HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)
7. szám - Gajdó Tamás: „Rendkívülit csak rendkívüli eszközökkel lehet elérni…” (Beregi Oszkár emlékezik Jászai Marira)
1000 „RENDKÍVÜLIT CSAK RENDKÍVÜLI ESZKÖZÖKKEL LEHET ELÉRNI...” Beregi Oszkár emlékezik Jászai Marira Sokszor elhangzik a közhely: élete kész regény volt. Megírni mégsem érdemes. Akkor sem, ha bővelkedik fordulatokban, kiélezett konfliktusokban, katasztrófákban, tragédiákban. A színész életére viszont mindenki kíváncsi. Akkor is, ha nincs benne fordulat, kiélezett konfliktus, katasztrófa és tragédia. Kíváncsi rá a színháztörténet, mert - noha kritikával kell olvasni - felbecsülhetetlen értékű, máshonnan kideríthetetlen adatokat, adalékokat tartalmaz. S kíváncsi rá a nagyközönség is. A színészsztárnak ugyanis nincs magánélete. A közönség sohasem elégedett meg azzal, hogy kedvencét csak pár óráig a színpadon figyelje. Tudni akarta, mi van vele akkor, amikor nem visel kosztümöt, nem maszkírozza ki magát, s nem azt a szöveget mondja - ki tudja, hányadszor —, amit a szerző megírt. Ráadásul elvárják tőle, hogy magánélete a szerepeihez hasonlítson. A színész így mindig játékra kényszerül. Csak néhány olyan erős egyéniségű kivétel akadt, aki nem szorult arra, hogy hírlapi botrányokkal, szándékosan útjukra bocsátott pletykákkal kerüljön az érdeklődés középpontjába. Beregi Oszkár sem azért adta emlékezésének az ÉLETEM REGÉNYE címet, hogy mítoszt teremtsen magának. Miután 1919-ben az Ébredő Magyarok Egyesületének fenyegetései elől Bécsbe menekült, népszerűsége megcsappant, az új generáció már csak hírből ismerte. A memoár legelső változatának, amely 1929-ben a Színházi Életben jelent meg folytatásokban, részben az volt a szerepe, hogy előkészítse a talajt a régóta vágyott hazatéréshez, hogy eloszlassa a Tanácsköztársaság idején szőtt legendákat, hazugságokat. (Bár a korabeli sajtóból feketén-fehéren kiderül, hogy nemcsak Beregi, hanem Bakó László is lelkesen szavalt a forradalom kitörését követően, de Bakó „kifogástalan” származásával az új kurzusban is megtalálta helyét, s ő volt kezdeményezője és vezére a Beregi eltávolítását követelő kampánynak.) Gyónás volt Beregi emlékirata? Magyarázkodás? Hitvallás? Talán mindhárom. De tagadhatatlan, hogy fordulatokban, kiélezett konfliktusokban, katasztrófákban, tragédiákban bővelkedő írásmű. Regény. Beregi Oszkár ekkor még nem sejtette, hogy hányattatásainak ezzel nincs vége. Ezután jött a holocaust, a szovjet megszállás, az amerikai emigráció... Amikor élete végén újra tollat vett a kezébe, hogy papírra vesse emlékezését, nosztalgiával gondolt ifjúságára, a hibátlan alakú, angyalarcú amorózó népszerűségére, Max Reinhardtnál, a berlini Deutsches Theaterben eljátszott főszerepekre, szerelmére, Isadora Duncanre. Mégsem édeskés, magamutogató mű született. Beregi tudatában volt, hogy utolsó tanúként többet kell nyújtania a szokványos, anekdotázó emlékiratoknál. Szerencsénkre nemcsak igénye, tehetsége is alkalmassá tette, hogy könyve színháztörténeti, művészetszociológiai, alkotáslélektani, történeti vonatkozásaival kivételes forrása legyen huszadik századi művelődéstörténetünknek. A kiadásra azonban nem került sor, noha az 1960-as években Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója szerződést kötött megjelentetésére.