Hódmezővásárhely, 1904. július-december (34. évfolyam, 78-156. szám)
1904-07-01 / 78. szám
Péntek 1904. julius hó 1.78. szám. Harmincznegyedik évfolyam. POLITIKAI LAP. A Hunvésárhelyi Vajdasági Egylet közlönye. Szerkesztőség- és fdsoldhivatal : IV. Kossuth-tér teplon-bazár. főszerkesztő. Felelős szerkesztő: Dr. Ernyei István. Kun Béla. Megjelenik : minden vasárnap szerdán és pénteken. 13 fize té si díj. • 15ES évre 8 kor. 1-él arom kor. Negyed évre 2 kor. Egyes szám 10 fit Földbirtok politika. Hunvásárhely, 1904. jul. 1. Rövid időn belül két nagyszabású terv foglalta le az ország közvéleményét. Az első a földbirtok politikánk (a mi nincs) helyes megoldását, a második, kisbirtokosok megmentését czélozza. De ha egymagában is megvolna valamelyik, eredményt mutatna föl mindkét részen. Az elsőnek a tervét Magyarország egyik nagy közjogi írója, Beksike Gusztáv eresztette útnak. Nem éppen most hangoztatta először, tanította, magyarázta már évek óta. Mint publicista is, számtalanszor rámutatott arra a veszedelemre, mely erősen fenyegeti a magyarságot a kisbirtokok pusztulásával. A közép- és kisbirtokok törpe birtokokra hullanak szét, részben örökösödés, részben eladósodás miatt. Aztán jön a feneketlen gyomra nagybirtok, mely az elzüllött birtoktesteket mind felfalja. Ennek a veszedelemnek elejét veendő, Beksics ismét előrukkolt csodálatosan egyszerű és mindamellett nagyszerű tervével. Csak végre kellene hajtani és meg van mentve a magyarság a nemzetiségi támadásoktól ; meg van mentve a közepes a kisbirtokosság ; minden felsőbb helyről eredő presszió nélkül eleje van véve a nagyszámú kivándorlásoknak és soksok szocziális bajoknak. Az egyik terv, a Beksicsé, ez: Az Alföld latifundiumait, amelyek közül legerősebb a hozzáférhetetlenség, parczellázni kell és parasztkézre kell adni. A fölszabadult nagy tőkéből pedig nagybirtokot kell szerezni az ország nemzetiséglakta határszélein. Ott aztán legföljebb a szláv meg a román vándorolna ki a nagybirtok szomszédságából, de az Alföldön, a magyarság főfészkében, volna mit a tejbe aprítani a magyarnak. Ennél demokratikusabb és nemzetibb megoldás el sem képzelhető. A másik munkaterv Horánszky Lajos szájából hangzott el a múlt héten a törvényhozás házában. Ez a terv sem mostani keletű. Néhai Horánszky Nándornak volt az az ideája, hogy a válságos időket élő magyar kisbirtokos osztály csak úgy menthető meg az elzülléstől és adható neki vissza államtámogató cseréje, hatalma és tekintélye, ha az állam konvertálja adósságait. Horánszky Lajosnak az az érdeme, hogy apja örökét nem engedte elkallódni és elismerést érdemel az a fáradozás, melylyel fölnevelni, terebélyes fává igyekszik növeszteni azt a még csirájában alig megfogamzott magot, melyet apja elvetett és gondosan öntözgetett. És végül elismerést érdemel Horánszky Lajos azért is, hogy egy könnyelmű és súlyos természetű vádtól mosta tisztára a magyar közép- és kisbirtokosságot, attól a vádtól, melyet nagyon sokan hangoztattak és hangoztatnak most is, t. i. hogy a magyar közép- és kisbirtokosság tisztán a maga könnyelműségének, életrevalótlanságának köszönheti szomorú helyzetét. Ezzel az alaptalan váddal szemben bebizonyítja, hogy a közép- és kisbirtokosokat az önvédelmi harczok és az egymás után következő áldatlan esztendők bénították meg. De mennyiben is áll ez a szomorú helyzet? Ezt már szinte fölösleges volt Horánszky Lajosnak bizonyítani. Csak nagyon kevés azon boldog tudatlanok száma, akik nem tudják, hogy a közepes becslés szerint tizenkét milliárdot érő közép- és kisbirtokot körülbelül értékének egyharmadáig terhelik adósságok. Hanem itt mindjárt azt mutatja ki Horánszky Lajos, hogy a tehermentesítés nem volna kockázatos dolog, mert a biztosíték már benne van a kisbirtok háromszoros értékében. Már most csak az a kérdés, indokolt-e az állam támogatása a tönk szélén álló kisbirtokosoknak? Erre is megfelel Horánszky Lajos. Igenis, az állam érdeke éppen az, hogy segítsen a kisbirtokosokon. És elsősorban is rajtuk, mivel ma még Magyarország gazdasági élete túlnyomólag a földmivelő osztályon nyugszik. És elvégre is valahol csak el kell kezdenünk a segélyakciót és szakítani kell azzal a gondolattal, ha valamennyi bajon nem segíthetünk, ne segítsünk egyen se. És miért ne kezdenénk meg a föld tehermentesítésén, mikor az nagy lökést adna az ipar fejlesztésének is. A földhitel olcsóbbodásának természetes következményeként jelentkeznék az ipari hitel olcsóbbodása, a földmivelő osztály fogyasztó képességének emelkedése és ezzel egyidejűleg az ipari kereset szaporodása. Terve kivitelének megoldását is helyesen gondolja át Horánszky Lajos. Egy olyan decentralizált hitelintézet adná meg a kisbirtokosoknak a segítséget, amely intézetnek az állam nyújtana garan- átkaparó. Régóta látom már itt az út mentében, Rozsdás csákányával itt a falu mellett, Gondolom, lehet már tiz-tizenöt éve, Mióta tudtommal göröngyöt egyenget. Mikor megösmertem, öreg volt már akkor, Mily régi lehet hát foglalatossága ! . . . Itt érte bizonynyal ifjúság és aggkor, Itt a hol az utat ló, kocsi felvágja. A felvágott földet visszakapargatja, Mit eső, sár elront, kijavítja egyre, A göröngyhöz forrad minden gondolatja, Nem vágyik nagyobbra, nem juthat kisebbre. Búzával telt kocsik mennek el körülte, Köszön mindegyiknek, értük nem sóvárog, Érzéketlen hagyják, éppúgy mint a büszke Czímeres, nagyúri robogó határok. A bennök ülőkkel perczig sem törődik, Azok is hogy épen véletlen ránéznek, Tova mennek sok-sok idegen mértföldig, Várja őket hir, fény, pompa, puha fészek. Neki más sorsa van, kemény feje-alja, Fekete kenyere, foldozott ruhája, Ám a nagy különbség sohasem zavarja, S nem hat a csákányra, míg a földet hányja. Szegény öreg ember ! lám, észre sem vetted, Hogy a te munkádnak nincs jutalmazása, S a sok büszke utas, ki elmegy melletted Annyira sem ér rá, hogy munkád meglássa. Az sem volt sohasem — jól tudom — eszedbe, Mennyi társad van, ki másnak készit utat, Ki mégis arra van teremtve, születve, Hogy egy helyben marad, előre nem juthat. Az a sok társad is göröngyöt egyenget, Kiálló rögöket helyére kapargat, így szerzi meg másnak a módot, kényelmet szolgálja a földi, intéző hatalmat. Az a sok társad is, töméntelen ember’, Ki egykedvün végzi, mit a sors rája ró, Ki feljebb törtetni nem akar és nem mer, Az is olyan, mint te : mind-mind útkaparó ! Milliókat példáz a te szürke sorsod, Napszámosait az élet robotjának, Földet hánynak, hordnak, mint te hányod,hordod, A nélkül, hogy olykor álmaik volnának . . . Munkájukat soha, senki meg nem látja, Elvesznek az árban, a roppant átlagban, Legfölebb a kobzos, — koldusok barátja — Szólal meg érettek egyre hangosabban ! Ők nem tudnak erről, náluk még a lélek öntudatlan szunnyad, mint csecsemő gyermek, Eszmék, elvek nélkül, észrevétlen élnek, Mig sok mást kurjantva, zúgva ünnepelnek. Ködkép, csalfa álom : minden egyenlőség! Törvény megadhatja, soha a valóság ! Az egy szív, egy lélek mesebeli hősét Az élet vásárján nyomják, eltapossák ! Mennél jobban növünk, észben művelődünk, Annál több a gyönge, az elmaradt törpe, Annál többen csúsznak, sínylődnek mögöttünk, Mint egyenlőtlenek, itt a földi körbe ! És ha itt közelben, szomszéd birodalmak Mindenkinek közös sorsot adhatnának, Nem lennének, kiket üldöznek, megcsalnak, Hinnénk, áldoznánk a Szeretet Szavának, Senki nem dolgoznék árván, észrevétlen, Mint a más utjának az egyengetője, Azt vetnénk meg csupán, a ki henye, tétlen S nem tűrnénk, hogy álmát bíborok közt szőlje, Ha nem lenne oly sok, oly magaslat többé, Mit minden teremtmény, ha küzd, el nem érhet.