HOLMI, 2010 (22. évfolyam, 1-12. szám)
5. szám - FIGYELŐ - Kovács Éva: A "cigánykérdés" Magyarországon (Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008)
talanítani kezdett a cím: A magyarországi cigányság története. Én most valóban a magyarországi cigányság történetét olvasom? A szerző azt írja a bevezetőjében: ,A fent említett kettős törekvést - tehát ismertetni egyrészt a romák történetét, másrészt a romakutatások történetét - nem lehetett volna külön-külön megvalósítani. Az együttes tárgyalás logikáját a cigányok története határozza meg, erre vannak felfűzve a kutatások. Azaz: a szerkezetet a tárgyalt témák kronologikus sorrendje határozza meg, nem pedig e témák feldolgozásának időrendje." (13. Kiemelés a szerzőtől.) S noha a kronologikus sorrendben rejlő történelmi determinizmust és annak tudásszociológiai következményeit a szerző - szerintem nagyon helyesen - az egyes fejezetekben nem érvényesíti, eszmetörténeti elemzéseit mégiscsak a történetiség, a történetmesélés leplébe burkolja, és a XV-XXI. század közötti kronológiára fűzi fel. Nagyon hasonló ez a szerkezet ahhoz, amit Gyurgyák alkalmaz a fent idézett műben. Ő a politikai eszmetörténetbe sorolja írását, Dupcsik tudásszociológiai és eszmetörténeti elemzésként és kritikaként határozza meg vállalkozását. Gyurgyák világosan elkülöníti a Történelmi keretek-et (I. fejezet), Dupcsiknál ugyan a történetin csak fokozatosan mosódik át az eszmetörténeti megközelítés, és nagyjából az V. fejezettől a (jelenkor)történeti mozzanatok fokozatosan eltűnnek a szövegből. Gyurgyák II. fejezete a Szellemi-politikai IRÁNYZATOK ÉS A ZSIDÓKÉRDÉS Címet viseli, Dupcsiknál a III. fejezettől leginkább a kutatási irányzatok és a cigánykérdés történetéről olvashatunk. A hasonlóság kitapintható. De míg Gyurgyáknak jelentős történeti anyag állt rendelkezésére a magyarországi zsidóságról, Dupcsiknak alig-alig, erre utal a II. fejezet címe (Egy „történelem nélküli nép” története) vagy a Nagy Páltól kölcsönvett alfejezetcím (Ahol A TÖRTÉNETKUTATÓ MEGÁLL ÉS A FEJÉT VAKARJA...). A kötet mégis A magyarországi cigányság története címet viseli. Ez szerintem mindvégig zavaró. A cigányok történetéről ugyanis nagyon keveset tudunk meg a könyvből, hiszen Dupcsik nem végzett történeti kutatásokat, csupán öszszegezte a meglévő történeti ismeretek egy részét, melyek azonban így sem állnak össze „a” magyarországi cigányság történetévé. Ennek, hangsúlyozom, egyik oka, hogy ezt a történetet még nem írta meg senki. Egy másik oka lehet az is, hogy a szerző szinte kizárólag levéltárosok tollából, jórészt korabeli adminisztrációs intézményi szándékokból keletkező levéltári forrásokon nyugvó történettudományos publikációkból építi fel e „történetet”. Pedig minden korszaknak van írásba foglalt és nem foglalt más „beszédmódja” is, amely ugyan gyakran elkerüli a történészek figyelmét, azonban épp a romákéhoz hasonlóan nehezen hozzáférhető múltak esetén tágíthatná a horizontot. Ilyen a cigányok ábrázolása a képzőművészetben már a korai reneszánsztól, de ilyen az irodalom, a köz- és műköltészet, vagy a XIX. század második felétől a sajtó is. Nem állítom, hogy mindebből a magyarországi cigányság történetét létre lehetne hozni, de a képet árnyalni mindenképp. Feltehetjük azonban azt is, hogy a címhez való ragaszkodás - a szerző által jelzett praktikus okokon túl - tükröz valamiféle történelemszemléletet, eszmetörténeti jelentést is. Ahogy a recenzió elején már említettem, a kötet gondolatmenete magába foglal egy „metahistorikus elbeszélést”, jelesül a cigányokkal kapcsolatos előítéletek és a kirekesztés-befogadás hosszú távú társadalomtörténeti mozzanatait és egy „metapolitikait”, mely kritikával illet bizonyos tudományos eljárásokat, miközben a cigányságról, az asszimilációról, integrációról, elismerésről alkotott korabeli és kortárs elképzeléseket rekonstruálja. Gyurgyák János is hajszálpontosan így járt el a Zsidókérdés...-ben. Megkockáztatom, szerencsésebb lett volna e kötet címét hasonlóképp alakítani: A „cigánykérdés” Magyarországon. Szándékkal tettem ki az idézőjelet, mert úgy sejtem, Dupcsik Csaba ízlésének az idézőjel nélküli megnevezés nem felelne meg. Ha ekként veszem kezembe újra a könyvet, sok minden a helyére kerül, amit korábban problémaként tüntettem fel. Nyugodt szívvel olvashatom - nem mellesleg a szerző szándékainak megfelelően - eszmetörténeti töprengésként. S ha ekként olvasom, ismét Trencsényi Balázs Gyurgyák-kritikáját hívom segítségül : „ Szerintem egy igényes eszmetörténeti munka értékmérői az alábbiak: a) a fogalmi háló tisztasága és reflektáltsága; b) a politikai, társadalmi kontextusok és a vizsgált szövegek viszonyának problémaérzékeny feltárása; c) a releváns komparatív keret felvázolása (egy adott kultúra sajátos idioszinkratikus beszédmódjai, illetve a regionális és tágabb ideológiai hagyományok és beszédhelyzetek összevetése); d) egyes gondolatok intellektuális forrásvidékének azonosítása; e) a személy feletti diszkurzív egységek (hagyományok, politikai nyelvek, nyelvezetek stb.) heurisztikusan termékeny megragadása; fi a műfaji sajátosságokra való érzékenység, a kiemelt gondolatok relatív súlyának és