HOLMI, 2011 (23. évfolyam, 1-12. szám)
10. szám - FIGYELŐ - Takáts József: Romantikus paradoxonok (Rakovszky Zsuzsa: VS)
1326 • Figyelő a folyamatos fenntartásáról: a könyv közepén helyet foglaló terjedelmes önéletrajzi betétben és a zárlatban. Szerintem mindkét rész esetében kétséges formai döntést hozott a szerző, s mindkét döntés kétségessége a használt nyelvvel áll összefüggésben. A cselekményben az önéletrajz megírására az után határozza el magát VS, hogy túlesett a bábaasszonyi vizsgálaton, amelyen bizonyossá vált vizsgálói előtt, hogy biológiailag nő. E vizsgálatról és hatásáról (hangtalan tűréséről és szenvedéséről) - az orvosi jelentésen keresztül - a regény egyik legmegrendítőbb része tudósít minket. E szövegrész nemigen érthető másként, mint a főszereplő élete legnagyobb traumájaként, amikor brutálisan szembesítik azzal, amivel egyáltalán nem szeretne szembenézni. A cselekmény e pontján - lélektanilag nehezen érthető módon - terjengős, vívódásmentes önéletírás kezdődik. Én mindenesetre sokkal zaklatottabb szöveget vártam, zaklatott naplóbejegyzések és felzaklató trauma után: talán őszintébbet az addigiaknál, gyónás jellegűt; talán hazugabbat; talán vádlóbbat - egyszóval romantikusabbat, mint amit kaptam. Az önéletírás-betétben mintha a tényleges Vay beszélne, s nem a regény teremtette romantikus. Rakovszky Zsuzsa egy interjúban a regény megjelenése előtt Kegyetlen tükör munkacímen emlegette készülő művét. Az önéletírás-betét, azt hiszem, nem lett eléggé kegyetlen tükör. A formai döntés - visszaemlékező énelbeszélésként emelni be a regénybe a főhős élettörténetét - a szerző nyelvhasználati dilemmáit is megmutatja. A regényszövegbe beemelt-átírt költemények jól példázzák, hogy a mű igazodni kíván a XIX. század vége magyar irodalmi szövegeinek, dokumentumainak nyelvezetéhez, stílusához. (Nem minden részletében: a cselédlánnyal való szeretkezés leírása nem képzelhető el XIX. századi magyar szövegben.) Még jobban látszik az illeszkedésre törekvés az önéletírás-betét hosszabb részletében, amelyben a szerző Justh Zsigmond naplóját használja nyersanyagként. A pesti bolondokházában tett látogatás a Justh-napló egyik leghíresebb jelenetsora. Rakovszky e jelenetbe belehelyezi VS-t, és az ő nézőpontjából írja meg nagyjából ugyanazt a történést, mint amit a naplóból ismerünk. E bravúros megoldás ellenére azonban az alapprobléma fennáll: nincs olyan XIX. századi magyar nyelvű szövegbázis, amelyre nyelvi értelemben támaszkodva meg lehetne szólaltatni egy extrém emberi határhelyzetben lévő romantikus én önelbeszélését. A VALLOMÁsokat franciául írták, nincs XIX. századi magyar megfelelője. Ennek a szövegbázisnak a hiánya szerintem a mű középső, önéletrajzi részén látszik meg a leginkább, amelyben a romantikus én nem romantikus formában beszél. Közel húsz éve Földényi F. László érdekes, provokatív (sőt romantikus) kritikát írt Vajda János feleségének, Bartos Rózának akkor megjelent emlékiratairól, alternatívaként állítva ennek az amatőr írásműnek az ellentmondásosságban, kuszaságban, primitivitásban, artikulálatlanságban megnyilvánuló erejét a magyar regényirodalom felszínes, a sorssal való szembenézést elkerülő darabjaival szemben. „A klaszszikus magyar regényekben megjelenő élet anekdotikussá és irodalmivá degradálódik, és a húsbavágóan valódi, elmondhatatlan élet kiszorul belőlük" - írta. Talán túlzott; én olvastam magyar regényeket, amelyekből nem szorult ki a „valódi, elmondhatatlan élet” - de érteni vélem, mire gondolt, s miért fogalmazott túlzóan. Az ő bírálata jutott eszembe a VS vallomássá, gyónássá, vádbeszéddé válni nem tudó önéletírás betétjét olvasva, amelyben majdhogynem „anekdotikussá és irodalmivá degradálódik” az élet. S nem a cselekmény, hanem az elbeszélés módja és nyelve miatt. Ám látni kell, hogy ezen a ponton a szerző nem számíthatott minden író legnagyobb segítségére, saját irodalmára. Még inkább igaz a regény zárlatára, hogy benne„anekdotikussá és irodalmivá degradálódik” az élet. Mivel a zárlat három-négy oldalas naplóbejegyzése kívül esik a regény kerettörténetén, odaillesztésének nem szerkezeti oka lehet, hanem ideológiai: talán nem akarta a szerző, hogy a mű VS és katolikus pap öccse jelenetével érjen véget, amely zárlat megoldásnak, kiútnak láttathatta volna a keresztény vallás biztosította emberi utat. Valóban, a szenvedésének történetét leíró VS egyáltalán nem keresztény, s ami még meglepőbb, nem is sztoikus beszélő -e tulajdonságai élesen megkülönböztetik soksok XIX. századi magyar beszélőtől, akik ilyen vagy olyan szenvedésükről beszámoltak. A zárlat naplóbejegyzésében már nem romantikusan beszél, hanem majdhogynem nyárspolgári, aki óvatosan vigyáz megállapodott életére. „A költészet ellapul a próza homokjában”, mint Asbóth János írta volt A délibábok hőse zárlatáról egykor, a befejezés nem tragikus és nem győző