HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)

4. szám - Tengelyi László: Élettörténet és önazonosság

530 • Tengelyi László: Élettörténet és önazonosság tajdonít, aki ezeket az uralhatatlan tényezőket is tulajdon önazonosságának építőele­meivé tudja változtatni, kiiktatva ezzel az életéből minden másságot és idegenséget. Ha tehát a narratív identitás elméletétől visszautat keresünk a fenomenológiához, ez nem úgy értendő, mintha ráhagyatkozhatnánk egy kész és minden részletében ki­dolgozott filozófiai módszerre. Ellenkezőleg: a feladat itt éppen abban áll, hogy ma­gunk teremtsük meg azokat a gondolati eszközöket, amelyekkel élettörténet és ön­azonosság kapcsolata feltárható. Ricoeurt idézve egy helyütt úgy fogalmaztunk, hogy élettörténetünknek még társ­szerzői sem tényleges valóját, hanem csupán jelentését vagy értelmét tekintve vagyunk. Min­den azon múlik azonban, hogy milyen értelmezésben tesszük magunkévá ezt a gon­dolatot. Kínálkozó lehetőség, hogy elbeszéléseinkre úgy tekintsünk, mint amelyek éle­tünk eseményeinek értelmet adnak. Az elbeszélői értelemadásnak ez az elképzelése azonban aligha fér össze azzal a már idézett felismeréssel, hogy önazonosságunkat „nem kívülről magunkra erőltetni, hanem felfedezni igyekszünk”. Éppily elhamarko­dott dolog volna ugyanakkor, ha ebből a felismerésből arra következtetnénk, hogy mégiscsak igazat kell adnunk MacIntyre-nek, aki szerint az átélt életvalóság maga úgy fogható fel, mint színre vitt történet. Az enacted narratives eme gondolata ugyanis csa­lóka látszaton alapszik. Ez az első, amit be kell látnunk, hogy azután visszatérhessünk az értelemadás kérdéséhez. 1. Az „önmagát elbeszélő élet” délibábja Forduljunk ismét Thomas Mannhoz, aki a JÓZSEF-regényben ironikus játékba kezd „az önmagát elbeszélő élet” gondolatával. Van-e olyan történetmondó, aki ne érezné úgy, hogy „mielőtt a történet első ízben elbeszéltetett volna, önmagát beszélte el — mégpedig olyan pontossággal, amilyennel remekelni csak az élet tud, s amit utolérni az elbeszélőnek nem lehet reménye és kilátása”. Mégsem kétséges, hogy tünékeny káprázatról van itt szó csupán. Thomas Mann utalásai fényt vetnek arra az útra, amelyen odáig jutunk, hogy végül is így képzeljük a dolgot. Észrevesszük, hogy egyazon élettörténetről több hiteles el­beszélést mondhatunk el. Önmagában véve ez a megfigyelés, mint szó esett róla, az ellen szolgálhat érvként, hogy átélt életvalóság és elbeszélt történet közé egyenlőség­­jelet tegyünk. E tény fölött azonban túlságosan is könnyen elsiklunk, ha az a felismerés köti le a figyelmünket, hogy a különböző elbeszélések ugyanazt az élettörténetet többé vagy kevésbé „pontosan” - azaz többé vagy kevésbé részletesen és egyszersmind többé vagy kevésbé valósághűen - mutathatják be. Ekkor ugyanis az a benyomásunk kelet­kezhet, hogy az elbeszélt történetek úgy viszonyulnak a megélt életvalósághoz, mintha az volna az „alapszöveg”, amelyhez ők maguk csupán közelíthetnek. Ez a benyomás azon­ban egy alig észlelhető, ám korántsem ártalmasan „határátlépés” következtében áll elő. Egyre pontosabb és pontosabb elbeszélések egész sorát képzeljük magunk elé, hogy azután végül azt az életvalóságot, amely e történetekben feltárul, azonosnak te­kintsük a „legpontosabb” elbeszéléssel. Olyan látszatnak esünk itt áldozatul, amely kanti módra elemezhető: önkéntelenül is az élettörténet alkotó elvének­­ „konstitutív princípiumának” - tüntetjük fel azt, ami valójában szabályozó elve - „regulatív princípiu­ma” - csupán a történetmondásnak. Ezáltal azt a rejtett egyöntetűséget és titokzatos egységet, amely elérhetetlen eszményképként lebeg elbeszélői tekintetünk előtt, az eleven életvalóság sajátjának tekintjük, így válik „az önmagát elbeszélő élet” délibábja a sorsmetafizika szülőanyjává. Korunk művészete, amely a maga keltette szép látszatról hajlamos az igazság aka­rásának aszkézisével lerántani a leplet, újra meg újra módot talál rá, hogy ezt a tudást

Next