HOLMI, 1997 (9. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám - Pék Zoltán: Űrkorszak
564 Pék Zoltán ŰRKORSZAK Tizenkét évesek voltunk, és az volt az első alkalom, hogy szülő vagy idősebb testvér nélkül mehettünk moziba. A tanítás éppen véget ért, s a szülők a bizonyítványok szemrevételezése után elég érettnek nyilvánítottak minket az önálló akció végrehajtásához. Mondanom sem kell, majd’ kibújtunk a bőrünkből. Egy tudományos-fantasztikus filmet néztünk meg, amelynek főszereplője két jó barát és egy ütött-kopott csempészhajó volt. A kópia bizonyára már jobb napokat is látott, ráadásul nem szinkronizálták, s a feliratok sem a mi olvasási sebességünkhöz voltak szabva, így aztán néhány jelenetből kimaradtunk, de ez mit sem számított. Egyszerűen le voltunk nyűgözve. Bár egymástól csak néhány háznyira laktunk, és már hat éve egy osztályba jártunk, mindaddig nem voltunk igazán közeli barátok. Azonban ez a film mindkettőnkben megérintett valamit, s attól a naptól kezdve szinte elválaszthatatlanok lettünk. El is határoztuk nyomban, hogy felcsapunk a kozmosz kalandorainak. Beköszöntött az űrkorszak. A mi hátsó udvarunknál alkalmasabb helyszínt keresve sem találhattunk volna, ebben a barátom is egyetértett. Az udvar nemcsak méretre volt nagy, de kiváló terepadottságokkal is rendelkezett. Először is ott volt a hatalmas farakás, amely kitűnően szimbolizált hegyet, ellenséges űrhajót, szuperbiztos erődítményt, vagy épp felmászva rá szükség esetén nagyszerűen sakkban tarthattuk a ránk fenekedő idegeneket. Fontos stratégiai létesítmény volt még a góré, ami civilben a kukorica tárolására szolgált, számunkra pedig az a tulajdonsága tette nélkülözhetetlenné, hogy az egész építmény lábakon állt, így bemászva alá a barlangokban, üregekben, kazamatákban játszódó jelenetek abszolút élethű reprodukálására voltunk képesek. A további két kisebb tégla- és egy farakás pedig az általuk képzett zegzugos járatok okán palotákat, börtönöket és egyéb belső helyszíneket volt hivatva képviselni. És ezenfelül volt még egy nagy homokkupac az udvar közepén, ahol a sivatagba történő kényszerleszállásokat hajtottuk végre több-kevesebb sikerrel. Mindezzel persze semmire sem mentünk volna, a legfontosabb még hiányzott: az űrhajó. Erre a szerepre a tyúkólak fölötti padlást szemeltük ki, amit a szülői engedély kikönyörgése és hosszas, kimerítő takarítás után végre birtokba is vehettünk. Maga a berendezés is több napot vett igénybe, de a végeredmény megérte. A műszerfal kartonból készült, amit gondos munkával egészen élethű óra-, kijelző- és kapcsolórengeteggel pingáltunk tele. Beleépítettünk néhány, a bátyám csináld magad készletéből kiselejtezett igazi kapcsolót is. Egy-egy lehúzott tetőcserép jelképezte az űrhajó ablakait, amelyeken át a kozmoszból ránk leselkedő veszélyekre figyeltünk, épp idejében, hogy izgatott kiáltásokkal bátorítva egymást elkerüljük az összeütközést egy kóbor üstökössel, kisbolygóval vagy az űrtérképeken nem jelzett aszteroidarajjal. Mivel jóformán az űrhajón éltünk, természetszerűleg ide került az összes fontos holmink: különféle alakú és méretű dobozok tele heves és rövid életű gyűjtőszenvedélyünk soros tárgyaival: játék pisztolyok, a vándorélethez szükséges pár darabos ruhatár, néhány könyv. Mindezek persze a megfelelő rendetlenségben, mint ahogy egy