Hódmezővásárhely, 1905. július-december (35. évfolyam, 79-156. szám)
1905-07-02 / 79. szám
Vasárnap 1905. julius hó 279. szám. Harminczötödik évfolyam. POLITIKAI LAP. A Hunvásárhelyi Gazdasági Egylet közlönye. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kossuth-tér templom-bazár. Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Ernyei István. Kun Béla. Megjelenik: minden vasárnap, kedden és pénteken. Előfizetési díj: Egész évre 8 kor. Fél ., 4 kor. Negyed 12 kor. Egyes szám 6 fill. Az aratók forradalma. Rémes, félelmet gerjesztő hírek érkeznek. A Dunántúl déli részén valóságos forradalom uralkodik — nem afféle paszszív, békés ellenállás, mint a minőt a parlament elrendelt, hanem igazi forradalom, kaszás, kapás néppel, erőszakossággal, vérrel, szuronynyal és golyóval. Az arató nép lázadt fel a gazdái ellen, otthagyta a munkája színhelyét s pusztítva járja be a vidéket, csatlakozásra szólítva fel a földmives munkásságot mindenfelé. S ez az áradat, mint a medréből kilépett folyó, mind messzebbre terjed, mind szélesebben hömpölygeti vészes hullámait : az álladalmi rend s a hatósági parancs gátjai ,nem tudják többé feltartóztatni a romboló veszedelmet és immár katonafegyvert s csendőrszuronyt állítottak szembe a népáradással. A forrongok száma háromszázról ezerre, ezerről tízezerre szaporodott s nem tudni, nem fog-e holnap-holnapután százezrekre menő forradalmi nép szembenállani a hatalom fegyveres erejével. A legnormálisabb időkben is országos szerencsétlenség volna az ilyen lázadásszerű kenyérharcz; a mai viszonyok között pedig végzetessé lehet nemcsak annak a vidéknek lakosságára, ahol a baj kitört, de az egész nemzetre. — Békés emberekre, akik semmit se tesznek, csak épen azt teszik, hogy semmit sem tesznek : adót nem fizetnek, újonczot nem állítanak, parancsot nem teljesítenek, rendelkezéseket el nem fogadnak, a békés emberekre, lövetni nem lehet. De most jön ez az arató forradalom. A forrongó parasztsággal szemben már lehet fegyvert alkalmazni, maga a jogaiban sértett birtokosság s a passzív rezisztencziába lépett megyei hatóság kénytelen erre felhívni a hatalmat s ha ez egyszer kénytelen kezébe kapni a fegyvert, akkor ki tudná megmondani, hol fog megállani az a fegyver s meddig terjed a vérontás ? Hiszen a jog és törvény nevében megtámadott parasztság szintén használni fogja a maga fegyverét s ez újabb jogot ad majd a nyers erőnek. És ebben látjuk mi a tuladmnas parasztforrongás végzetes, országos veszedelmét. Mit tegyünk, kire appelláljunk, hogy megakadályozzuk a fegyveres hatalomnak beavatkozását ? Csak egy lehetősége volna ennek, amely azonban első tekintetre lehetetlenségnek látszik. Ha az aratómunkások és gazdáik fegyveres beavatkozás nélkül elintéznék a konfliktust. De elképzelhető-e, hogy a mostani kiélezett helyzetben aratók és birtokosok összebékélhessenek ? Hogy a munkásokat e perczben, mikor vérbe borult a szemük előtt a világ, hirtelen meg lehessen józan szóval győzni arról, hogy rossz időben kitört kenyérharczuk a nemzet szabadságát veszélyezteti, erre gondolni sem lehet. Megvadult emberekre nemes érvekkel hatni nem lehet. S feleletük különben is, ha már meg tudnák velük értetni magatartásuk végzetes következményeit, csak az lehetne, hogy ha a nemzet szabadságáért áldozatot kell hozni, ne várják ez áldozatot tőlük, akik e szabadságból vajmi keveset élveznek s akiknek áldozni valójuk még kevesebb van, hanem hozzák meg az áldozatot azok, akiknek az alkotmányos szabadság az ő virágait termi s akiknek van miből áldozatot hozniok. Ez volna a munkások felelete a józan intő szóra. De mit felelhetnének a birtokosok ? A jog és törvény— ezt tagadni nem lehet — feltétlenül az ő részükön van. A munkások szerződést szegtek, a törvény pedig jogot ad arra, hogy a szerződésszegő aratót karhatalommal is rászorítsák szerződésszerű kötelessége teljesítésére. Rossz törvény, haszontalan törvény, melynek káros voltát mindig hangoztattuk, de érvényben van és uralkodik. S hogyne élne a birtokosság e törvény adta jogával, mikor a munkások törvényszegése mondhatatlan károkat okoz nemcsak nekik, de az országrésznek, melynek egy esztendőre való kenyere ott pusztul el az árván hagyott földeken ? Bizony szomorú jelenségek! A mai bonyolult politikai helyzetben s az aratók forradalmának látására nem tudunk mást mondani, mint azt: Isten óvja nagy csapástól mi magyar hazánkat! Nevető akták. A magyar hivatalos nyelv egyike a világ legfiatalabb hivatalos nyelveinek. Mikor már a művelt világnak minden népe lerázta a holt nyelv bilincseit, Magyarországon még mindig latinul folytak közügyekben a tárgyalások. Latinul írták az okmányokat, latinul fogalmazták a határozatokat és ítéleteket, latin nyelven tanították a tudományokat és latinul alkották a törvényeket, még azokat is, melyek a nemzeti közművelődés fejlesztését czélozták. Ezekről a törvényekről igazán el lehet mondani, hogy amint holt nyelven írták őket, úgy ma már — hála Istennek — holtnak tekinthető kultúrpolitika kifejezői valónak. Fájdalom, a magyar nemzet még akkor sem gondolt a magyar nyelvnek kormányzati nyelvvé tételére, mikor Magyarország Európa egyik legnagyobb, leghatalmasabb állama volt és a költő szavai szerint »magyar tenger vizében hunyt el észak, kelet és dél hullócsillaga.« Majdnem nyolcz századon át volt beszorítva az élő nemzet közszelleme egy gyönyörű, de holt nyelv csontváz markába. Igaza van Kossuth Lajosnak : minő életerőnek kell lenni a magyar nemzetben, hogy ezt kiállta annyi századon át és ki nem halt! A magyar nemzet csak akkor ébredt magyarságának öntudatára, midőn az erőszakosan germanizáló II. József császár a német nyelvet tette hivatalos nyelvvé Magyarországon. r- — ■ —--------y Nemsokára rá, a II. Lipót király által összehívott országgyűlés alatt, 1791-ben megalkották a magyar nyelv használatáról rendelkező első törvényt, az 1790/91. évi XVI. törvényczikket. Ebben a törvényben biztosította a király az ország rendeit, »hogy idegen hivatalos nyelv nem fog bevezettetni s a magyar nyelv terjedése és csinosodása érdekében a hazai tanintézetekhez a magyar nyelv és irálytan tanítására külön tanár fog kineveztetni; a kormányszéki ügyek azonban most még latinul tárgyalandók«. Ez időtől kezdve, több mint ötven éven át, folyt a küzdelem az országgyűlésen a magyar nyelvnek kormányzati nyelvvé tétele érdekében. E küzdelem csak 1844-ben vezetett teljes győzelemre, midőn törvényileg kimondták, hogy az országgyűléshez a királyi iratok és válaszok magyarul iradók, a törvények magyarul szövegezendők s az országgyűlés nyelve kizárólag a magyar. Három év múlva, 1847. évi november hó 12-én V. Ferdinánd király magyar nyelven nyitotta meg az országgyűlést. A nemzet öröme, lelkesedése határtalan volt , mert 1526. óta, vagyis 320 év után, először zendült meg a királyi ajkon a magyar szó. De én most csak szűkebb hazámról, Temesmegyéről akarok szólni. Temes vármegye közigazgatásában már 24 évvel előbb, 1823. évi január hó 13-án behozták a magyar nyelv kötelező használatát. A hazafias határozat fogalmazója, Pacséri Császár Sándor főjegyző, a későbbi alispán és Temesmegye követe az országgyűlésen, egyike volt kora legkiválóbb alakjainak. A karok és rendek határozatát lelkesen és csinos szóvirágokkal díszítve, foglalta írásba. Ezeket előrebocsátva, nem csodálkozhatunk, hogy a magyar hivatalos nyelv, mint még egészen fiatal nyelv, még ma sem emelkedett föl a nyelvtani szabályok magaslatára. Hivatalos nyelvünk hibás volta, műveletlensége, ferdeségei és nevetséges alkalmazása elvégre sürgősen követeli a legszigorúbb kormányintézkedést, hogy a nemzet nyelvét hivatalos aktákban is a nyelvtani szabályoknak megfelelő, kifogástalan helyességgel használják mindenütt. Elvégre minden művelt és iskolázott magyar tisztviselőtől meg lehet azt követelni, hogy jól tudjon magyarul nemcsak beszélni, de írni is. Álljon itt egy-két példa a hivatalos magyar nyelv furcsaságai közül. A magyar hivatalos nyelvnek sok a furcsasága. Egyik-másik furcsaság kaczogtatóbb a legburleszkebb komikumnál, így például mulatságos, mikor a miniszter a következő jelentést kapja alárendelt hatóságától : »A ./• alatt csatolt járási főszolgabíró jelentése szerint . . .« Hasonló ehhez az egyik közelvidéki kir. járásbíróság ítélete : »Terhelt a távozó sértettet ököllel arczba ütötte s pedig oly módon, hogy sértett a be ri és polgári pzaítómester, Dísz magyar ruha készítő. -H. SZABTÓ JÓZSEF FÉRFI-SZABÓ. H.-m.-VÁSÁRHELY A RÉGI Gwrnsium ÉPÜLETÉBEN. Raktáron tart i mindennemü tinóig divatszöveteket. Pontos kiszolgálása futángog árak. ”