HOLMI, 2006 (18. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám - FIGYELŐ - Rákai Orsolya: Margócsy és az irodalmi gépezet (Margócsy István: "Nagyon komoly játékok"; Petőfi Sándor. Kísérlet; Hajóvonták találkozása)
dalomtörténészként egyformán meghatározó jelentőségű figurája mindkét szakmai szférának. Köteteit nemhogy a szűk szakmai közönségnek, de valószínűleg az irodalom iránt érdeklődő tágabb közvéleménynek sem kell bemutatni - egyrészt, mert e művek immár évek óta részei az irodalmi közéletnek és közvélekedésnek, másrészt mert mindegyikük többszörös, értő figyelemben, bírálatban részesült az elmúlt évek során. Kínos közhely, de kimondását nemigen lehet megúszni: Margócsy írásait olvasva oly módon szembesülünk a kritikaírás, az irodalomtörténet-írás, általában véve az irodalomról való beszéd alapdilemmáival, hogy nehéz elkerülni a laudáció vagy az „in genere Kritikai Megjegyzések”3 zsákutcáját. Emellett olvasás közben nemigen tudunk szabadulni a „lehetséges-e egyáltalán” felettébb üdítő - vagy más nézőpontból persze idegesítő, makacsul jelen lévő paradoxonától sem. Hiszen kritikát írni lehetséges - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Margócsy két gyűjteményes kötete -, sőt nemcsak lehetséges, de mintha egyenesen elkerülhetetlen lenne: az irodalmi művek furcsa ozmotikus nyomást képesek létrehozni az olvasóban, a véleményformálás és -nyilvánítás kényszerét, mely nem feltétlenül párosul az ítélkezés vágyával. S ugyanakkor persze lehetetlen: az olvasó szövege nyilvános térbe kerülvén azonnal kanalizálódik, rögzül, ítéletté lesz, és megindul azon a szükségszerű, önjáró professzionális pályán, melynek működését Margócsy számos irodalomtörténeti tanulmányában elemezte. Ezeknek az irodalomtörténeti tanulmányoknak - köztudomásúlag - leggyakrabban az a sokarcú és soknevű időszak a tárgya, melyet a magyar irodalom klasszikus korszakának, a nyelvújítás korának, az irodalmi intézményesülés idejének vagy (semlegességre törekedve) a XVIII-XIX. század fordulójának is szokás nevezni, a bennük megfogalmazódó tanulságok pedig vissza-visszatérnek a kritikákban is - példaként, történeti kontextusként, ironikus analógiaként. Margócsy kritikáinak kritikusai nem is mulasztják el kiemelni ezt a tényt, általában a szövegnek azon a retorikai helyén, ahol a kritikus hitelességének eldöntése-bizonyítása zajlik (fontos hitelesítőerő lehet például az irodalomtörténeti műveltség, pontosabban az ítéleteknek az irodalmi hagyományba illesztése). Implicit módon felidézik ezzel azt a hagyományos koncepciót, amely szerint a kritika és az irodalomtörténet között valamiféle szerves fokozati kapcsolat van. Az irodalomtörténet eszerint nem más, mint a megszilárdult és az idők során bizonyosságot nyert „igaz kritikák” sorából felépülő narratíva, melyet habarcsként épp a „biztos” értékítéletek tartanak össze (ezért is oly fontos a körültekintő, hiteles, biztos ízlésű kritikus, hiszen ha az értékítélet nem tartós, az irodalomtörténet épülete igencsak omlatag lesz). Természetesen nem kívánom tagadni, hogy van kapcsolat kritikai értékítélet és irodalomtörténet között, ám hogy ez a kapcsolat jóval összetettebb, s hogy a kritikai értékítéletekből létrejövő irodalomtörténeti pozíció milyen esendő lehet, illetve hogy mi minden színezi az elhelyezés folyamatát, netán mennyire (és szándékoltan) szubjektív lehet a felidézett „objektív” irodalomtörténeti háttér, azt többek között épp Margócsy kritikatörténeti tanulmányaiból tudhatjuk. Sokkal érdekesebbnek tűnnek azok a kritikák, amelyekben a kritikus és irodalomtörténész Margócsy közti kölcsönhatást a kontextualizálás sajátos játékaként és a történetiség keltette ironikus fénytörés megnyilvánulásaként említik. A legutóbbi, Hajóvonták találkozása című kötet például már csak „összelopkodott” élőbeszédével is kihívta az említett kölcsönhatáson való töprengést, hiszen a Kölcsey-idézetek a professzionális magyar kritika születésének idejét idézik fel, annak a Kölcseynek a tépelődésein keresztül, aki végletes bizonytalanságai, elvi-elméleti kételyei mellett mégiscsak a magyar irodalomtörténet egyik legelső kemény ítéletű kritikusa lett, többé-kevésbé szándékai ellenére, a születő irodalmi mező vonzásaitól és taszításaitól hajtva. Ez a játék pedig az irodalomtörténész-kritikus Margócsy szövegeinek talán legérdekesebb sajátosságára enged rálátni. Az irodalomtörténeti hagyomány, a klasszikus szerzők vagy problémák ugyanis - mint itt Kölcsey - nála sosem szilárd alapként jelennek meg, amihez visszanyúlhatunk, amihez egyértelműen viszonyíthatunk vagy amire biztonsággal építhetünk. Épp ellenkezőleg: Margócsy stílusa és eljárása azt teszi nyilvánvalóvá az olvasó számára, hogy nincs biztos alap, hogy egy olvasott szöveg akkor is ugyanúgy általam, most olvasott szöveg kell hogy legyen, ha történetesen évszázadokkal korábban íródott, nincs olyan egyértelmű Figyelő • 537