HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)

2. szám - Georg Christoph Lichtenberg: (Ódaköltőink védelmében) (Tatár Sándor fordítása)

Radnóti Sándor: A piknik (I) • 159 hatjuk. Csak a legfontosabbak közül említve néhányat: EGY OLVASÓI IRODALOMTÖR­TÉNETÉRT (Harald Weinrich, 1967). ...Az OLVASÓ AZ ELVESZETT PARADICSOM­ban; Irodalom az olvasóban: affektív stilisztika (Stanley Fish, 1967; 1970), Az iro­dalmi BEFOGADÁS DINAMIKÁJA; 5 OLVASÓ OLVAS (Norman N. Holland, 1968; 1975), A SZÖVEGEK FELHÍVÓ SZERKEZETE. A MEGHATÁROZATLANSÁG MINT AZ IRODALMI PRÓ­ZA HATÁSFELTÉTELE; AZ IMPLICIT OLVASÓ. A REGÉNY KOMMUNIKÁCIÓS FORMÁI BU­­NYANTÓL BECKETTIG; AZ OLVASÁS AKTUSA. AZ ESZTÉTIKAI HATÁS ELMÉLETE (Wolf­gang Iser, 1970; 1972; 1976), A SZÖVEG ÖRÖME­ Az OLVASÁSRÓL (Roland Barthes, 1973; 1975), OLVASATOK ÉS ÉRZÉSEK (David Bleich, 1975), AZ OLVASÁS SORSA (Geoff­rey H. Hartman, 1975), A FÉLREÉRTÉS TÉRKÉPE (A MAP OF MIS READING: Harold Bloom, 1975), Az OLVASÓ SZEREPE (Umberto Eco, 1979), Az OLVASÁS ALLEGÓRIÁI (Paul de Man, 1979), Megjelennek az ilyen című antológiák, Günter Grimm IRODALOM ÉS OLVASÓ­ja (1975), (a történetesen magyar származású) Susan [Rubin] Suleiman és In­ge Grosman OLVASÓ A SZÖVEGBEN-je (1980), Jane P. Tompkins Reader-Response CRITICISM-olvasókönyve (1980). De a cím formális ismérvének szempontján túllépve is föl kell sorolnunk néhány jelentős művet, hiszen e probléma foglalkoztatja Hans Robert Jaußt programatikus művében, AZ IRODALOMTÖRTÉNET MINT AZ IRODALOM­TUDOMÁNY PROVOKÁCIÓJÁ­ban (1967), s nagymértékben ehhez a kérdéshez szól hoz­zá Roland Barthes S/Z-je (Balzac SARRASINE című novellájának híres elemzése, 1970), Michael Riffaterre STRUKTURÁLIS STILISZTIKÁ­ja (1971, noha ő az „archi-olvasó”, a szuperolvasó heurisztikus konstrukciójával éppenséggel vissza akarja nyerni a szöveg objektív egyértelműségét), Harold Bloom A HATÁSTÓL VALÓ SZORONGÁS-a (1973), Hillis Miller A KRITIKUS MINT HÁZIGAZDÁ­ja (1976), Stanley Fish tanulmánykötete, a Van szöveg ezen az órán? Az értelmező közösségek tekintélye (1980) és a töb­bi. Jonathan Culler 1982-es áttekintésének, a DEKONSTRUKCIó­nak három fejezete közül az első Az OLVASÓK ÉS AZ OLVASÁS címet viseli. Az inter- vagy hipertextualitás elmélete (Genette és sokan mások) a szerzőt magát értelmezi korábbi művek olvasó­jaként, illetve idézőjeként, és az olvasótól is elvárja, hogy a szöveget azokra a korábbi szövegekre vonatkoztassa, amelyekkel az kapcsolatban áll. Az alkotói eredetiség érté­kének relativizálódása, az alkotó szubjektum kiváltságainak visszavétele, illetve a „szer­ző halála” gondolati alakzata (Barthes, Foucault) az olvasó „megszületésével”, azaz önállósulásával állt összefüggésben. A „Rezeptionsästhetik”, a „Wirkungsästhetik”, a „reader-response criticism”, a „dekonstrukció”, a „posztstrukturalizmus” mind a zárt értelemegység felbontásán fáradozott, illetve a zártság lehetetlenségét bizonyította. Az értelmezés nyitottságával a műalkotások autonómiájáról való szilárd klasszicista meg­győződés fellazult, és a heteronómia betörésével - éppen a hatvanas években - meg­kezdődött a magas kultúra és a tömegkultúra közötti válaszfalak lebontása. E folyamatok fölbomlasztották a szöveg mint irodalmi műalkotás szigorú elhatárol­­hatóságát más szövegektől, pontosabban különböző diszciplínák szövegeit - a mögöt­tük rejlő tények elrendezését e szövegekben - a nyitott, sokértelmű irodalmi műal­kotás, a fikció vagy a mítosz nyomán kezdték értelmezni. Kézenfekvő, hogy először azok a humanista tudományágak kínáltak erre lehetőséget, amelyeknek mesterei né­ha nagy írók is, mint amilyen a történelem, a pszichológia, az antropológia és persze a filozófia. A történelem, illetve a történetírás fikcionalizálásának programját foglalta össze Hayden White A TÖRTÉNELMI SZÖVEG MINT IRODALMI MŰALKOTÁS (1974) című tanulmánya. A Derrida-féle dekonstrukció és a Rorty-féle pragmatizmus lebontja a filozófia és irodalom közötti megkülönböztetést. Paul Karl Feyerabendnél a tudo­mányos kutatást nem módszerek, hanem stílusok szabályozzák, a tudomány művészet.

Next