HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2. szám - Georg Christoph Lichtenberg: (Ódaköltőink védelmében) (Tatár Sándor fordítása)
Radnóti Sándor: A piknik (I) • 159 hatjuk. Csak a legfontosabbak közül említve néhányat: EGY OLVASÓI IRODALOMTÖRTÉNETÉRT (Harald Weinrich, 1967). ...Az OLVASÓ AZ ELVESZETT PARADICSOMban; Irodalom az olvasóban: affektív stilisztika (Stanley Fish, 1967; 1970), Az irodalmi BEFOGADÁS DINAMIKÁJA; 5 OLVASÓ OLVAS (Norman N. Holland, 1968; 1975), A SZÖVEGEK FELHÍVÓ SZERKEZETE. A MEGHATÁROZATLANSÁG MINT AZ IRODALMI PRÓZA HATÁSFELTÉTELE; AZ IMPLICIT OLVASÓ. A REGÉNY KOMMUNIKÁCIÓS FORMÁI BUNYANTÓL BECKETTIG; AZ OLVASÁS AKTUSA. AZ ESZTÉTIKAI HATÁS ELMÉLETE (Wolfgang Iser, 1970; 1972; 1976), A SZÖVEG ÖRÖME Az OLVASÁSRÓL (Roland Barthes, 1973; 1975), OLVASATOK ÉS ÉRZÉSEK (David Bleich, 1975), AZ OLVASÁS SORSA (Geoffrey H. Hartman, 1975), A FÉLREÉRTÉS TÉRKÉPE (A MAP OF MIS READING: Harold Bloom, 1975), Az OLVASÓ SZEREPE (Umberto Eco, 1979), Az OLVASÁS ALLEGÓRIÁI (Paul de Man, 1979), Megjelennek az ilyen című antológiák, Günter Grimm IRODALOM ÉS OLVASÓja (1975), (a történetesen magyar származású) Susan [Rubin] Suleiman és Inge Grosman OLVASÓ A SZÖVEGBEN-je (1980), Jane P. Tompkins Reader-Response CRITICISM-olvasókönyve (1980). De a cím formális ismérvének szempontján túllépve is föl kell sorolnunk néhány jelentős művet, hiszen e probléma foglalkoztatja Hans Robert Jaußt programatikus művében, AZ IRODALOMTÖRTÉNET MINT AZ IRODALOMTUDOMÁNY PROVOKÁCIÓJÁban (1967), s nagymértékben ehhez a kérdéshez szól hozzá Roland Barthes S/Z-je (Balzac SARRASINE című novellájának híres elemzése, 1970), Michael Riffaterre STRUKTURÁLIS STILISZTIKÁja (1971, noha ő az „archi-olvasó”, a szuperolvasó heurisztikus konstrukciójával éppenséggel vissza akarja nyerni a szöveg objektív egyértelműségét), Harold Bloom A HATÁSTÓL VALÓ SZORONGÁS-a (1973), Hillis Miller A KRITIKUS MINT HÁZIGAZDÁja (1976), Stanley Fish tanulmánykötete, a Van szöveg ezen az órán? Az értelmező közösségek tekintélye (1980) és a többi. Jonathan Culler 1982-es áttekintésének, a DEKONSTRUKCIónak három fejezete közül az első Az OLVASÓK ÉS AZ OLVASÁS címet viseli. Az inter- vagy hipertextualitás elmélete (Genette és sokan mások) a szerzőt magát értelmezi korábbi művek olvasójaként, illetve idézőjeként, és az olvasótól is elvárja, hogy a szöveget azokra a korábbi szövegekre vonatkoztassa, amelyekkel az kapcsolatban áll. Az alkotói eredetiség értékének relativizálódása, az alkotó szubjektum kiváltságainak visszavétele, illetve a „szerző halála” gondolati alakzata (Barthes, Foucault) az olvasó „megszületésével”, azaz önállósulásával állt összefüggésben. A „Rezeptionsästhetik”, a „Wirkungsästhetik”, a „reader-response criticism”, a „dekonstrukció”, a „posztstrukturalizmus” mind a zárt értelemegység felbontásán fáradozott, illetve a zártság lehetetlenségét bizonyította. Az értelmezés nyitottságával a műalkotások autonómiájáról való szilárd klasszicista meggyőződés fellazult, és a heteronómia betörésével - éppen a hatvanas években - megkezdődött a magas kultúra és a tömegkultúra közötti válaszfalak lebontása. E folyamatok fölbomlasztották a szöveg mint irodalmi műalkotás szigorú elhatárolhatóságát más szövegektől, pontosabban különböző diszciplínák szövegeit - a mögöttük rejlő tények elrendezését e szövegekben - a nyitott, sokértelmű irodalmi műalkotás, a fikció vagy a mítosz nyomán kezdték értelmezni. Kézenfekvő, hogy először azok a humanista tudományágak kínáltak erre lehetőséget, amelyeknek mesterei néha nagy írók is, mint amilyen a történelem, a pszichológia, az antropológia és persze a filozófia. A történelem, illetve a történetírás fikcionalizálásának programját foglalta össze Hayden White A TÖRTÉNELMI SZÖVEG MINT IRODALMI MŰALKOTÁS (1974) című tanulmánya. A Derrida-féle dekonstrukció és a Rorty-féle pragmatizmus lebontja a filozófia és irodalom közötti megkülönböztetést. Paul Karl Feyerabendnél a tudományos kutatást nem módszerek, hanem stílusok szabályozzák, a tudomány művészet.