Hód-Mező-Vásárhely, 1898. július-december (28. évfolyam, 53-104. szám)
1898-07-03 / 53. szám
Melléklet a „Hócs-Mező- Vásárhely“ 53. számához egy kiküldöttjének e hó 4-én, reggeli 6 órakor leendő megjelenéséről gondoskodni szíveskedjék ; a kárfelvételek iránti szemlék ezután kezdetüket veszik s a károk lehetően már a helyszínen megállapittatnak. Hasonló tartalmú sürgönynyel kereste meg a pénzügyigazgatóságot a polgármester is. Nagyon helyénvaló a sürgős intézkedés és óhajtandó, hogy a kárfelvételeket bürokratikus ceremóniák ne hátráltassák, aminek következménye lehetne a felek érdekeit sértő késedelem. Nehogy ismétlődjék a néhány év előtti aszálykor fölmerült eset, a midőn a termelők nem győzték várni a hivatalos apparátus lassú megmozdulását s a mi terméssel sem kecsegtető kukoriczát nagyobb részt levágták akkorra, a mikorra a bizottság a helyszínen megjelent s ezzel ennek működése tárgytalanná vált. Persze az adóelengedés is. Az adóhivatalnál is a legkülönbözőbb káraránylatokat jelentették be s szombat reggelig az ottan bejelentett jégkárok a következő dűlőkre vonatkoznak : Kendertóhát, Mártély, Székhalom, Feketehalom, Darvasszék, Hattyas, szentesi útfél, Bevehalom, Ráros, Öthalom, Tompahát, Mágocs, Puszta-Vöröshalom, Apróhalom. E gyről-másról e gyes házak pallósán porlepte lomtárban egy-egy talpas mécs vagy koppantó őrzik a múlt idők emlékét. Ősibb, sőt teljesen ősi intézmény az előbbi, későbbi idők eszelték ki már a koppantót, mely korszakos javítás a faggyú-világítás történelmében. Szellemesen kombinálta ez az ollót és a szemetes ládát, az utóbbi az olló egyik ágán kegyeletes kitartással gyűjtögetvén a gyertya lekoppantott hamvát. A faggyú meghátrált a szeárin előtt, mind a kettőt legyűrte a kőolaj. Most már a kőolaj fölött is megcsendül a lélekharang. A villamosság száműzi lakásainkból a kellemetlen bűzt, melylyel a sokszor tökéletlenül finomított kőolaj kedveskedett, amerikai eredetéhez méltó kitartással. Erősebb volt a bűze, mint a lángja. A vele való bánás nem túlságos mérvben járult a tisztasághoz vagy a tűzbiztonsághoz. A közvilágításban épen nem vált be. Az egyes lángok nem igen mutattak többet, mint egy gombostű helyett karóra tűzött szentjánosbogár. És . . . de ne feszegessük, hogy lesz, mint lesz. Hadd szenderüljön jobb létre a haldokló petróleum ; a villamosság végezni fogja a maga dolgát. A haldokló Feigelstockné is rimánkodott — Dávidkám, ha meghalok, újra néház kétségbeesett férj csitítgatta a szenvedő aggódásait: — Ne emészd magadat Régikám ! Csak te halj meg, a többi az én dolgam. * Az illető szabályrendelet az udvarokból az utczára kivezető csatornákon csak a fölgyülemlett esővíz kivezetését engedi meg. Ha e bizonyára végrehajtott meghagyással a tényeket összevetjük, az esőviz fogalmát meghatározni szerfölött egyszerű: »Az esővíz szédítő párázatot terjesztő, mocsárszinü folyadék.« De mit mond ehhez a nálunk nemsokára megjelenendő közegészségügyi felügyelő ? Aki különben is a legjobbkor érkezik. A csucsi tengeren épen Hajósra van szükség. Csak kissé se fájdul meg a fejünk a rozsda miatt, mely vasat eszik. Országos veszedelem a másik, mely kenyeret eszik , a midőn még a gabona lábon áll. Ezen a bajon az idén szerencsésen átestünk. Hanem hát a két apostol, Péter meg Pál, együtt üli meg a nevenapját, a mi az idén szerdára esett. A két ünnepelt a névestén csúnyán összepörölhetett s ebből támadt a szerdai fergeteg és jéghullás. Tud is a természet kiszámítóan kegyetlen lenni. Mostoha, de nagyon mostoha esztendő után engedte eltelni reménynyel a szivét egy egész országnak, mely a terméssel emelkedik vagy bukik. A hatalmas takarónak, mely mint óriási zöld palást fogja körül a magyar földet, színe aranysárgára érik s a tejes szem aczéllá kezd szilárdulni. Kedvező időjárás után gyilkos meleg köszönt be, enyhíti valamelyest a szél, de ez is forró, mintha egy tűzhányó kráteréből szakadt volna ki s a hőség nyomán megjelennek az egymásra tornyosodó felhőtáborok, keblükben titokzatos módon érlelve a gazdát fenyegető sorsharagot, a jégverést. Régente eléje harangoztak, hogy az istencsapást elfordítsák a határról, ami mód fölött olcsó és annyiban eredményes,hogy a harangozót is megkörnyékezi az istennyila. Később póznákat állítottak föl, sodronyvezetékkel, levezetni a felhők töméntelen villamosságát, mely sejthetően elsőrendű kukta a boszorkány-konyhán, hol a jégeső készül. Egyedüli fegyver nem is a jég, hanem a jégkár ellen a papír. Dijkötvény alakjában. Ha a jégkár bekövetkezik, az a papír ér annyit, mint a bankóprés. Ha a jég elmarad, akkor meg jó a fidibusznak.* Auspitz hegedűvirtuóz létére nem tartja a sörényes művészi tradícziót, csodamódon lenyiratta a haját. Hiteles forrásból értesülünk (magától hallottuk), hogy amint otthon a nyári frizura remekét bemutatta, kis felesége menten elájult, leánykája pedig (pár hónapos bébé) komolyan óvta apját a jövőben hasonló túlzásoktól. Túlságosan nem bánkódunk utána, a férjének :zasodj. * — Egyház törvénye tiltja a lelkésznek az éjjeli misemondást. — Az a törvény, a mi itt parancsol ! A lázongó lelkiismeret tüze csap ki a sötét szemekből. Az őrület vadságával verd ismét öklét magasra ziháló mellére s czéloz. A papnak egy vonása sem változik. A részvét forrása megered szivében. Már engedelmeskedik. Fölveszi misemondó diszernátusát, fényes fövegét, amikkel a megrémült nő tipeg elő nagy pihegéssel. Magához veszi a sekrestye kulcsát s int az indulásra. A jámbor asszonyt erősen foglalkoztatja ez a dolog, ami itt történik, de már ő sem fél. Elől megy a lámpával az utat világítani. Föltárul a templom fenséges csendjével. A küszöbön visszadöbben az ifjú ember. Gyorsan eldobja fegyverét. Aztán belép s mellére hajtott fővel áll meg az oltárlépcsőnél. Az izmos alak tehetetlenül zsugorodik össze. Odaveti tekintetét a szent hely lépcsőire, szivéhez emeli kezét s e közben fölcsendül a pap első imája. Az introitus könyörgő hangjai bongnak szerte a templom mélyében. Az ifjú pap megkezdi a misét. Magasra emeli az oltár keresztjét s odatapasztja az ajkához, majd az episztola oldalán, ahol a nő szintén világot gyújtott már, fölhangzik a zsoltár zsolozsmája s kilenczszer száll vissza a szívbe a templom sötét boltjáról : Kyre eleyson, Kriste eleyson . . . Mind a kilenczszer lejebb bukik az oltár lépcsőjén az a szenvedő ember. A pap megáll az oltár közepén, fölcsendül a Glória dicséneke, aztán lassan lehajol a térdelő alakhoz. — Imádkozzál ! Hangos, szakadozott sóhajokban hangzik el a Miatyánk a szenvedő ajkán. Nehezen, nagyon nehezen megy neki az imádkozás. A Graduale és az Evangelium szent igéi rezegnek át a templom csendjén. . . . Deus, qui nullum respuis . . . Zendül föl a pap ajkáról az ima a bűnös lelkek megváltásáért. S mintha megsujtotta volna valami a szenvedőt, ott az oltárlépcsőn, arczra bukott. Lelkéből, buzgón imádkozik a pap. Az áhitat csendjébe valami sejtelmes hang vegyül. Oh, ha leszáll az oltár homályából az irgalom angyala s végig simítja kezével a vergődő ember izzó homlokát. Az égő sebre csak egy cseppet az engesztelődésből. Áldozásra elhangzik a communis hálája s fölszáll az utolsó ima Szent János evangéliumából . . . A zsolozsma végső hullámai búgva ömlenek szerte a mély csendben. A mise végeztével hirtelen fölszökik a legény. Tán az utolsó imával elszakadt lelkétől a gyötrelem, hogy nyugodtabb a tekintete, szelidebb a szeme fénye. A lelkésznek egy gondolata van. Megtudni a rejtélyt. Szótlanul, fejét lehajtva, szeliden közeledik hozzá az a rettenetes ember s a mint odaér, lázzal elkapja és megcsókolja kezét. — Köszönöm, szent atyám ! A pap megrendül. Egy könycsepp esett le a keze fejére. Végre megragadja az alkalmat, hogy a rejtélyes szenvedőt vallomásra bírja. A dalárda énekóráján is nagy volt a lehangoltság a karnagyi fürtök katasztrófája . Úgy lesz teljes bűnbocsánatod, ha elmondod nekem, mi az, a mi fáj ? Hiszen olyan ifjú vagy még. A boldogtalan ember megrázza magát, félelem fogja el s halható a szívverése, amint susog , fölfelé. — Oh, az a fehér kéz ! — Micsoda fehér kéz ? Fölveti a fejét, megborzadva néz körül. — Itt mozog mindig a fejem fölött . . . — Bizonyosan nagy bűnt követél el. — Szörnyűt! Kiált az ifjú lázasan, de hirtelen ismét szelídre olvad át a szava. — Egy kis galambvértől piros a kezem. A pap mélyen megrendül e beszédre. Szólni készül, de a boldogtalan elébe vág. — Hanem egyet kérek még szent atyámtól. — Mi az ? — Imádkozzon ő érte is. — Kiért ? A legény szivéhez markol. — Kiért? Aztán hirtelen futásnak ered s visszakiált: — Megtudja szent atyám, majd holnap, mikor egy hűtlen lány temetésére harangoznak A parochia ajtaja bevágódik, a bujdosó rohan a téren át. Dobogós hangja szűrődik el messze s a tér haván egyre fogy a futó alak árnyéka. Nem válogatja az utat. Térdig szakad a hóba minden lépésnél. Mégis fut. Mintha valamitől egyre jobban rettegne, zihálva gázol gyorsabban előre. A fekete körvonalak egészen összezsugorodnak, a szürke köd távolában mozog még valami feketeség, egy vad, egy holló alakja . . . Oh, az a fehér kéz ! . . .