HOLMI, 1994 (6. évfolyam, 1-12. szám)
11. szám - FIGYELŐ - Kováts Zoltán: Nagy pipa, kevés dohány (Nemeskürty István: A magyar irodalom története 1000-1945)
1690 • Figyelő Az esztétikai szemlélet elhanyagolásával elvész az a lehetőség, hogy a szerző a magyar irodalom nagyságát immanens módon, műalkotások elemző értékelésével bizonyítsa. Adekvát műelemzést nem találunk tollából. Ezt néha büszkén hangsúlyozza (,,Ez is olyan remeklés, amit túlokoskodó széptani okvetetlenkedéssel csak tönkretehetünk” 504. o.), de leginkább leplezni próbálja. A hiány elfedése céljából három megoldással kísérletezik. 1. Szakirodalmi vendégszövegek sűrű szerepeltetése. 2. Hosszabb-rövidebb szépirodalmi idézetek közlése, melyekhez tartalmi kommentárokat, semmitmondó asszociációkat, valamint patetikus és deklaratív kijelentéseket fűz (a „legötletesebb” Radnótival kapcsolatban: „Kár lenne ezt a remekművet prózai szavakkal újramagyarázni. Letörölnénk a hamvát.” 991. o. 3. A leglátványosabb pszeudoanalitikus eljárás az ún. motívumanalógiák futtatása. Látszólag mintha mondana valamit a különböző műalkotások körülbelül azonos tartalmi egységeinek egymás mellé rendelése, közelebbről megvizsgálva azonban feltárul a módszer üressége. A valódi motívumkutatás ugyanis nem merül ki mindebben, hanem: a) kimerítően értelmezi a motívumot eredeti környezetében; b) pontosan nyomon követi vándorlását; c) vizsgálja a kontextuális jelentésváltozást stb. Nemeskürtynél a számtalan ide-oda utalásnak csupán az a szerepe, hogy az olvasó elfelejtsen rákérdezni a tárgyalt szövegre. Valaminek azonban pótolnia kell az esztétikai szféra háttérbe szorulását. Innen nézve azonnal fölismerjük, mire is szolgál az a töméntelen adathalmaz (kevésbé fontos személyek és helységek nevei, mindenféle felesleges évszám és életrajzi kitérő, latin könyvcímek stb. stb.). Ezek tömkelege hivatott feledtetni a szakmai semmitmondást, amire nagy szüksége is van a szerzőnek, hiszen nemegyszer kimagasló írókra vagy alkotásokra csak pár szót veszteget. Mintha az extenzív teljesség lenne Nemeskürty eszménye, ám vitathatatlan, hogy egy ezeroldalas összefoglalás erre nem törekedhet, illetve ha mégis, ez súlyos aránytalanságokhoz vezet. A teljesség igénye nélkül néhány újabb példa. Csokonai lírai költészete a költőre szánt tizenkét oldalból ötöt kap, ebből is két oldal idézet. A Himnusz bemutatása csak néhány szerzői és tizenkét sor idézet közlésével történik. A Szózatra harminc sor jut, ám Vörösmarty halála és temetése egy teljes oldalt tesz ki. Arany János ÖSZIKÉK című ciklusára fél oldal is elég, míg Jósika Miklós hétnél is többel dicsekedhet. Radnóti Miklós három, Füst Milán két oldalt ér. József Attila Nagyon fáj című kötetét és utolsó verseit összesen három oldal tárgyalja, de ebből is kettő idézet. Szabó Lőrinc verseiről pedig a szerző elismeri róla, hogy „ Illyéssel együtt, József Attila után, nemzedékünk legjobbja” (948. o.) - csupán annyi szó esik, mint Mécs Lászlóról: egy oldal. Németh Andor csak egyszer van megemlítve, Szentkuthy Miklós, Hamvas Béla, Faludy György, Örley István, Kovács Imre vagy Szabó Zoltán neve elő sem fordul a könyvben. Ha egy irodalomtörténet írója nem képes önálló szakmai munkára, természetes, hogy vagy elsietetten ítél, vagy már meglévő publikációkat hív segítségül. Az elsőre kínálkozó sok-sok példa közül említem Justh Zsigmond dilettánsként való értékelését (680. o.), Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének elmarasztaló bírálatát (957-958. o.) és Harsányi Kálmán A kristálynézők című regényének a formai hiányosságokat figyelmen kívül hagyó, ideologikus felhangú dicséretét (824. o.). A második esetet jól érzékelteti, hogy magasrendű műveket igen gyakran vendégszövegekkel ismertet; a baj itt az, hogy szakirodalmi tájékozottsága nem alapos, figyelmen kívül hagyja a legfrissebb publikációkat, így aztán már régen elavult nézetek is rendre felbukkannak. Aranyról - Petőfivel és Vörösmartyval összevetvén — például ezt olvashatjuk: „az ötvenes évek Arany Jánosának lírai termése tagadhatatlanul gyengébbnek bizonyul amazokéral” (545. o.). De jelentősebb szépirodalmi munka is kimaradhat, ha véletlenül csak a nyolcvanas években adták ki (Rákóczi-eposz, 1988), vagy csak ekkortájt tisztázódott szerzősége (Pálóczi Horváth Ádám: FELFEDEZETT TITOK, 2. kiadás, 1988). Ám Nemeskürty a szakirodalom mellett a Diák, írt magyar éneket recenzióival sem törődött, így Barta János átfogó — koncepcionális kérdéseket és részleteket egyaránt érintő - bírálatának tanácsait sem fogadta meg (Magyar irodalom - ÖMLESZTVE, Alföld, 1984/9.). Persze nem kötelező egy kritika minden tételét tekintetbe venni, de legalább a neves irodalomtörténész