HOLMI, 2008 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Marton László: Egy égtáj évfolyamai
Márton László: Egy égtáj évfolyamai •a nevelődött a harmadik nemzedék is. Sőt, az „újholdasok” és egy sor velük egyírású alkotó személyében jött egy negyedik generáció is, mely a Nyugatban (és a folytatásának számító, rövid életű Magyar Csillagban) életkori okból nem publikálhatott, ám a lap mégis elevenen és közvetlenül hatott rá, és ezt a hatást később, a hatvanas-hetvenesnyolcvanas években - ki-ki a maga módján - megpróbálhatta továbbítani. A Nyugat első nemzedékéből szinte senki sem élte túl a harmincas-negyvenes éveket; aki mégis (mint Füst Milán), az nem igazán volt párbeszédképes. (Bár éppen Füst intenzív hatást gyakorolt egyetemi előadásaival, melyek szenzációnak számítottak az ötvenes évek sivársága közepette.) Nem voltak sokkal megszólíthatóbbak a második nemzedék hosszú élettel megáldott tagjai sem (gondoljunk Németh Lászlóra). Némelyikük a hatalomhoz, a kulturális hivatalossághoz alakított ki merőben más viszonyt, mint a nyugatos kívülállás (Illyés Gyula, de Illés Endre is); aki pedig kívülálló volt, az vagy légmentesen el volt szigetelve az élő irodalomtól (Márai), vagy" a hatalom védte bensőség cinikus különcének szerepét vette magára (Déry Tibor). Ehhez képest keveset nyom a latban, hogy ugyanezen generáció legjobb irodalomtörténészei és műfordítói mégiscsak átadtak tanítványaiknak egyet-mást a Nyugat szellemiségéből. Más a helyzet a harmadik nemzedékkel és az új holdasokkal. Közülük is odavesztek számosan, vagy politikailag menthetetlenül elzüllöttek, vagy elszürkültek, vagy más módon lemorzsolódtak, de azért maradtak jó néhányan, akik viszonylag fiatalon, alkotóerőik és szellemi tekintélyük birtokában, példaszerű vagy legalábbis igazolható erkölcsi pozícióban hajlandók voltak szóba állni a kommunista diktatúrába beleszületett, beleszocializálódott fiatal tehetségekkel. Vas István, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Rába György (plusz még vagy tíz név) hatását a közelmúltbeli magyar irodalomra aligha lehetne túlbecsülni. És ami az ő személyük, észjárásuk, alkotói magatartásuk közvetlen hatása, az közvetve a Nyugat hatása is volt. Nehéz volna konkrétan megmondani, hogy amikor X. vagy Y. hatást gyakorolt, az mennyiben volt „személyes” és mennyiben „nyugatos”; tény azonban, hogy volt egy óriási mesterségbeli tudás, továbbá volt a szakmai tisztesség és a szellemi szabadság ethosza (mely tartalmazta a hatalomtól, a hivatalos kultúrpolitikától való függetlenség követelményét is) - mindez nagyrészt a Nyugattól eredt, és mindezt nagyrészt az utolsó nyugatosok plusz az újholdasok örökítették át a magyar irodalom jelenlegi középnemzedékére. Tudom persze, hogy ez durva leegyszerűsítés. A mesterségbeli tudás nem kapható készen, még olyan ágazatokban sem, ahol sok a kötött szabály, mint például a műfordítás.De éppen a műfordítás az a terület, ahol a nyugatos hagyomány tulajdonképpen sohasem szakadt meg, sőt igazából uralkodóvá vált. A nyugatos szellemiségű alkotók az ötvenes-hatvanas években - ismert okokból - monumentális fordítói életműveket hoztak létre; ami pedig a műhelymunkát illeti, az Európa Könyvkiadó szerkesztőségei, a Nagyvilág, valamint az egyetemi fordítói szemináriumok mind-mind a nyugatos műfordítói hagyományokat és követelményeket vitték tovább. Ezért többé-kevésbé a Nyugat szellemi örökségéhez számítható a világirodalom második világháború utáni recepciója is, mely sokat behozott a régebbi lemaradásból.) A szakmai tisztesség és a szellemi szabadság pedig olyan javak, melyek mindig konkrét döntésekben épülnek vagy sérülnek, sőt olykor egyszerre történik velük mind a kettő. Az említett alkotók közt akadtak, akik adott esetben, egy bizonyos határig hajlandók voltak együttműködni a hivatalossággal, mások lehetőleg semmilyen kompromisszumot nem kötöttek, inkább választották a marginális létezést (lásd ez ügyben Mándy Iván A pálya szélén és Előadók, társszerzők című munkáit).