HOLMI, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)
12. szám - Réz Pál: A Serpolette rejtélye
Réz Pál: A Serpolette rejtélye • 1725 hogy nem mondtam el Ottliknak Martin du Gard fortélyát, a MAUMORT alezredes befejezését pedig épp akkoriban fordítottam. Az idős Martin du Gard, aki nem bízott benne, hogy a vaskosnak tervezett regény végére ér, azt találta ki, hogy a könyv ott marad majd abba, ahol az emlékiratain dolgozó öreg Maumort meghal - vagyis a valóságban, amikor az ő, mármint Martin du Gard kezéből kiesik a toll. Az előrevetített regényzárlatot meg is írta, végrendeletében pedig meghagyta, hogy ezt a szöveget tegyék majd az elkészült kézirat végére, így is történt, amikor a MAUMORT-t kiadták, és ennek a szellemes ötletnek hála lett befejezetlenségében is befejezett, mi több, formailag érdekes, újszerű a valójában torzó regény. Igaz, hiába mondtam volna el ezt a trükköt Ottliknak, az ötlet egyszeri, meg nem ismételhető. De most, a BUDÁ-t olvasva eszembe jutott: vajon Ottlik csakugyan akkor engedélyezte magának a halált, mint Lengyel Péter szép fordulattal írja az utószóban, amikor feldolgozta már minden céduláját, amikor megírta a regényt? Csakugyan kész-e a regény? (Bár ha Ottlik Gézától kérdeném, kérdezhetném, talán megvonná a vállát, és visszakérdezne: - Mi az, hogy kész? Ha erről nem esett is szó, azt azért mindig megkérdeztem, hogy áll az iskola A HATÁRON folytatásával, és mindig azt felelte, hogy dolgozik, persze, de még rengeteget kell olvasnia hozzá, régi sportújságokat, színházi lapokat, menetrendeket, mutatta is - messziről -a másik szobában, íróasztalán tornyosuló újságokat, papírokat. Többször említette, hogy a tízes évek közepén a Fehérvári út 15/b II. emeletén, a 19. számú lakásban laktak, a gyerekszoba ablakából Kosztolányiék ablakára lehetett látni - ezt is meg akarja írni, vagyis azt, hogy négyéves korában látta Kosztolányit, de csak jóval később tudta meg, kit is látott. Akkoriban már gyűjtöttem és rendeztem Kosztolányi leveleit, egyszer elvittem egyet, amelyikből kiderült, hogy Kosztolányiék a Fehérvári út 15/a alatt, az V. emelet 12.-ben laktak, és kinyomoztam, hogy igen, éppen 1913- 1916 között. Ez nagyon izgatta, sokáig nézte a levelet, feljegyezte az adatokat: - Kell a BUDÁ-hoz - mondta. Jutalomképpen megajándékozott bridzskönyvének francia fordításával. És - talán ugyancsak jutalomképpen - azt mondta: - Felolvasom a legújabb részt. A legújabb persze azt jelenti, hogy ezt írtam át utoljára. Vagyis legutóbb. - És felolvasta azokat az oldalakat, amelyeket most a BUDÁ-ban két rövid fejezetben láttam viszont: 1926. JÚNIUS 21. - INGYEN MOZI. Rabok LEGYÜNK? Az ajánlat meglepett. Vannak írók, akik minden sorukat felolvassák családjuknak, barátaiknak, közönségüknek, fennhangon ízlelgetik, élvezik, latolgatják szavaikat, s a hatást mérlegelve változtatnak is utóbb a szövegen. Öreg barátaim közül ilyen nagy felolvasó volt Zelk Zoltán, de Déry Tibor is: amikor 1960 tavaszán kiszabadult, éjszakákon át olvasta fel a börtönben írt több száz oldalas regényét, a G. A. ÚR X.-BEN-t egy kis társaságnak, feleségének, Abody Bélának, nekem. Ottlikról viszont úgy tudtam, hogy nem szeret felolvasni, legalábbis nekem nem. Magamról pedig biztosan tudtam és tudom, hogy első hallásra nem fogom fel a szöveget, zavarban vagyok, nehézkesen fogalmazom meg a véleményemet, dadogok. Amikor végére ért a rövid résznek, Cipi rágyújtott egy Gitane-ra (akkoriban mindig azt szívott), engem nem kínált cigarettával, előkotortam egy Kossuthot. - Szép - motyogtam. - Jó. Külön örülök, hogy az ISKOLA hátteréről is megtudunk valamit, vagyis a családról. Eddig Örley novelláiból kellett kiegészíteni a képet. És jó az a hajdani regény, A SERPOLET!!., amit gyerekkorodban olvastál, és azóta is keresed,de hiába-illetve Medve keresi, Medve nem találja. És jó а СиMPARSПл. Meg a próbaélet, az INGYEN MOZI. És főleg az, hogy Medve nem akarja otthagyni, mégse,