HOLMI, 2006 (18. évfolyam, 1-12. szám)

4. szám - FIGYELŐ - Rákai Orsolya: Margócsy és az irodalmi gépezet (Margócsy István: "Nagyon komoly játékok"; Petőfi Sándor. Kísérlet; Hajóvonták találkozása)

dalomtörténészként egyformán meghatározó jelentőségű figurája mindkét szakmai szférá­nak. Köteteit nemhogy a szűk szakmai közön­ségnek, de valószínűleg az irodalom iránt ér­deklődő tágabb közvéleménynek sem kell be­mutatni - egyrészt, mert e művek immár évek óta részei az irodalmi közéletnek és közvéleke­désnek, másrészt mert mindegyikük többszö­rös, értő figyelemben, bírálatban részesült az elmúlt évek során. Kínos közhely, de kimon­dását nemigen lehet megúszni: Margócsy írá­sait olvasva oly módon szembesülünk a kriti­kaírás, az irodalomtörténet-írás, általában vé­ve az irodalomról való beszéd alapdilemmái­val, hogy nehéz elkerülni a laudáció vagy az „in genere Kritikai Megjegyzések”3 zsákutcáját. Emellett olvasás közben nemigen tudunk sza­badulni a „lehetséges-e egyáltalán” felettébb üdítő - vagy más nézőpontból persze idegesí­tő­­, makacsul jelen lévő paradoxonától sem. Hiszen kritikát írni lehetséges - mi sem bi­zonyítja ezt jobban, mint Margócsy két gyűj­teményes kötete -, sőt nemcsak lehetséges, de mintha egyenesen elkerülhetetlen lenne: az irodalmi művek furcsa ozmotikus nyomást ké­pesek létrehozni az olvasóban, a véleményfor­málás és -nyilvánítás kényszerét, mely nem fel­tétlenül párosul az ítélkezés vágyával. S ugyan­akkor persze lehetetlen: az olvasó szövege nyil­vános térbe kerülvén azonnal kanalizálódik, rögzül, ítéletté lesz, és megindul azon a szük­ségszerű, önjáró professzionális pályán, mely­nek működését Margócsy számos irodalomtör­téneti tanulmányában elemezte. Ezeknek az irodalomtörténeti tanulmányok­nak - köztudomásúlag - leggyakrabban az a sokarcú és soknevű időszak a tárgya, melyet a magyar irodalom klasszikus korszakának, a nyelvújítás korának, az irodalmi intézménye­sülés idejének vagy (semlegességre törekedve) a XVIII-XIX. század fordulójának is szokás nevezni, a bennük megfogalmazódó tanulsá­gok pedig vissza-visszatérnek a kritikákban is - példaként, történeti kontextusként, ironikus analógiaként. Margócsy kritikáinak kritikusai nem is mulasztják el kiemelni ezt a tényt, ál­talában a szövegnek azon a retorikai helyén, ahol a kritikus hitelességének eldöntése-bizo­­nyítása zajlik (fontos hitelesítőerő lehet példá­ul az irodalomtörténeti műveltség, pontosab­ban az ítéleteknek az irodalmi hagyományba illesztése). Implicit módon felidézik ezzel azt a hagyományos koncepciót, amely szerint a kritika és az irodalomtörténet között valamifé­le szerves fokozati kapcsolat van. Az irodalom­­történet eszerint nem más, mint a megszilár­dult és az idők során bizonyosságot nyert „igaz kritikák” sorából felépülő narratíva, melyet habarcsként épp a „biztos” értékítéletek tarta­nak össze (ezért is oly fontos a körültekintő, hi­teles, biztos ízlésű kritikus, hiszen ha az érték­ítélet nem tartós, az irodalomtörténet épüle­te igencsak omlatag lesz). Természetesen nem kívánom tagadni, hogy van kapcsolat kritikai értékítélet és irodalomtörténet között, ám hogy ez a kapcsolat jóval összetettebb, s hogy a kri­tikai értékítéletekből létrejövő irodalomtörté­neti pozíció milyen esendő lehet, illetve hogy mi minden színezi az elhelyezés folyamatát, netán mennyire (és szándékoltan) szubjektív lehet a felidézett „objektív” irodalomtörténeti háttér, azt többek között épp Margócsy kriti­katörténeti tanulmányaiból tudhatjuk. Sokkal érdekesebbnek tűnnek azok a kriti­kák, amelyekben a kritikus és irodalomtörté­nész Margócsy közti kölcsönhatást a kontextu­­alizálás sajátos játékaként és a történetiség kel­tette ironikus fénytörés megnyilvánulásaként említik. A legutóbbi, Hajóvonták találkozása című kötet például már csak „összelopkodott” élőbeszédével is kihívta az említett kölcsönha­táson való töprengést, hiszen a Kölcsey-idéze­­tek a professzionális magyar kritika születésé­nek idejét idézik fel, annak a Kölcseynek a té­­pelődésein keresztül, aki végletes bizonytalan­ságai, elvi-elméleti kételyei mellett mégiscsak a magyar irodalomtörténet egyik legelső ke­mény ítéletű kritikusa lett, többé-kevésbé szán­dékai ellenére, a születő irodalmi mező vonzá­saitól és taszításaitól hajtva. Ez a játék pedig az irodalomtörténész-kriti­kus Margócsy szövegeinek talán legérdekesebb sajátosságára enged rálátni. Az irodalomtörté­neti hagyomány, a klasszikus szerzők vagy prob­lémák ugyanis - mint itt Kölcsey - nála sosem szilárd alapként jelennek meg, amihez vissza­nyúlhatunk, amihez egyértelműen viszonyít­hatunk vagy amire biztonsággal építhetünk. Épp ellenkezőleg: Margócsy stílusa és eljárása azt teszi nyilvánvalóvá az olvasó számára, hogy nincs biztos alap, hogy egy olvasott szöveg ak­kor is ugyanúgy általam, most olvasott szöveg kell hogy legyen, ha történetesen évszázadok­kal korábban íródott, nincs olyan egyértelmű Figyelő • 537

Next