HOLMI, 2008 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Bolgár Dániel: Gazdasági mesék a Nyugatban
130 • Bolgár Dániel: Gazdasági mesék a Nyugatban mást megfejteni belőlük pedig kilátástalan vállalkozás, ezért a továbbiakban azt kívánom megmutatni, hogy amit a gazdaságról a Nyugatban írnak, azt mihez képest kell (meg)érteni, vagyis igyekszem a kontextusokat felvázolni, miközben a meseszövés módja és nem a mese tartalma érdekel. A száznál több gazdasági témájú közlemény nem egyenletesen oszlik el a mintegy három tucat évfolyamban. A csomópontok nem szerkesztő- vagy szerzőegyéniségekhez kapcsolódnak, hanem a külvilág nagy gazdasági változásaihoz: sűrűsödnek a cikkek az első világháború kezdetétől egészen a háború utáni pénzügyi-gazdasági normalizálódásig, majd a gazdasági világválság éveiben. Korábbi kutatások híján, valamint az anyag roppant mérete és heterogenitása miatt nem lehet célom, hogy reprezentatív képet nyújtsak. Még nagyobb vakmerőség (és talán időpocsékolás) lenne abba az irányba indulni, hogy valamiféle egységes, nyugatos gazdasági koncepciót hámozzak ki a szövegekből. Az olvasónak meg kell elégednie néhány érdekesnek tűnő szöveg, néhány nevezetes probléma talán olykor újszerű feldolgozásával. A föld 1931 -ben Móricz Miklós, Móricz Zsigmond - többek közt - statisztikus öccse rövidke cikket közölt a Figyelő rovatban a Trianon óta végbement, de sokak szerint tovább folytatandó földosztási folyamat értékelése céljával, amely folyamat a mezőgazdasági keresők között a földbirtokosok arányát egyharmadról kétharmadra növelte. A földreform ügyében szakértőnek számító Móricz írásában örvendetesnek mondta a nagyarányú változást, mert véleménye szerint a föld eltartóképességének növekedése mindenkor a városi és az uradalmi területek szétparcellázásából adódott, és a továbbiakban is ebből fog adódni. A vágyott célhoz - a birtokosok számának növeléséhez - azonban két úton is el lehet jutni. Az egyik a Móricz által távolságtartóan kezelt, központilag irányított, direkt földosztás, a másik, a szerzőnek kedvesebb lehetőség a föld piaci árának ingadozása, amely jelentős áresés esetén tömegek előtt nyitja meg a tulajdonszerzés, vagyis a nemzetfenntartó (!) tényezővé válás lehetőségét. Sajnálatosnak tartotta azonban, hogy amikor éppen ez utóbbi, kívánatos irányba tartanak a piaci fejlemények, akkor az államhatalmak egész Európában minden eszközt megragadnak, hogy a föld árának ingadozását megakadályozzák. Pedig az állami beavatkozásnak nem erre, hanem a földművelő lakosság kultúrájának emelésére kellene koncentrálnia, hogy a birtokaprózódás ténylegesen a termelés intenzívebbé válását hozza magával. Hazudnánk, ha Móricz Miklós felettébb szokatlan érvelését kristálytiszta logikája miatt dicsérnénk. Egyrészt a földhöz jutás/juttatás támogatásának egyetlen indoka nála az a pontatlanság, hogy a termelés intenzitását nem egyszerűen az üzemmérettel összefüggőnek láttatja, hanem megtoldja az üzemeltető tulajdonlásának kritériumával: szerinte az intenzíven termelő birtok nem csupán kicsiny méretű, de feltétlenül megművelőjének tulajdona is kell legyen. Másrészt az sem derül ki az írásból, miért gondolja a szerző azt, hogy azok az anyagi erők, melyek a párnacihából előhúzva lehetővé teszik az olcsó mezőgazdasági ingatlanok megvásárlását, éppen az addig földtelen vagy törpebirtokos agrárnépesség kezén vannak, minden más réteg viszont híján van ezeknek. Ám azt is túlzás lenne állítani, hogy Móricz mondanivalója, úgy, ahogy van, badarság. Könnyedén kivehető, hogy miközben retorikailag a földosztókat is ki akarja elégíteni, és a gazdákat is meg kívánja nyugtatni, aközben épp mindkét érdekcsoporttal szembeszegülő programot hirdet. Móricz a reformerekhez csatlakozva nagy jót lát a