HOLMI, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2. szám - FIGYELŐ - Tarjányi Eszter: Zengő érc és pengő cimbalom? (Somlyó György: Párizsi kettős)
de kísértek, amelyek folytatásaként, mint azok kikerülhetetlen kísértése, meg kell születnie ennek a regénynek.” A hagyomány kényszerítő súlya miatt tudatos hát a magyar Párizs-motívumok felhasználása. A regény indítása Szomory regényének kezdésére (A PÁRIZSI REGÉNY) és Hevesi András (PÁRISI ESŐ) zárlatára játszik rá a „chapeau” jelenetével. A nyíltság, az őszinteség azonban kihívja a gyanút, hogy a Somlyónál hangsúlyosabb másik ruhadarab, az eperszínű sál csak az elődöktől való hasonlítva különbözés miatt lesz fontos. Visszatér a HUNOK Párisban első jelenete is, de itt Pekár Gyula helyett Tristan Tzara az avult modernség jelképe, sőt a nélkülözhetetlen színésznőfigura is feltűnik. Ami Justhnak Sarah Bernhardt, ami Szomorynak Jászai Mari, az lehetne az utolsó fejezet kis színésznője, Teriké. Csakhogy, amíg az elődöknél a színésznő a csodálat tárgya, mintha magát a művészetet is jelentené, addig Somlyónál futó kaland, a regénybeli kalandok között a legszimplább. Az azonosságok és különbözőségek sorozata folytatható. Az olvasó néhol kész információkat kap, néhol a rejtvényfejtők buzgalmával keresheti Somlyó második világháború utáni Párizsában vagy akár a fordulat éve körüli Budapest utcáin is az ősök lábnyomait. Vallomás is, napló is, önéletrajzi elemekkel, esszészerű részekkel - a különböző műfajokból létrejövő regényben a változatosság eredendő feladata az lenne, hogy a különnemű részek kölcsönösen felerősítsék egymást, itt azonban - a szerkesztés erőssége ellenére is - inkább egymás ellenébe hatnak. A regényírói elvek ugyanis nem a mű egészében valósulnak meg, hanem csak az esszéisztikus betétekben válnak néha már szinte teoretikusan is kifejtetté, amelyek bár tartalmaznak érdekes, külön tanulmányba kívánkozó ötleteket (mint a benjamini sokszorosítás továbbgondolása), mégis azáltal, hogy egy regénynek a részei, súlytalanul lebegőkké válnak, néhol még belső ellentmondások is feszítgetik, mint az író és olvasó viszonyát taglaló részben (a Denise könyve című fejezetben). Eco „nyitott műve", Ingarden „kitöltetlen helyei” vagy akár „a meghatározatlan tárgyiasság” elmélete óta tisztázott, hogy az olvasó benne van a műalkotásban. Ezért Somlyó is megteszi a gesztust az olvasó felé azzal, hogy felszólítja az olvasás abbahagyására, sőt az INTERMEZZO, AZ OLVASÓ MAGÁNYOSSÁGA részben még szóhoz is engedi jutni. Gesztusa azonban hiteltelenné válik, mert a PÁRIZSI kettős írója minden abbéli szándéka ellenére, hogy az olvasót is beleírja művébe, mégsem ad számára esélyt. Folytonosan elemzi önmagát, bezárja művét, kitölti helyeit, megmagyarázza írói eszközeit - talán legingerlőbben a kettősség és a tegező viszony önelemzésében. Mind a címválasztás, mind a kérdés kissé körülményes tárgyalása miatt ezt érezheti legfontosabbnak regényében, ezért akarhatja elkerülni az olvasói félrehallást. Valóban újdonság a szövegkezelés e módja, de eredetisége elvész a magyarázatokban. Szinte világrenddé tágul, amelyről megtudható, hogy „a második személyű megszólítás, amellyel a második személyű elbeszélő illeti elbeszélése ifjú alanyát és tárgyát [...] nem valami jó trükk, technikai fogás, hanem maga a regény »cselekménye«”, de az is, hogy ez által az „irodalom” szól az „élethez”, sőt hogy ez a tegező viszony az, amely „az embert és az ember önnön transzcendentálást [?], az ember művészetét összeköti és elválasztja, az írót a tárggyal (és tárgyától), magamat önmagammal (és önmagamtól), az ént a másikkal (és másiktól), aki önmaga”. Megtudható még, hogy a tegezés a szöveg szintjén is érvényes, mert a szöveg más szövegekkel áll tegező viszonyban, ami nem más, mint az „intertextuálú testvériség”. Ezeken kívülis találhatók utalások az író eredendő kettősségére (az író és a megírt mű elidegenültsége), ugyanígy az önéletrajz kettősségére, valamint arra, hogy ez a kettő„lényegében egy és ugyanaz”. De vajon nem ebből ered az is, hogy bár Somlyó előszeretettel és biblikusan archaizáló stílusfordulatokkal (például: a „Mert ideje vagyon...” — mondatkezdés gyakori, már-már refrénszerű volta), sőt a „zengő érc és pengő cimbalom” sora (a Borbála KÖNYVE című fejezetben) felidézi Szent Pál szeretethimnuszának szellemét is, mégis vitára késztető módon ilyen sorok is megszülethettek: „Régóta tudom, a szeretet és a szerelem ahelyett, hogy abban a magas lelki ionoszférában lebegve, ahol általában sejteni engedjük, az ember fejlődésének legalsó fokán áll. A kannibálisokon. ” Lehet, hogy ez az őszinteség csak a farizeusságtól irtózó tudat vallomása, vagy csak rájátszás az egyénien értelmezett Don Juan-motívumra, avagy csak így szólalhat meg az író kettős természetéből a másik Tarjányi Eszter Figyelő »221