HOLMI, 2004 (16. évfolyam, 1-12. szám)
9. szám - FIGYELŐ - Forgács Éva: „A végcél nem a piktúra” (Mednyánszky László-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában)
dott a modernizmus mint történelmileg progresszív, de autoriter közlésmód és annak kritikája, s a teoretikus nehézfegyverzet mögött felsejlettek maguk a művészek és a művek, ezek a különféle érvek által hol felemelt, hol elvetett eleven emberek és titkos tartalmakkal teli tárgyak, amelyeket a Mednyánszky halála óta eltelt nyolc és fél évtized során megismertünk mint szürrealistákat, dadaistákat, konstruktivistákat, puristákat, orfistákat, absztrakt expresszionistákat, minimalistákat, fotorealistákat, akcionistákat, fluxust, konceptet, installációt, land-artot, appropriation artot, neo-ezt és neo-art, posztmodernt és poszt-mindent. Ez a vázlatos tartalomjegyzék azt hivatott érzékeltetni, hogy Mednyánszky késő XIX. századi és kora XX. századi munkássága és gondolkodása óhatatlanul ennek a seregnyi, számunkra még jelennek tűnő, de időben nagyon is behatárolt művészeti törekvésnek a távlatában jelent meg a Magyar Nemzeti Galériában 2003 és 2004 fordulóján. Mednyánszky itt és most nem nézhető az azóta felhalmozódott művészetek, elméletek és történelmi tudás, illetve tapasztalat nélkül. Ez természetesen minden művészre vonatkozik, a Mednyánszky -val párhuzamosan bemutatott Monet-ra és barátaira is - Mednyánszky esete azonban különösen érdekes, mert azt hittük, ismerjük olyan jól, mint például Monet-t, sőt - és most kiderült, hogy nem ismertük. Mindenekelőtt váratlan volt a művek mennyisége. A rajzokkal együtt 469 képet láttunk, holott Mednyánszkyt korábban mindössze néhány sűrűn reprodukált kép alapján rögzítette a közemlékezet. Noha műveinek a száma két- és háromezer között lehet, tehát ezúttal csak mintegy ötödét láthattuk az életműnek, az eddig nem ismert portrék és tájképek így is alapjaiban tágítják ki és írják felül az eddigi Mednyánszky-képet. Az újonnan megismert portré- és tájképcsoportok rendkívül gazdag életmű kontextusába helyezik a már ismert képeket is. Mednyánszky László pályájának úgyszólván a kezdetétől ismert festőnek számított. Minden tudott volt róla: ki volt, mikor, hol élt, mit festett, mit írt. Életműve jó néhány darabját a Magyar Nemzeti Galéria őrzi díszes aranykeretekben, naplójegyzeteinek egy része (amit majdnem teljesnek hittünk) évtizedekkel ezelőtt megjelent, az abból kimaradt részeket e kiállítás szellemi szerzője, Markója Csilla adta közre az Enigma 24-25. számában; különféle monográfiák, tanulmányok, albumok jelentek meg róla - Mednyánszky a kánon része. Rőtvörös vagy sötét háttérből kibontakozó zaklatott tekintetű csavargói ugyan összehasonlíthatatlanul nyugtalanítóbb és mélyebbre hatoló tudást tárnak fel, mint Munkácsy Ásító iNAS-a, mégis nagyjából egymás mellett tartotta őket számon az a feledékeny és álmos vélekedés, amit köztudatnak nevezünk. Egyszer felvillant a láthatáron Mednyánszky mint különösen költői és rejtélyes jelenség. Kállai Ernő 1943-ban könyvet írt róla, műfaját tekintve - részben Justh Zsigmond Faimus című regényének hatása alatt - az életrajzi regény és a monográfia határán. Az érintettség, ami Kállait a könyv megírására indította, azoknak a francia íróknak a megrendültségéhez hasonlítható, amivel a múlt század elején kötetnyi esszét írtak Vermeerről. Az utolsó tíz év során Markója Csilla művészettörténész felfedezte ezt a tankönyvekből és iskolai múzeumlátogatásokról közismert festőt, elolvasta - vagy ahogyan ő sokkal plasztikusabban mondja: kiolvasta - még kiadatlan, részben elolvasatlan, magyarul, de a görög ábécé betűivel írt feljegyzéseit. Megnézte Szlovákiában, Bécsben és másutt őrzött műveit, az általa szerkesztett Enigma című folyóiratban jegyzetekkel ellátva kiadta az írásokat, tanulmányokat írt Mednyánszky festészetéről, rekonstruálta életrajzát, majd Bakó Zsuzsannával és Hessky Orsolyával a szlovákiai műveket is tartalmazó kiállítást rendezett az életmű Közép-Európában elérhető anyagából, az MNG földszinti és harmadik emeleti termeiben. Mindennek eredményeként színre lépett egy festő, akiről úgyszólván senki nem tudott. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Markója „leporolta” Mednyánszkyt. Aki csak egyszer is ránézett az állandó kiállításon Mednyánszky bármely festményére, eddig is láthatta, hogy ezekben a képekben felkavaróbb és bonyolultabb mondanivalók fogalmazódnak meg, mint a körülöttük halkan porosodó tájképek és csendéletek világában. Most azonban hirtelen előttünk állt egy független, nagy festő, aki egyszerre romantikus és Freud kortársa. Egy felvidéki báró, aki parasztfiúkba szerelmes, de vadászatokon is otthonos, aki szüntelenül úton van, figyel, tanulmányozza és tanítja magát, s a látható világban a nem látható mindenség rejtjeleit keresi. Figyelő ,1167