HOLMI, 1992 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Szentkuthy Miklós: A tízéves Mikes Akadémia
92 • Szentkuthy Miklós: A tízéves Mikes Akadémia merev rendi, XVIII. századi magasságokat elérő gallérjával és tüntető feszességével, amiben csak az a szép, hogy mögötte egy végtelenül rezdülékeny, hangulatgazdag, lírikusan lélekelemző kedély éli a maga romantikus ábrándvilágát. Egy akadémiai összejövetel után együtt mentünk haza taxival a Benczúr utcából a dendivel: szépek életünkben a lányokkal való taxizások a Lánchídon, ahol nem látnak be a gyalogjárók, de mi az ahhoz képest, ahogy Proustot, önmagunkat, Párizst és akadémista társainkat beszéltük meg az éjféli szürketaxiban! A rákövetkező világháború után soha ilyen hittel nem fog egyetlen akadémista sem beszélgethetni emberi műveltségről, bár Sőtér már akkor is keserű biztonsággal érezte, hogy Nietzsche nemzete mire készül. Talán épp ezért, a világvéghangulat nyomása alatt akartunk utazni, utazni mindenáron: a Mikes Akadémia át meg át van szőve tagjainak nagy utazásaival, amelyek ott élnek könyveikben. Szerb Antal az UTAS ÉS HOLDVILÁG-ban életfordító Itália-élményét dolgozta fel (kedvence volt különben is a Rilke-sor: „ez után meg kell, hogy változzék életed" - ahogy Füst József vaskos Cellini-fordításokkal és Boccaccio-kommentárokkal jött haza - Képes Géza meg valahol északon pontosan ott járt, ahol még a madár sem szokott, kiejthetetlen nevű költőik fordításával akadémikus táskájában - Cs. Szabó a DOVERI ÁTKELÉS-ben az örök izgalmas angolokról írt a többi kontinentális „izgulóhoz” méltó értelemmel - Sőtér a mi velencei és firenzei élményeinket varázsolta költészetté és iróniává a FELLEGJÁRÓKban - Weöres Sándor ceyloni és indiai emlékeket szőtt tovább mitologizáló képzeletében: madárfejéből kiszúró madárszeme hogy ragyogott, mikor a nagy, zöld kályha mellett egy asszír hősköltemény fordítását adta elő, vagy szanszkrit sorok ritmusát élvezte szenvedélyes ízleléssel. Hányféleképpen szavalták műveiket költőtársaink! Jankovich Ferenc a basszusénekes meleg szomorúságával, bölcs jóságával - ha valami magyar sejtés volt, hát akkor ez az. Jékely Zoltán mindig sápadtan, soványan, átlátszóan, mint a papír, rendszerint fejfájásról panaszkodva és teát szörpölgetve, hol gunyorosan, hol meg átszellemülve, mintha legalábbis a Szentlélket játszaná egy titokzatos színdarabban. Devecseri hol Kosztolányit figurázva, hol meg az oktató verseket nagyon is oktató tanítómestert karikírozva, cigányosan rábeszélő kamaszszemmel - no és Horváth Béla? a bolgár balerinákról vagy a spanyol aszkétákról? Kitárt karral, krétafehér arccal és szénfekete szemmel, mint egy mámoros őrült komédiás, naiv emberek azt hitték, hogy ripacs, pedig csak azt fejezte ki ezzel, amit Shakespeare mondott el a MACBETH-ben az életről, hogy az nem más, mint egy nyomorult komédiás, aki végigordít egy fél órát a színpadon, és aztán már a kutya sem hallja. Egyébként Horváth Bélának köszönhetjük tagtársaink egyik legszellemesebben megrajzolt arcképcsarnokát - nem tudom, vajon leírta-e. Egyszer egy „irodalomkedvelő” társaság vendégei voltunk Gresham-palotabeli klubhelyiségükben, és ott tartott felolvasásainkhoz bevezetőt - emlékszem, akkor mondta, hogy Szerb Antal úgy néz ki, mintha csak álmosan pislogatna a szemüvege mögött, pedig akkor találta meg VILÁGIRODALOM-TÖRTÉNETe számára a legklasszikusabb Goethe-arcképet! Kolozsvári Grandpierre éppúgy el tudta titkolni francia pikáns viccek mögé morális és lélekelemző érzékenységét, ahogy Szerb az irodalomtörténeti éleslátását a vastag dioptriák mögé — vagy ahogy Tolnai Gábor, akivel mindig csak bizánci érsek vagy konstantinápolyi pátriárka címen telefonálgattunk kétségbeesett szerepjátszó kedvünkben. Tolnai Gábor is burleszkpátriárkasága mögött Erdély történelmét kutatta fel a legaggályosabb tudományos módszerekkel, de ez volt mindnyájunk lényege: a karnevális külső mögött szolid munkával tartani az igazi európai színvonalat.