HOLMI, 1994 (6. évfolyam, 1-12. szám)

11. szám - FIGYELŐ - Kováts Zoltán: Nagy pipa, kevés dohány (Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000-1945)

1690 • Figyelő Az esztétikai szemlélet elhanyagolásával elvész az a lehetőség, hogy a szerző a magyar irodalom nagyságát immanens módon, mű­alkotások elemző értékelésével bizonyítsa. Adekvát műelemzést nem találunk tollából. Ezt néha büszkén hangsúlyozza (,,Ez is olyan remeklés, amit túlokoskodó széptani okvetetlenke­­déssel csak tönkretehetünk” 504. o.), de legin­kább leplezni próbálja. A hiány elfedése céljá­ból három megoldással kísérletezik. 1. Szak­­irodalmi vendégszövegek sűrű szerepelteté­se. 2. Hosszabb-rövidebb szépirodalmi idéze­tek közlése, melyekhez tartalmi kommentá­rokat, semmitmondó asszociációkat, valamint patetikus és deklaratív kijelentéseket fűz (a „legötletesebb” Radnótival kapcsolatban: „Kár lenne ezt a remekművet prózai szavakkal új­ramagyarázni. Letörölnénk a hamvát.” 991. o.­ 3. A leglátványosabb pszeudoanalitikus eljárás az ún. motívumanalógiák futtatása. Látszólag mintha mondana valamit a különböző műal­kotások körülbelül azonos tartalmi egységei­nek egymás mellé rendelése, közelebbről megvizsgálva azonban feltárul a módszer üressége. A valódi motívumkutatás ugyanis nem merül ki mindebben, hanem: a) kime­rítően értelmezi a motívumot eredeti környe­zetében; b) pontosan nyomon követi ván­dorlását; c) vizsgálja a kontextuális jelen­tésváltozást stb. Nemeskürtynél a számtalan ide-oda utalásnak csupán az a szerepe, hogy az olvasó elfelejtsen rákérdezni a tárgyalt szö­vegre. Valaminek azonban pótolnia kell az esztétikai szféra háttérbe szorulását. Innen nézve azonnal fölismerjük, mire is szolgál az a töméntelen adathalmaz (kevésbé fontos személyek és helységek nevei, mindenféle fe­lesleges évszám és életrajzi kitérő, latin könyvcímek stb. stb.). Ezek tömkelege hiva­tott feledtetni a szakmai semmitmondást, amire nagy szüksége is van a szerzőnek, hi­szen nemegyszer kimagasló írókra vagy alko­tásokra csak pár szót veszteget. Mintha az ex­­tenzív teljesség lenne Nemeskürty eszménye, ám vitathatatlan, hogy egy ezeroldalas össze­foglalás erre nem törekedhet, illetve ha még­is, ez súlyos aránytalanságokhoz vezet. A tel­jesség igénye nélkül néhány újabb példa. Csokonai lírai költészete a költőre szánt tizen­két oldalból ötöt kap, ebből is két oldal idé­zet. A Himnusz bemutatása csak néhány szer­zői és tizenkét sor idézet közlésével történik. A Szózat­ra harminc sor jut, ám Vörösmarty halála és temetése egy teljes oldalt tesz ki. Arany János ÖSZIKÉK című ciklusára fél oldal is elég, míg Jósika Miklós hétnél is többel di­csekedhet. Radnóti Miklós három, Füst Mi­lán két oldalt ér. József Attila Nagyon fáj cí­mű kötetét és utolsó verseit összesen három oldal tárgyalja, de ebből is kettő idézet. Szabó Lőrinc verseiről­­ pedig a szerző elismeri ró­la, hogy „ Illyéssel együtt, József Attila után, nem­zedékünk legjobbja” (948. o.) - csupán annyi szó esik, mint Mécs Lászlóról: egy oldal. Né­meth Andor csak egyszer van megemlítve, Szentkuthy Miklós, Hamvas Béla, Faludy György, Örley István, Kovács Imre vagy Sza­bó Zoltán neve elő sem fordul a könyvben. Ha egy irodalomtörténet írója nem képes önálló szakmai munkára, természetes, hogy vagy elsietetten ítél, vagy már meglévő pub­likációkat hív segítségül. Az elsőre kínálkozó sok-sok példa közül említem Justh Zsig­­mond dilettánsként való értékelését (680. o.), Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének elmarasztaló bírálatát (957-958. o.) és Harsányi Kálmán A kris­­tálynézők című regényének a formai hiá­nyosságokat figyelmen kívül hagyó, ideologi­kus felhangú dicséretét (824. o.). A második esetet jól érzékelteti, hogy magasrendű mű­veket igen gyakran vendégszövegekkel is­mertet; a baj itt az, hogy szakirodalmi tájé­kozottsága nem alapos, figyelmen kívül hagy­ja a legfrissebb publikációkat, így aztán már régen elavult nézetek is rendre felbukkan­nak. Aranyról - Petőfivel és Vörösmartyval összevetvén — például ezt olvashatjuk: „az öt­venes évek Arany Jánosának lírai termése tagad­hatatlanul gyengébbnek bizonyul amazokéral” (545. o.). De jelentősebb szépirodalmi munka is kimaradhat, ha véletlenül csak a nyolc­vanas években adták ki (Rákóczi-eposz, 1988), vagy csak ekkortájt tisztázódott szer­zősége (Pálóczi Horváth Ádám: FELFEDEZETT TITOK, 2. kiadás, 1988). Ám Nemeskürty a szakirodalom mellett a Diák, írt magyar éne­ket recenzióival sem törődött, így Barta Já­nos átfogó — koncepcionális kérdéseket és részleteket egyaránt érintő - bírálatának ta­nácsait sem fogadta meg (Magyar irodalom - ÖMLESZTVE, Alföld, 1984/9.). Persze nem kö­telező egy kritika minden tételét tekintetbe venni, de legalább a neves irodalomtörténész

Next