HOLMI, 2005 (17. évfolyam, 1-12. szám)

11. szám - Horváth Elemér: a süket és a vak

1424 • Horváth Elemér: Versek - Megváltoztál! - mondja a feleségem. - Te sem vagy mai csirke. - Ez valami más. Hogy mi? - tűnődik. - Nem tudom. De ez, ez már nem te vagy. Szerencsém van vele. Okos, szép fiatalasszony. Mást is tehetne, de ő csak azért is mel­lettem marad. Estére pedig - mondom - már roncs vagyok. Ülök a székemben, és nézem a tévét. Ugrálok a csatornák között, nyomogatom a gombokat. Nem tudok figyelni. Még a meccsekből is teljes félidők kimaradnak. Sosem tudom, merre hajt a csapat. A filmeket Mari magyarázza. Nélküle minduntalan elveszítem a fonalat. Még a rek­lámokat is belekeverem a sztoriba. Igaz, hogy ezt csak hülyéskedésből­ kinevetem ma­gamat. Tízkor a gyógyszerek. Azután jön az éjjel. Hajnalban a görcsök. Az elviselhetetlen fájdalom. Hát csak így. Működöm, nem panaszkodom. Pontosan fel tudok sorolni minden lé­pést és minden mozdulatot. Hogy nem vagyok vidám? Mindenről le kellett monda­nom. Este már enni sem szabad. Mászkálni szerettem. De most már nem tudom emelni a lábam. Előbb-utóbb nézni fogom én is azt a leprás angyalföldi tűzfalat. Nem gondolok a jövőre. Néha, álmomban, előjön a múlt. A kétágú mandulafa ki­virágzik. A teniszpálya mellett, ott, ahol a kerti bútor van. A mandula ritkás árnyéka alatt. Illatos, színes álom. Olyan gyönyörű, hogy elsírom magam. De ebből elég. Egyáltalán, mit itélek! Végül is élek, dolgozom. Olyan voltam, és ilyen vagyok. Hogy az áramszedő? Cserepes a szám, ne nevettess! Eddig még mindig megtaláltam az ilyen bújócskázó szavakat. Van ennél rosszabb. És én majd azt is meg­szokom. Ha lehetne egy kívánságom, azt kívánnám, hogy békén hagyjanak. Hagyják tovább írni a penzumomat. Szóval, ennyi. Lefekszem. Véget ért ez a nap. Horváth Elemér A SÜKET ÉS A VAK caria süket s én majdnem vak vagyok ő az én szemem s én az ő füle együtt vagyunk csak úgy-ahogy egész banális véletlen homo amans ha 30 évvel korábban találkozunk gazdag szép zsidó lány s bevándorolt magyar elmegyünk egymás mellett észrevétlenül manhattan zajló tömegeiben most végső s végleges magány előtt egymásba sodródott az életünk

Next