HOLMI, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)

2. szám - FIGYELŐ - Tarjányi Eszter: Zengő érc és pengő cimbalom? (Somlyó György: Párizsi kettős)

de kísértek, am­elyek folytatásaként, mint azok kike­rülhetetlen kísértése, meg kell születnie ennek a re­génynek.” A hagyomány kényszerítő súlya mi­att tudatos hát a magyar Párizs-motívumok felhasználása. A regény indítása Szomory re­gényének kezdésére (A PÁRIZSI REGÉNY) és Hevesi András (PÁRISI ESŐ) zárlatára játszi­k rá a „chapeau” jelenetével. A nyíltság, az őszin­teség azonban kihívja a gyanút, hogy a Som­lyónál hangsúlyosabb másik ruhadarab, az eperszínű sál csak az elődöktől való hasonlítva különbözés miatt lesz fontos. Visszatér a HU­NOK Párisban első jelenete is, de itt Pekár Gyula helyett Tristan Tzara az avult modern­ség jelképe, sőt a nélkülözhetetlen színésznő­­figura is feltűnik. Ami Justhnak Sarah Bern­hardt, ami Szomory­nak Jászai Mari, az lehet­ne az utolsó fejezet kis színésznője, Teriké. Csakhogy, amíg az elődöknél a színésznő a csodálat tárgya, mintha magát a művészetet is jelentené, addig Somlyónál futó kaland, a re­génybeli kalandok között a legszimplább. Az azonosságok és különbözőségek sorozata foly­tatható. Az olvasó néhol kész információkat kap, néhol a rejtvényfejtők buzgalmával ke­resheti Somlyó második világháború utáni Pá­rizsában vagy akár a fordulat éve körüli Bu­dapest utcáin is az ősök lábnyomait. Vallomás is, napló is, önéletrajzi elemekkel, esszészerű részekkel - a különböző műfajok­ból létrejövő regényben a változatosság ere­dendő feladata az lenne, hogy a különnemű részek kölcsönösen felerősítsék egymást, itt azonban - a szerkesztés erőssége ellenére is - inkább egymás ellenébe hatnak. A regényírói elvek ugyanis nem a mű egészében valósulnak meg, hanem csak az esszéisztikus betétekben válnak néha már szinte teoretikusan is kifej­tetté, amelyek bár tartalmaznak érdekes, kü­lön tanulmányba kívánkozó ötleteket (mint a benjamini sokszorosítás továbbgondolása), mégis azáltal, hogy egy regénynek a részei, súlytalanul lebegőkké válnak, néhol még bel­ső ellentmondások is feszítgetik, mint az író és olvasó viszonyát taglaló részben (a Denise könyve című fejezetben). Eco „nyitott műve", Ingarden „kitöltetlen helyei” vagy akár „a meg­határozatlan tárgyiasság” elmélete óta tisztázott, hogy az olvasó benne van a műalkotásban. Ezért Somlyó is megteszi a gesztust az olvasó felé azzal, hogy felszólítja az olvasás abbaha­gyására, sőt az INTERMEZZO, AZ OLVASÓ MAGÁ­NYOSSÁGA részben még szóhoz is engedi jutni. Gesztusa azonban hiteltelenné válik, mert a PÁRIZSI kettős írója minden abbéli szándéka ellenére, hogy az olvasót is beleírja művébe, mégsem ad számára esélyt. Folytonosan elem­zi önmagát, bezárja művét, kitölti helyeit, megmagyarázza írói eszközeit - talán legin­gerlőbben a kettősség és a tegező viszony ön­elemzésében. Mind a címválasztás, mind a kér­dés kissé körülményes tárgyalása miatt ezt érezheti legfontosabbnak regényében, ezért akarhatja elkerülni az olvasói félrehallást. Való­ban újdonság a szövegkezelés e módja, de ere­detisége elvész a magyarázatokban. Szinte vi­lágrenddé tágul, amelyről megtudható, hogy „a második személyű megszólítás, amellyel a második személyű elbeszélő illeti elbeszélése ifjú alanyát és tár­gyát [...] nem valami jó trükk, technikai fogás, ha­nem maga a regény »cselekménye«”, de az is, hogy ez által az „irodalom” szól az „élethez”, sőt hogy ez a tegező viszony az, amely „az embert és az ember önnön transzc­endentálást [?], az ember művészetét összeköti és elválasztja, az írót a tárggyal (és tárgyától), magamat önmagammal (és önma­gamtól), az ént a másikkal (és másiktól), aki önma­ga”. Megtudható még, hogy a tegezés a szöveg szintjén is érvényes, mert a szöveg más szöve­gekkel áll tegező viszonyban, ami nem más, mint az „intertextuálú testvériség”. Ezeken kívül­­is találhatók utalások az író eredendő kettős­ségére (az író és a megírt mű elidegenültsége), ugyanígy az önéletrajz kettősségére, valamint arra, hogy ez a kettő„lényegében egy és ugyanaz”. De vajon nem ebből ered az is, hogy bár Som­lyó előszeretettel és biblikusan archaizáló stí­lusfordulatokkal (például: a „Mert ideje va­gyon...” — mondatkezdés gyakori, már-már refrénszerű volta), sőt a „zengő érc és pengő cim­balom” sora (a Borbála KÖNYVE című fejezet­ben) felidézi Szent Pál szeretethimnuszának szellemét is, mégis vitára késztető módon ilyen sorok is megszülethettek: „Régóta tudom, a szeretet és a szerelem ahelyett, hogy abban a magas lelki ionoszférában lebegve, ahol általában sejteni engedjük, az ember fejlődésének legalsó fokán áll. A kannibálisokon. ”­­ Lehet, hogy ez az őszinteség csak a farizeusságtól irtózó tudat vallomása, vagy csak rájátszás az egyénien értelmezett Don Juan-motívumra, avagy csak így szó­lalhat meg az író kettős természetéből a másik­ Tarjányi Eszter Figyelő »221

Next