HOLMI, 2001 (13. évfolyam, 1-12. szám)
6. szám - Csécsy Imre: Ady és Jászi kora (Részlet)
746 • Csécsy Imre: Ady és Jászi kora Ő nem a Halotti beszéddel kezdte, nem is Tinódival, hanem Vörösmartyval, Kölcseyvel, Arannyal, Petőfivel. Ez is múlt volt, történelem, de még jelen is. Az a magyar irodalom, amely még a mi ifjúkorunkba is belezengett, és hiszem, élő marad mindaddig, amíg ez a nemzet él, csak a múlt századi reformkorral kezdődik. Előtte kevés, Arany után sokáig még kevesebb az, amihez a lelkünknek még igazi köze van. Csak nagy koroknak van nagy költészetük, s a dualizmus kora, bár hosszú, de kicsi volt mindaddig, míg annak a régi reformkornak szelleme föl nem éledt benne. Szabadság, szerelem, mint Petőfi mondja, és talán a végső titok, Isten is, mint Ady tanúsítja, valóban ezek a líra örök ihletői. Egy kor és költője pedig akkor nagy, és lelke akkor marad élő, ha mindenekelőtt a szabadságért küzdött. A Talpra magyarra még apám tanított meg négyéves koromban. Rossz vers, csak szavalni való, de ma sem tudom még magamban mormolni sem anélkül, hogy valami húr meg ne rezdülne bennem. A szabadságverseket a tanterv persze csak óvatosan adagolta nekünk. Azt például nem is tudtuk, hogy Petőfinek van egy olyan verse is, amelyben a királyok felakasztását javasolja. Ez egyébként nem volt nagy kár; ez a vers még rosszabb, s a módszer, amelyet a költő ajánl, nemcsak barbár, hanem felületes is. Arany mélyebbről fogta meg ezt a témát: a lelkiismeret, nem az erőszak szintjén, s ezért magasabbra is szállt vele. A walesi bárdok, úgy érzem, nemcsak fölemelőbb, hanem lázítóbb is, mint Petőfi propagandarefrénje. Olvasókönyvünkben, ha jól emlékszem, ez sem volt benne, Sebestyén azonban könyv nélkül is megtanultatta velünk. Sőt azt sem hallgatta el, hogy Edward angol királyon valójában Ferenc Józsefet kell érteni - persze csak azt az ily nevű „másikat”. És néhányan talán - én mindenesetre - egész életünkre megjegyeztük azt is, amit magyarázatához hozzáfűzött: hogy a szellem sohase hódoljon be az erőszaknak. A tantervvel általában nem sokat törődött. Gyakran egészen mást és mindig jóval többet tanított, mint amit fentről előírtak. Például - ez is később volt ugyan, de itt mondom el, hogy jobban megvilágítsam ennek az igazi tanárnak a módszerét - a hatodikban, úgy emlékszem, retorikát vagy poétikát kellett volna tanítania. Nem volt kedve, hogy ilyen áltudományok elvont és elavult szabályaival gyötörjön minket, hanem ehelyett végigfuttatott bennünket az egész világirodalmon, Hésziodosztól kezdve Edmond Rostandig és Gerhard Hauptmannig. Olvastunk néhány szemelvényt Dante Poklából, könyv nélkül is megtanultuk Antonius shakespeare-i gyászbeszédét, sőt De Scudéry kisasszony tizenhetedik századbeli irodalmi szalonjába is bepillantottunk. Tőle tudtuk meg azt is, hogyan kell kiejteni Maeterlinck nevét. Ez persze csak kirándulás volt számunkra ismeretlen szellemi tájakra; alapos műveltségre ezzel még nem tettünk szert, inkább csak neveket és címeket ismertünk meg. De valamennyire mégis megtanultunk legalább tájékozódni az idegenben, és néhányunkban csakugyan kedvet ébresztett, hogy majd közelebbről is megismerjük az európai lelket. És ez jó előkészület lehetett volna arra, hogy nyíltabb szemmel lássuk az épp akkor teljes lendülettel kibontakozó legújabb hazai irodalmat is. Hogy jobban megértsük azokat a különös újfajta költőketírókat, akik megint egyszer kitárták a kapukat Európa felé, és akikben jórészt ennek az akkori nagyvilágnak forrongó, zavaros, de gazdag és sokszínű lelke formálódott „új magyar igék”-ké. És végtére a világirodalomba a magyar irodalom is beletartozik, s ha valaha, épp akkor igazán méltó része is volt. Ha magyartanárunk avégből, hogy irodalmi műveltségünket szélesítse, egész az akkori legújabb idegen írókig vezetett el bennünket, aligha mondhatott volna le arról, hogy a legújabb magyarokról is beszéljen, még ha ezzel ta