Hódmezővásárhely, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-78. szám)
1909-01-01 / 1. szám
Péntek 1906. Január hót. 1. szám. Harminckilencedik évfolyam. Szerkesztőési ktiadóhivatal: V., Kossuth-tér.ev. term. templombazár. Megjelenik: minden kedden, renteken és vasárnap. Telkon : 85.Z. POLITIKAI LAP. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : ROTH ANTAL. Helyben. Előfizetési dij : Vidékre. Negyed évre 80 f. | Negyed évre 1 K. 60 f. Fél évre 1 K. 60 f. | Fél évre 3 K. 20 f. Egész évre 3 K. 20 f. | Egész évre 6 K. 40 f. Egyes sírmára 2 fillér. i mű (R. A.) -i magy' történelemben neveztes dám marad az 1908-ik estendő, mirt úgy a bel, mint a klső politai viszonyok igen zártak, yannyira ziláltak, hogy néhány év előtt még nagyobb katasztrától is lehetett tartani. Azonban — amit a jelek mutatják — gy a ülő rendezetlen politikai helyzet, mint a külső veszélyeet tal sikerül eloszlatni s háldozat imán is, megtalálják módját annak, hogy a renes kerekigásba jussunk. Az ipar ésreskedelem, a politius és dlomata urak kisded békáit kevesen fizetik meg . ámcsak a élesen dühöngő bojlett teszi önkre iparunkat és kereskedelmket, hanem a belső bizonytali helyzet is. Nemzetünk nagyjaira óriási feladat vár az 909-ik évn. A három év óta tegődő koalíciós politi, amelyn minden tudomány abban mdt ki, hogy kenyeret iztosítson hány bizonytalan esztenciám nem arra való, hogy örök idők talpköve legyen a magyar fizikai életnek, annál inkább, ért a szabadelvű szem ezen politikából teljesen átüzve. A magyar temperaratum nem tűri meg, hogy igyazán kimondjuk a csalópolitikát. A magy ember irmészete nem egyek azzal,hogy külső hatalom : pápa átkozzon belügyeibe ! feldúlja felekezeti békét. Függetlenségtörekvésk is csak úgy fejlődtnek Aztriával szemben, ha szabadség szelleme lengi a magyr politikát. Nemzetünk próbált sbadelvű politikusai,akik hám év óta visszavonult a polkától, nagy feladat vannál is iább, mert a mai kaányférfi is érzik, hogy a ré gárdaélkül nem boldogulnak. Három év ótojástánc jár a kormány, ami elvégre nem lehet örök időke át folatni. Higgadt, nyugodkomoly munkára van szükségegy nézeti államunkat kiépít. A szabadelvű kor verférfijainak nem szá a fejük nyújtott kezet visutasital annál is inkább, meg az igazi elégtételük; azon a politisjukból egy jottányi sem sibad engedniük, mert nemi étünk biztos létalapja ugzik zon. Különben is, mai ezető politikusok és orszögléstöbbség, belátja ezt sík frmát keresnek ahhoz, Iva 67-esekkel kötendő egyezeülső képe is megfelelő legye ez len a legkönnyebb . . . Az uj esztendőben minden komoly hazafira nagy szükség lesz, mert az uj választási törvény egész politikai életünket fel fogja forgatni. Nem lehet tudni, hogy milyen elemek fognak ismét a felszínre kerülni, és ezért szükséges a terepet előre megmunkálni. Nem arról van szó, hogy kik kormányozzanak, hanem arról van szó, hogy akik kormányoznak, azok a haza minden polgára javát mozdítsák elő s ne szítsák a felekezeti békét s ne nyomják el a jognélküli embertömegeket, hanem teljes fényében ragyogjon a lelkiismereti szabadság s minden igaz magyar ember részesüljön az összes emberi jogokban. Ha ez beteljesedik s az ég is ráadja áldását mezőinkre : boldog új évünk lesz, impressionizmus a festészetben. Tornyai, mint impressionista. Irta: Gonda József dr. (A második közlemény.) Az impressionizmus tulajdonkép a XIX. század művészeti renaisance-a. Radikális forradalom a formák ellen. Az ifjú, erős, fejlődni akaró, individuális tehetségeknek sorakozása az akadémiák hideg és vérszegény elméleteivel szemben. Keletkezett pedig a múlt század 30 as éveiben, akkor, midőn az akadémiák szürke és avult művészeti igazságai valósággal lehetetlenné tettek minden művészeti önállóságot s merőben a sablon patinájával vontak be minden szabadelvű művészeti evolúciót. Az akadémiák pedantériája és féltékenysége szinte páratlanul állott a múlt század 30-as és 40-es éveiben. Az ifjú festő-generáció tehetségtelen, szürke doktrinérektől volt kénytelen a szabadságot és függetlenséget követelő művészetet tanulni. Az alkotni vágyó elme vonalakat rajzolt, fabábokat kopírozott, redőket árnyékolt. A festők teljesen sablonok és receptek szerint dolgoztak. Adva volt az előtér, a középtér, a háttér s adva voltak e testek színei és méretei is. Elosztandók voltak a színek a festményen, elkülönítendő volt a fény és az árnyék, elkülönítendők voltak a hideg és meleg színek. Meg voltak szabva a festmény alakjainak méretei. Hogy a fej az egész test hányadrésze lehet, hogy a test mozdulatok minő törés és milyen szög alatt történhetnek. Elő voltak írva a színek. Az előtérnek sötétnek a középtérnek világosnak és a háttérnek szürkének kellett lenni, elő lévén irva, hogy az árnyék mindenkor barna, a fű okvetlen zöld, az ég kék, a hegyek kékes-zöldek legyenek. Szóval a festő egyénisége, önállósága, ereje, tehetsége teljességgel alá volt rendelve a száraz akadémikus elméleteknek. A festmények tárgya rendszerint az uralkodó arisztokrácia és középosztály ízléséhez simult s a művelt embert akkor elsősorban a történelmi tárgyú képek érdekelvén, a 30 as évek festői Európaszerte hatalmas csataképeket, hadi és udvari felvonulásokat, vizenyős, romantikus tárgyú festményeket, szóval mindig olyan dolgokat komponáltak, amelyeket ők maguk sohasem láttak s a tárgy közvetlen szemléletéből művészi inspirációt sohasem meríthettek. Minden művészetek ősforrása, igaz édesanyja, az örökkévaló természet. Az akadémikusok hűvös és kendőzött elméleteiből tehát a művészetek ősforrásához, a természethez kellett visszatérni a festészetnek is. Azonban a természetszemlélet és a természet szépségeinek, a természeti tárgyaknak minden mellékíz nélküli, közvetlen és hamisítatlan megfestése csak a múlt század 40 es éveiben történik, amikor az úttörő francia naturalista Auguste Courbet nyíltan és vehemsen foglalt állást az akadémikusokkal szemben s azt hirdeti, hogy a festő csak azt festheti igazán, amit tulajdon szemeivel látott és azt is csak úgy festheti, ahogy épen látta. Radikális fellépése, szilaj, szinte erőszakosan elszánt harca felhívja kortársainak figyelmét a természet tanulmányozására s támadásával hatalmas réstt ütvén a konzervatív művészeti dogmákon, erőt, bátorságot és kitartást önt a fiatal generációba is. Kortársai: Millet, Rousseau, Dupré és Corot már művészeti hitvallásuknak tartják a természet hiúságos tanulmányozását s a fontainebleaui erdő mélyébe rejtőzve, teli tüdővel szívják lelkükbe a természet fenségesen szép, csodásan igaz és hamisatlanul őszinte impressióit s kifényezett, üres, léleknélküli színpadi tablókra emlékeztető pózoló csataképek helyett a természetet magát igyekeznek igaz egyszerűségében a vászonra lopni. A modern festészet radikális, szinte forradalmi hatásának különben egyik pregnáns oka, — amelyet talán már előbb fel kellett volna említenem, — a színszemlélet gyökeres átalakulása volt. A modern festők ugyanis az ő gondos és ízekre ható természettanulmányaik során felfedezték azt az óriási fizikai különbséget, amely a műteremben egy oldalról világított tárgyak és a szabad ég alatt megvilágított tárgyak között és a tárgyak szemlélete szempontjából konstatálható. Ez a felfedezés valóságos művészeti forradalmat teremtett. A műterem egyoldalú világításában ugyanis egészen más a tárgyak elhelyezkedése, egészen más azok színe, mint a szabadban, ahol a minden oldalról előtörő fény körülöleli, átvilágítja, szinte színeire bontja a testeket. Változván a fényforrás, változnak a színek is s ami a műterem világításában esetleg sötét, ugyanaz a test a szabad levegő színes fényözönében már világos, kékes tónusokat is kap. A műteremben a színek állandóak, legfeljebb egy ugyanazon színnek variációi, a szabad tér fényhullámai ellenben, át meg átvilágítják, a színek egész skálájára bontják a tárgyak körvonalait. Ami tehát a műteremben sötét, vagy zöld, épenséggel nem következik, hogy a szabadtér fényözönében szintén sötét, vagy zöld legyen. Aminthogy nem is az ! Ez a színmegismerés, óriási színforradalmat teremtett, mert a festőknek egészen más szempontból, egészen új világításban kellett nézniük a testeket; szakítaniuk kellett az avult doktrínákkal, mert más lévén a világosság, más lett a kép is ! Sőt Courbet és társai, elsősorban Corot és Millet, a levegő színvariációin kívül még mást is meglátnak. Corot már észreveszi, hogy a levegő buráján át tekintve, a tárgyak a szemben nem miniatűrszerűleg jelentkeznek, azaz a szemlélő nem látja a fák lombozatának leveleit, a leveleken az erecskéket, nem látja az ember hajaszálait, ujjait külön-külön, szóval nem lát detailokat, de lát fény és szimónusokat, egybefolyó vonalakat, amelyek azután együttesen, összhatáskép teremtik meg a szem recehártyáján a képet. Ím az impressionizmus, a hangulat, szín és levegő-festés első úttörője ! Nem egyes festők különcködéséről, nem rövid életű divatszeszélyről van itt tehát szó, hanem szervesen fejlődő művészeti akcióról, amely a tárgyak át világításának megismerésével, a színek hatásának megértésével, öntudatos és logikus irányban a festészeti impressionizmushoz vezetett. Az úttörő naturalisták művészeti iránya azonban mielőtt az impressionizmusban betetőződött volna, előbb még egy sajátszerű művészeti áramlat sodrába került és ez volt az úgynevezett tiszta naturalizmus. Ez a művészeti irány, amelyet a hatvanas években Franciaországban Bastien Lepage képviselt, a természet hűséges és a részletekig pontos megrögzítését követelte. A képek technikája brilliáns, levegőjük, tónusuk világos és üde, kidolgozásuk minuciózusan pontos, szinte hű, zsarnoki fotográfiája a természetnek és a modellnak. Ez irány képviselői nem ú műterem koncentrált világításában, de a természet fényözönében dolgoznak, azonban hűvös tárgyilagossággal, az egyéni temperamentum teljes leszerelésével. Szó szerint fogták fel a fontainebleaui mesterek tanítását s hiven, mereven, szinte gépiesen kopirozták a természetet, azonban az egyéni temperamentum, a művészi individualitás teljes kiküszöbölése mellett. (Folytatom.)