HOLMI, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)
9. szám - FIGYELŐ - Farkas János László: A szellem berendezése (Hozzászólás a József Attila-komplexumhoz)
zelemként, diadalként ünneplünk, ünnepeltünk, azért is olyannyira megrendítő, mert olyan életkorban következett be, amikor már kialusznak a lámpák. „...Nincs visszajelzés. Képzelt írógépkattogás. Darabokra tépett kéziratok konfettizápora havaz rám. Talán most tudnám megírni, amire egy életen át készültem. Most, hogy minden elsötétül.” (Kialvó lámpák, II. 19.) A naplóversek majd’ mindegyike ezt a komor felismerést tolmácsolja valamilyen szemszögből, hogy megtörtént a szabadulás, de már késő az igazi megváltódáshoz. Az utolsó darab, a MEGVÁLTÁS hajótöröttje, akit halottnak hisznek a hófehér vitorlájú hajóról, noha alszik csupán, mintegy emblémája ennek az életnek és ennek a költészetnek. Megváltás valóban nincs, talán nem is lehet; van azonban valami, amiben nem érthetünk egyet Kálnoky Szaniszlóval, nevezetesen abban, hogy „nincs visszajelzés”. Mi magunk vagyunk a visszajelzés, mi, akiket mindvégig elkísér majd ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEInek kötete. Angyalosi Gergely A SZELLEM BERENDEZÉSE Hozzászólás a József Attila-komplexumhoz* Mellbe vágott, amikor először hallottam: „Sínen vagyunk, mint József Attila.” Torz pofájú fintor, a lelki durvaságig menő nyegleség kifejezése ül ki a szavakon. „Nem tudják, mit beszélnek”, nyugtattam magam. Aztán újrahallottam olyantól, akinek tudnia kellett volna, mit beszél, s akiről tudtam, hogy se nem nyegle, se nem lelki durva. Míg azután egy közömbös beszélgetés egyik fordulóján azon * Paneth Gábor: A józsefattila-komplexum. BUKSZ, 1993. tavasz. 50-55. o. P. G. cikke, amelyhez hozzászólok, a következő kötet recenziója: „Miért fáj ma is”. Az ismeretlen JózsefAttila. Szerk. Horváth Iván és Tverdota György. Bp., 1992. kaptam magam, hogy majdnem én is kibököm - úgy kellett visszatartanom magam. Bízom benne, hogy ez az idétlen szellemeskedés, ahogy jött, úgy ki is megy a divatból, és végleg elfelejtődik. Igen, de ha így van, miért próbálom most nyomtatásba adni? Elég átlátszó csalafintaság: úgy mondani, mintha nem mondanám. Nyilván van ebben a kimondásban valami, ami megkönnyebbülést okoz, megszabadít valamitől, ami nyomasztóan üli meg a lelkünket. Olyasmi, csak rosszízűen, mint az a harsány és csiklandós tüsszentés, amely a LAKOMÁ-ban elállítja Arisztophanész csuklását. Ez a valami aligha személy szerint József Attilára vonatkozik, de ő az, szegény, aki a vonat alá guggolván megteszi nekünk e minimegváltás szívességét. Panteon és panoptikum Illyés Gyula írja le, hogy amikor a harmincas évek végén Doboz község lakóinak lelki és szellemi műveltségi viszonyait tanulmányozta, a szemlélet micsoda szűk határaiba ütközött. Egy földes parasztház értelmes beszédű gazdáját faggatta jövőről, múltról, s mintha az időnek ezek a dimenziói nem is léteztek volna válaszadója számára. - Ki volt Petőfi Sándor? - kérdezi Illyés, hirtelen ötlettől vezettetve. A gazda kedvesen elmosolyodik: „Gyerekkoromban hallottam róla egy verset”, s mondja is: „Petőfi Sándor gatyában táncol.” Ennek az immár klasszikusnak mondható idétlenségnek, mely alighanem előbb ragad meg mindnyájunk agyában, mint bármely Petőfi-vers, az idő elvette bántó élét. Miért tartja magát kiirthatatlan szívóssággal ez a gügye rigmus a nemzet emlékezetében, mondhatni, elemibb erővel, de mindenképpen nagyobb kiterjedésben, mint maga a költő és maga a mű?! Nem tudom, de látni való, hogy a nemzet panteonja mellett vagy alatt van egy vásári panoptikuma, ahol egy-egy szellemalak is szállást kap Kudelkának keze-fejelába társaságában. Nemrég egy tudós antropológus egy Szibériában élt zsidó asszony csontvázában ismert rá nagy biztonsággal Petőfi földi maradványaira. Megírták már, hogy hántolták ideoda József Attila csontjait. A sokat emlegetett marsbéli megfigyelő talán a rendszerváltás históriáját is úgy észleli, hogy egy jól körülírható populáció különböző helyekről csontvá