HOLMI, 1992 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Pór Judit: Galgóczy Árpád hódító hadjárata és a magyar Anyegin
116» Pór Judit: Galgóczy Árpád hódító hadjárata és a magyar Anyegin irigylésre méltó irodalmunknak arra a korára emlékeztet, mikor a fordítás még egyenrangú volt a többi irodalmi műfajjal, és az írók vonzalmaik szerint választottak. Bennünket gyengéd szálak fűznek az ANYEGIN-hez. Indokolhatjuk álmodozó és egyszersmind ironikus lelkialkatunkkal (már amelyikünknek ilyen van), azokkal a tűnő, rögzíthetetlen hangulatokkal, amelyeket Krúdy Puskinban is úgy szeretett, a verses regény születése és első teljes magyar fordítása között eltelt negyven évvel, ami alatt nálunk félig-meddig nosztalgiává vagy legalábbis félmúlttá bomladozott az udvarházas világ; vagy azzal, hogy a távoli és talányos orosz vadállat - amely később annyira hatott ránk a brutalitás és átszellemültség elegyének szexepiljével - itt a csillogó egyszerűség hibátlan eleganciájával lép elénk. Szeretjük (kivált mi, nők) az undok, de felettébb vonzó Jevgenyijt, aki Dosztojevszkij szerint csak azért nem viszonozza Tatjána szerelmét, mert nem talált rá példát Byronnál. És a finom, komoly és divatosan nem divatos Tatjánában az orosz irodalom „kezdeményező” nőinek ősanyját, akinek földi másai a férfifelelősségtől megfosztott vagy egyszerűen megölt férfiak helyett máig is az erőt és az életet képviselik. De talán magunkat szeretjük a legjobban Puskinban, mert ritka zavartalan emlékezetű korszakunkban fedeztük fel az orosz irodalmat a reformkorban. A LÖVÉS című Puskin-novella már 1844-ben megjelenik magyarul, Kazinczy Gábor fordításában. A következő húsz évben, immár az orosz cár legázolta szabadságharc romjain, sok orosz művet fordítanak magyarra, Puskin-prózát, Puskin- és Lermontov-verseket, Arany László még egy romantikus elbeszélő költeményt is (Lermontovét) - igaz szívből és vonzalomból, hiszen a hatásának is szívesen megadja magát. És 1866-ban megjelenik az első teljes magyar Anyegin, Bérczy Károlynak az 1838-as első orosz Puskin-díszkiadás alapján készült fordítása, a Kisfaludy Társaság kiadásában, „Emich Gusztáv betűivel” (ahogy a szomorú Bach-korszaki nóta mondja). Az angolok ANYEGIN-je 1881-ben jelent meg Spalding alezredes (!) fordításában, a franciáké 1904-ben. Csak a németek tettek túl rajtunk a művelt Nyugaton, sőt voltaképpen Bodenstedt Bérczy szerint „kitűnő fordítású”-nak köszönhetjük, hogy Bérczy Károly kedvet kapott az orosz nyelvhez, és igen hamarosan megcsinálta a magyar ANYEGIN-t, remélve, hogy főhősében olvasói „azonnal felismerendik típusát az előkelő orosznak, ki önállóságáért küzdve, más boldogságot keres, mint aminőt a vállrojtok fénye s a romlott bürokrácia nyújtani képes”. Első ANYEGIN-ünk Miklós cár kék szemű kozákjainak friss emlékezetében született, a második az orosz megszállás legkilátástalanabb éveiben, a harmadik egy volt táborlakó lelki lábadozása közben. A többféleképp is szomorú 1920-as esztendő tavaszán Krúdy Gyula, aki a százéves ANYEGIN-t ünnepli a Genius-kiadás előszavában, Jevgenyij „forradalmasságát” firtatja, az örökre vak-fehéren maradó sorokat, amelyeket véres plajbásszal törölt ki a felséges cenzor. Mondhatjuk, hogy az oroszok jó ideje mindig benne vannak történelmünkben, és hát nem léphetünk ki az időből. De azt is, hogy legjobbjainknak nem kenyerük a primitív korszerűség, és nem szoktunk összetéveszteni össze nem tartozó dolgokat. Unalmasan, ám gyümölcsözőn, sorról sorra végig kellene elemeznie mindhárom fordítást annak, aki felületes általánosságokon kívül egyebet is akar mondani róluk. Vagy csak deklaráltan szubjektív megjegyzéseket tehet. íme: Nemzedéki kérdés is, hogy kinek melyik magyar Anyegin tetszik jobban az első kettő közül: az, amit először olvasott. Vagyis Puskin. A nagy művekből minden népnek megvan a maga korszerű változata. Kivéve a gazdát. Ez főképp a Puskinnál jóval régebbi írókra érvényes, rá már csak azért sem, mert ő minden magyar fordításánál