HOLMI, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)
12. szám - FIGYELŐ - Szilasi László–Bazsányi Sándor: Két bírálat egy könyvről (Darvasi László: A könnymutatványosok legendája)
20. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, 1993. 73. 21. Pl. Ahhmet elveszíti szerelmét, Diamantot. „Aztán a tűz elbeszélt neki mindent, ami elbeszélhető volt ebben a történetben. Talán egy kicsivel többet is." (403.) 22. Lásd: Márton, i. m. 154. 23. Ennyiben mindenképpen állítható, hogy Háy és Láng könyvétől eltérően Darvasi szövege nem érintés nélkül hajol át „a tizenkilencedik század fölött". (Lásd: Márton, i. m. 159.) 24. Pirnát Antal: Fabula és história. Itb., 1984. 2. 137-149.A szó műfaji értelmének kapcsán fontosnak tűnik megjegyezni, hogy a regény egy fontos ponton (színpadias) krónikának nevezi magát: „hiába is forgolódunk e krónika színpadán” (355.). Ez azért is fontos lehet, mert például históriákból (históriás énekekből) összeállított gyűjteményét (1554-ben) Tinódi is KRÓNIKÁ-nak nevezte el. 25. John Lukacs: Évek... Európa, 1999. Bevezető. (Nagyvilág, 1999. 3-4. 219-220.) 26. Immár világosan látszik, hogy a szöveg mondatait gyakorta a reduplicatiónak (anadiplószisz, epanasztrophé) a hazai retorikai hagyományt tekintve leginkább talán a XIX. század második felében népszerű alakzata generálja. Lásd: Szabó G. Zoltán-Szörényi László: Kis magyar retorika. 1988. 134. 27. Hayden White: A történelem terhe. Osiris, 1997. 28. A klasszikus retorika status-tana ezt a helyzetet nevezi az ellentétes parancsok statusának (leges contrariae, antinomia). Szabó G.-Szörényi, i. m. 31. 29. Buda ostroma, 1686. Szerk.: Péter Katalin. Magyar levelestár. Bp., 1986. 15. Ford.: Péter Katalin, Teke Zsuzsa. 30. Baudrillard, i. m. 31. Paul de Man: Az életrajz mint arcrongálás. Pompeji, 1997. 2-3. 93-107. 32. Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. Bp., 1987. 33. Jacques Derrida: Ki az anya? Jelenkor, 1994. február. 149-154. 34. Pl. Roland Barthes: Lecke. Pompeji, 1993. 1-2. 143-163. (Főként: 147.) Ford.: Gyimesi Tímea. 35. Szabó G.-Szörényi, i. m. 50-62. Az igazságkritériumtól megszabadított források prosopopoeiára építő megszólaltatása, a Darvasi-szöveg e stratégiája Jókai igaz forrásokat mediáló eljárásának dekonstrukciójaként is felfogható. Lásd Szilasi László: Jókai Jókait olvas (Szerzői szándék és olvasói akarat a Jókairegényeket kísérő Jókai-szövegekben). Itb., 1994. 2. 153-199. Ennyiben újra használhatónak tűnik az összehasonlítás: Háy és Láng könyvéhez hasonló módon Darvasié is „szervetlennek hitt nyelvi és irodalmi elemekből hoz létre szerves egészet", de tőlük (újra csak) eltérően eközben nem hajol át „a tizenkilencedik század fölött". (Lásd: Márton, i. m. 159.) Szilasi László N Álhistóriai legendárium, mint REGÉNYSZIMULAKRUM Darvasi László első regénye, noha magával ragadó fantáziaáradásról és lenyűgöző nyelvi leleményről árulkodik - mégsem regény. Pontosabban nem a számunkra megszokott értelemben az. Hiszen túl a közhelyes belátáson, miszerint a hagyományos műfaji felosztások a kortárs irodalomban manapság rendre csődöt mondanak, s így átgondolásra-átértelmezésre szorulnak, tehát túl a köteles műfaji közellenségen. A könnymutatványosok LEGENDÁJA a magyar prózahagyomány egyik igencsak erőteljes vonulatát szólaltatja meg: a modern regényformát megelőző - bár inkább a megszakítottság, semmint a folytonosság jegyében megelőző - retorikus szépprózát, amely Darvasinál ugyanakkor a regény álcáját ölti magára. Azon belül a történelmi regény álcáját, amelynek íve nagyjából Buda 1541-es török általi elfoglalása és 1686-os visszafoglalása között feszül. Eszerint regényíró szerzőnk nem is anynyira epikus, mint inkább retorikus vénával, úgynevezett szónoki naturával rendelkezne? Minek köszönhetően regénye is inkább a szónoklatszervezés, semmint a történetgombolyítás eszközeivel élne? Vagyis olyan szövegteljesítménnyel állnánk szemben, amelynek többszálú cselekményvezetése rafináltan önmagába kunkorodó kört formál, s így leginkább egyfajta lekerekített szónoki teljesítményként, szokatlan alapossággal és terjengősséggel kidolgozott retorikus beszédként értékelhető? Olyan hosszan kitartott csábító szirénhangként, amely magával ragadó történetet szimulál?... S ha eleddig engedtem is a csábításnak, s szinte egyazon hőfokon olvastam és élveztem Darvasi regényének mind az ötszázhetvenhat oldalát, azaz önfeledten benne éltem a szimulált történetben, most arra vállalkozom, hogy az önfeledtségből fakadó érdeklődéstől sarkallva a szimulált történetiség retorikus felépítettségét s egyúttal talán aláaknázottságát vegyem szemügyre és fontolóra. Azonban a regényforma szónokias aláaknázottsága valójában olyan mélyebb kötődésről árulkodik, amely a modern epikus próza retorikus előzményeire (pl. a XVII. sz.-i Figyelő • 1589