Hód-Mező-Vásárhely, 1901. január-június (31. évfolyam, 1-52. szám)
1901-03-21 / 23. szám
Csütörtök, 1901. Márczius hó 21. 23. Szám. Harminczegyedik évfolyam. POLITIKAI LAP. A HÓDMEZŐ-VÁSÁRHELYI GAZDASÁGI EGYESÜLET KÖZLÖNYE Szerkesztőség és kiadóhivatal: V. kerület, Kossuth-tér, templom-bazár 7. szám, hova minden a lapra vonatkozók küldendők. Megjelen minden vasárnap és csütörtökön. Hirdetési dijak: három hasábos petit sorért 6 fill. Nyilt tér soré 40 fill. Előfizetési dij: Egész évre 8 kor. Fél évre 4 kor. Negyedévre 2 korr e Egyes szám ára 10 fill. Mr Egy kis közgazdasági párhuzam. Kétségtelen, hogy valahányszor a magyar nemzet márczius 15-ének emlékét üli, a szabadság fellendülésének hajnalát, az 1848-ik évi vívmányokat dicsőíti lelkesedve. Nekem pedig ezen ünnep alkalmat ad e mellett arra, hogy a múltba visszatekintve, megmérjem a haladás útját, melyet már magunk mögött hagytunk. Visszapillantván az 1848-ik évi márczius 15 óta lefolyt 53 évre, és eltekintve annak gyászos korszakától, úgy találom, hogy a magyar nemzet idejét nem vesztegette el. Magyarország 53 év előtt lépett be az európai népek nagy családja körébe, de ebből is csak 34 évet mondhatunk a magunkénak, csak e rövid 34 évre terjed ki az alkotás nagy munkája. A történelem tanúságot fog tenni egykoron arról, hogy ezen rövid időt nem pazaroltuk el, és arról, hogy kizárólag saját erőire utalva, miként volt képes egy kis nemzet ily rendkívül rövid idő alatt elhagyatottságából, szegénységéből, fejletlenségéből kiemelkedni, és azon színvonalra emelkedni, hol ama nagy, hatalmas és gazdag nemzetek állanak, melyek évszázadokon keresztül munkálkodhattak intézményeik megalapításán. Szívós kitartással, rendkívüli erőmegfeszítéssel pótoltuk a múltak mulasztásait ; ma többet termelünk egy év alatt, mint elődeink egy évtizeden át, de ugyanezen arányban képesek vagyunk oly közterhek viselésére is, melyek alatt a nemzet egykor összeroskadt volna. S hogy ez így van , megvilágítom néhány kézzelfogható példával is. Kezdem az állami költségvetésen. Kossuth Lajos, az akkori pénzügyminiszter az 1849-ik évi állami költségvetésben 622 millió kiadást és csak 163 millió bevételt irányzott elő. Ma az állami kiadások megközelítik az 500 millió forintot, a bevételek pedig meghaladják az 500 millió forintot. 53 év alatt tehát adózási képességünk s az állam egyéb jövedelmi forrásainak bősége majdnem harminczszoros összegre emelkedett. S vajon megbizhatnák-e ezt az adózó polgárok, ha a magánvagyon és magánjövedelem emelkedése is nem öltött volna 1848, vagy helyesebben mondva 1867. óta oly óriási arányokat ? A harminczas évek vége felé kivittünk összesen 35.000,000 frt értékű árut s behoztunk 37.000,000 frt értékűt; a legutóbbi időben pedig már kivitelünk úgy mint behozatalunk meghaladja az 550.000,000 forintot. Az emelkedés 15-szörös, s csupán gabonaneműekből több mint 220.000.000 frt értéküt vittünk ki, mely legékesebben szóló cáfolata azon állításnak, hogy mezőgazdaságunk hanyatlott. A szükségletek ma kétségkívül sokkal nagyobbak, de folyvást arányban állanak a föld jövedelmének emelkedésével és az értékesítés egyre kedvezőbb körülményeivel. Az ipar és kereskedelem tekintetében pedig még óriásibb előhaladást tettünk, (habár még mindig e téren vagyunk legjobban elmaradva), minőhöz hasonlót Európa egyetlen országa sem mutathat fel. A negyvenes évek elején ez országban iparral 138.000, kereskedéssel 21.500 ember foglalkozott, míg ma ezeknek száma csaknem megtízszereződve áll. És mi volt az ipar és kereskedelem 1848. előtt és minő ma ? Mindkettő a legszerényebb és a legprimitívebb keretben mozgott. Nagy Széchényi akkor még hasztalanul sürgette gyárak létesítését, pénzét ipari vállalatba akkor senki sem merte befektetni, míg a statisztika adatai szerint ma már részint részvénytársulati, részint állami, községi, szövetkezeti és magáncégek tulajdonát képező jóval több mint 1000 olyan ipari vállalat létezik az országban, mely 20 egyénnél több embert — de némely része 1000- nél is több embert — foglalkoztat. De nézzük meg csak városaink fejlődését is, s lehetetlenség hogy meg ne győződjünk arról, miszerint a múlt a jelennel e tekintetben sem hasonlítható össze. Tekintsük csak a saját városunkat. Nekünk ma sokkal több városi kövezett utunk van, mint 1848-ban volt Budapestnek, az ország fővárosának. S ki merte volna azt 1848 előtt és közvetlen utána is hinni, hogy valaha Hun- Vásárhelyről csak tojást 300.000 és aprójószágot 200.000 frt értékűnél is nagyobb mennyiséget szállítsanak el évenként ? Nem is szólva a lábas-jószág és gabonaneműek kiviteli érték-emelkedéséről, mely már csaknem minden embernek szemébe tűnik. De hogy forgalmunk így fejlődjék , szükséges volt közlekedési viszonyainknak is fejlődniök. 1848-ban mindössze 2300 kilométer kiépített útja volt az egész országnak, ma pedig már az állami és törvényhatósági műutak több mint 50.000 kilométert tesznek ki. Vízi és vasutainkat az 1848 előtti utakkal párhuzamba sem állíthatjuk, mert 1848. előtt csak 56 gőzös közlekedett a Dunán ; ma egyedül a Duna-gőzhajózási társaságnak több mint 200 gőzöse szeli a vizet és szállítja az utast és árut egyaránt. Vasutaink hossza pedig — melyből 1848-ban még mutatónak is alig volt — ma már megközelíti a 20.000 kilométert. 1848-ban még alig 30 különböző pénzintézet szolgálta az országban a hitelügyet , ma pedig a hitelforrások ezrei állanak a nagyközönség rendelkezésére, mint egy hatalmas gyűjtőcsatornái a munka által megszerzett tőkéknek, s melyek között nem egy már a világ pénzforgalmának közvetítésében is jelentékeny szerepet játszik. Gazdasági haladásunk nagy számú vívmányaiból még egyebeket is lehetne felsorolni, mind meg annyi bizonyítékaiul az öntudatra ébredt nemzet életképességének, és annak, hogy márczius 15-ének nemzeti ünnepét ne keseregve, hanem örömmel, a jövőben vetett hittel, bizalommal eltelve ünnepeljük meg. Az önbizalom, de nem az elbizakodottság idézi fel nálam ezen elmélkedést. Leküzdötte már nemzetünk azon gyarlóságot, hogy a múltak emlékeiből táplálkozzék. A visszapillantást most már erőforrásnak kell tekintenünk, a végzett munka vívmányait keressük fel a múltak történetében. Ilyen meggyőződéstől áthatva ünnepeltem én márczius 15-ét. Visszapillantok a múltba, számba veszem az elért eredményeket, de előre is nézek, megmérem az utat, melyet még meghaladnunk kell, kijelölve a czélokat is, melyekhez el kell még jutnunk. Mert jóllehet már is sokat végeztünk, de még igen sok teendő van hátra. Alkotásainkat meg kell erősítenünk és körül kell bástyáznunk oly intézményekkel, melyek azokat az idők viharaitól megvédik. Eddig adósságot csináltunk s azokat törlesztettük , most már tőkét kell gyűjtenünk , eddig nélkülözhetetleneket hoztunk létre , ezentúl a szükségeseket kell megalkotnunk. Ismét a keresztkérdés. Hétfőn kora reggel a budapesti tudományegyetemen megjelent egy csapat egyetemi hallgató és a tanári kathedrák fölé a szolgák ellenzése daczára fakereszteket függesztettek fel. Nyilvánvalóan ez a tüntetés a néppárt, közvetett felelete az egyetemi tanács azon határozatára, mely nem adott helyt a néppárt