztével hirtelen fölszökik a legény. Tán az utolsó imával elszakadt lelké­től a gyötrelem, hogy nyugodtabb a tekintete, szelidebb a szeme fénye. A lelkésznek egy gondolata van. Meg­tudni a rejtélyt. S­zótlanul, fejét lehajtva, szeliden közele­dik hozzá az a rettenetes ember s a mint odaér, lázzal elkapja és megcsókolja kezét. — Köszönöm, szent atyám ! A pap megrendül. Egy könycsepp esett le a keze fejére. V­égre megragadja az alkalmat, hogy a rejtélyes szenvedőt vallomásra bírja. A dalárda énekóráján is nagy volt a le­­hangoltság a karnagyi fürtök katasztrófája . Úgy lesz teljes bűnbocsánatod, ha elmondod nekem, mi az, a mi fáj ? Hiszen olyan ifjú vagy még. A boldogtalan ember megrázza magát, félelem fogja el s halható a szívverése, a­mint susog , fölfelé. — Oh, az a fehér kéz ! — Micsoda fehér kéz ? F­ölveti a fejét, megborzadva néz körül. — Itt mozog mindig a fejem fölött . . . — Bizonyosan nagy bűnt követél el. — Szörnyűt! Kiált az ifjú lázasan, de hirtelen ismét szelídre olvad át a szava. — Egy kis galambvértől piros a kezem. A pap mélyen megrendül e beszédre. S­zólni készül, de a boldogtalan elébe vág. — Hanem egyet kérek még szent atyámtól. — Mi az ? — Imádkozzon ő érte is. — Kiért ? A legény szivéhez markol. — Kiért? A­ztán hirtelen futásnak ered s visszakiált: — Megtudja szent atyám, majd holnap, mikor egy hűtlen lány temetésére harangoznak A parochia ajtaja bevágódik, a bujdosó rohan a téren át. Dobogós hangja szűrődik el messze s a tér haván egyre fogy a futó alak árnyéka. Nem válogatja az utat. Térdig szakad a hóba minden lépésnél. Mégis fut. Mintha valamitől egyre jobban rettegne, zihálva gá­zol gyorsabban előre. A fekete körvonalak egészen összezsugorodnak, a szürke köd tá­volában mozog még valami feketeség, egy vad, egy holló alakja . . . O­h, az a fehér kéz ! . . .

Next