HOLMI, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)
7. szám - Pék Zoltán: Szentjánosbogarak az üvegben
878 • Pék Zoltán: Szentjánosbogarak az üvegben SZENTJÁNOSBOGARAK AZ ÜVEGBEN Eszternek Barátnőm barátja rám hagyta az álmait. A szóban forgó lány nem úgy a barátnőm, neki a fickó viszont úgy volt a barátja. Egyetlenegyszer találkoztam vele, egy partin. Akkor már vagy két éve jártak, s barátnőm úgy érezte, megérett az idő összeismertetésünkre. A fazon idősebb volt, mint a jelenlevők összesen. És hangosabb. Kezet nyújtott. Azt a kezet, amellyel azt a női testet bitorolta, amit én még csak meg sem érinthettem. Bemutatkozás helyett azt mondta: „Az életem egy csömör. Meg akarok halni.” „Csak rajta”, mondtam neki. Nem tudtam, hogy így tudok hatni az emberekre. Két héttel később barátnőm holtan talált rá a fürdőkádban. Úgy lebegett a vízben, mint egy szörnyszülött és kiközösített medúza. De nem vízbefúlásról volt szó. Megivott valami lúgot, ami szétmarta a beleit. Még a száján is kijött valami zöldes váladék. Nem az agya, az fix. Pár napra rá aztán barátnőm telefonált, hogy megtalálták a végrendeletet, és én is benne vagyok. Hagyott rám valamit, mint „írópalántára”. Ez ám a szemétség: ha valaki meghal, annyira pofátlan lehet, amennyire csak bír, nem lehet neki nemet mondani. Egy dobozról volt szó. A kamrában állt időtlen idők óta, állította barátnőm. Fogalma sem volt, mi lehet benne. Első ránézésre ártalmatlannak látszott: bazi nagy papírdoboz, talán egy hűtőé, minden felirat nélkül. Úgy álltunk előtte, mint két felavatásra váró terrorista. „Vajon mi lehet benne?”, találgatta barátnőm. „Talán egy másik döglött medúza”, szaladt ki a számon. Ezzel elértem, amit akartam. Barátnőm bőgve a szobájába rohant, becsapta az ajtót, és én magamra maradtam. Nem megsérteni akartam, hanem megóvni. Ki tudja, miféle szörnyűségek lapulnak odabent ugrásra készen. Ahogy kibontottam, először azt hittem, mégiscsak igazam volt a tartalmát illetően. De aztán megértettem, hogy csak a por az. A dobozban nem volt döglött medúza. Füzetek voltak benne. Több száz, az általános iskolában használt vonalas füzet. Belelapoztam az egyikbe. Naplónak látszott: egyoldalas vagy annál rövidebb bejegyzések, gondosan dátumozva. Aztán ahogy forgattam, észrevettem, hogy sok helyen az időpont is fel van tüntetve, s hogy az mindig hajnali. Álmok voltak. A legelső füzet tizenöt évvel azelőttről származott. A legutolsó az előző hétről. Tizenöt év minden álmát leírta. Persze volt olyan nap, amikor nem álmodott, viszont találtam olyat is, amikor egy éjjel háromszor ébredt föl, és három különböző álmot vetett papírra. Igazi álomgyáros volt. Elmondtam a barátnőmnek, miről van szó. Nem tudott hová lenni. Sejtelme sem volt erről. Első ránézésre jó pár álom róla szólt, de ezt nem siettem a tudomására hozni. Meglepetésemre ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem a dobozt. „Mit csináljak egy másik ember álmaival?”, ellenkeztem. „Írd meg őket.” „De még a magamért sem tudom.” Hiába minden. Kis lakásom atmoszférájának nem tett valami jót a doboz. Először az ablak alá tettem, merthogy ott volt egyedül hely, de egy idő múlva azt kellett tapasztalnom, hogy a szoba egyre sötétebb. Mintha sugárzott volna a dobozból valami, ami lassan megtol-