Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1876-10-19 / 4. szám
jóravaló káplárnak. Ő tanogátja a kisebbiket is. Elővette a muzsikáját, s olyan helyre kipötyögtette rajta a legszebb nótát, hogy az embernek a szive nevetett. — Nincsenek hát roszul ? — Azok, nagyságos uram? Olyan élet van ott, hogy magamnak sem kívánnék különbet soha. Egy asztalnál ültünk, még a vén Pétert is erőnek erejével oda ültette az asszony az asztal sarkára. Peéli Simon úr erre fölkaczagott, de nem avval a nevetéssel, a melynek minden hangja sért, hanem azzal a vidám harsogással, melyre még a szomorú szív is azonnal hasonlóval felel. — Téged ott nagyon lekenyereztek, fráter — mondá élénken a nagy úr, megveregetve az ispán széles vállát. — Le engemet, nagyságos uram, mert én tudom, mindjárt láttam is a mint beléptem az özvegyasszony udvarába — hogy ez a mostani utam, mint a legjobb kártya, úgy meghozza az ember szerencséjét meg kedvét. Peéli Simon úr egyre derültebb lélekkel hallgatta az ugyancsak megeredt beszédet és kész volt meghallgatni mindent, ami csak a gyermekekről szólott. A nyelve hegyén volt már százszor is is, hogy : te szamár ! hát mért nem hoztad hamar azt a két gyereket — hanem valami örökké az útjába állott ennek a kérdésnek. Az ispán úr is elkerülte ezt a pontot minden fordulónál. Végre is ezt a kérdést merőben elodázni nem lehetett. — Pecli Simon úr azt gondolta ugyan, hogy ezt a pontot kihagyja, de nem tudta kihagyni: a vágy, a melegebb érzés, a jövő szebb képei erőt vettek lelkén. — Mondtad, hogy a gyermekeket hajlandó vagyok öcsém kérésére magamhoz venni, azaz : tisztességesen neveltetni ? S Peéli Simon úr élesen oda szögezte égő tekintetét az ispánra. — Elmondtam mindent, nagyságos uram. — Nos tehát ? — —— Az asszonyság nagyon sirt a kegyes jóakaraton.______________________________ä — Ellenvetést tett? — Csak annyit, hogy az édes atyja nélkül nem élhet.------— Ki gátolja őt ebben? — Ahol ő lakik, ott kell lakni az atyjának is, mert az süket is. — — Vak is — mordult a beszédbe haragosan Peéli Simon úr. — Egészen vak, saját szemeimmel láttam. De tisztességes öreg ember, ott volt Szentmiklóson nótárus. — És mi legyen ezzel a vak emberrel? Lássuk. — Az egészen a nagyságos úrtól függ. — Azt is ide hozzuk az udvarba? Az uraság kaczagott, de a kaczagás már nem abból a nemzetségből való volt, a melyik mellett egy ispán kaczagása is elférjen. — Olyan formán értettem — mormoga a tiszt. — Paraszt, paraszt! Szemtelen koldus — kiáltá indulatosan Peéli Simon úr. Néhány percznyi csönd állott be. Az ispán várta, hogy a nagy úr perelje, boszankodja ki magát egészen. Nem találta addig tanácsosnak fölvenni a szót. — Az asszony nem adja a gyermekeket? Beszélj röviden, ne himelj-hámolj, ne csacsogj, fecsegj előre-hátra. Felelj a kérdésre. — Adja.------— Ha nem kér érték valamit? Mit kér, mennyit kér, földet? házat? Semmi ilyest, csak azt, hogy ott lakhassák ő is, ahol a gyermekei élnek. Neki semmi sem kell; pénz, úri mód — semmi, semmi, de a kedves gyermekeit csókolni akarja mindennap. — Állítsd elő a kocsimat — megyek. Elég volt. Hitvány rongyai!------(Folytatása következik.) TARCZA. TOLDOTT-FOLDOTT EMBEREK. Őszinte szomorúsággal kell tapasztalnom egy idő óta, hogy mi férfiak mily kétségbeejtőleg közönyösekké lettünk a szépnem ama lázas törekvése iránt, melylyel hölgyeink az udvariatlan természet által itt-ott hagyott hiányokat mindenféle furfangos, mesterséges úton és módon helyre pótolni törekesznek. A nők gazdag hollófürteit ma már nem bámuljuk gyanakvó szemekkel. A legudvariasabb férfit, a női ártatlan ármánykodások leggyámoltalanabb játékszerét sem lehet azzal többé rászedni, de azt is tudja, hogy az a — hogy is mondjuk csak? — vendéghaj nem mindenkor a természeti fogyatkozás elpalástolására szolgál. — Elfogadtuk és szentesítettük ezt a rút szokást, nem úgy, mint ellenünk vetett csalóka tőrt, hanem, mint a mindenható divatnak tett engedményt; maguk a nők pedig még azzal sem törődnek, hogy legalább a látszatot megmentsék. Ott vásárolják saját szemünk láttára ló- vagy tehénszőrből és csepfrből készült chignonjaikat, s még nem is restellik, hogy mi ezt látjuk. Egyébiránt ama vágy és törekvés jogosultsága, hogy a természetet, a hol és ahogy a divat kívánja, lehetőleg toldjuk-foldjuk és javítsuk, ma már körülbelül általánosan el van ismerve nem csupán a hajra, hanem más dolgokra nézve is és most már majdnem szégyenlem magamat, hogy akadékoskodni kezdettem oly dologban, mely annyi mások föltétlen helyeslésével találkozik. Azért hát inkább tovább megyek s kijelentem őszintén, hogy e toldástoldási hajlam egyrészt jó és tiszteletreméltó hajlamnak mondható, legalább ami az őszinteséget és a csalási szándék teljes hiányát illeti, mert ha már ez a divat minden áron uralkodni akar, jobb is, ha nyíltan és őszintén hódolunk annak. Mert, ha B. asszonynak az a szerencsétlensége, hogy kissé halvány, egy kis jóféle arczkenőcs mindjárt segít a dolgon, s még örvendhetünk, hogy barátnői vagy szomszédai előítéletei nem tartják vissza őt annak okkal-móddal való használásától; meg aztán ha Eduard jól tudja, hogy Kunigunda pompás fürtéi nem épen mind természetesek, a házasság után bizonyára sok keserű csalódás ellen jó eleve védve van. De ma már a természet hiányait nemcsak toldozgatni, hanem a mennyire lehet, pótolni is törekszünk. Régebben a ki nyomorék volt-e hát maradt nyomoréknak halála órájáig, s úgy vánszorgott végig az élet rögös pályáján, őszinte szánalmat ébresztvén az idősebbeknél s nevetség tárgyául szolgálván a gonoszabb fiatalságnak. A félszemü szerencsétlen hiába rejtegető szánalmat gerjesztő testi fogyatkozását, mert mégis csak feltűnő volt az, és aki egyik karját elveszítette, csonka, béna volt teljes életében. Még mikor a mesterséges lábakat föltalálták is, eleinte esetlenek és tökéletlenek voltak azok, hogy biz’ azokkal senkit sem lehetett megcsalni. Ingadozó és nyikorgó, vagy recsegő eresztékeik és bokáik voltak, melyek hordozójukat minden lépésnél elárulták, s mikor valahova beléptek, a társaság azt hitte, hogy valamelyik szék reccsent össze, vagy pedig patkányok czinczognak valahol. Mikor az utczán sétált, az emberek utána néztek s azt hitték, hogy valami kenetlen targoncza közeledik feléjük és ha — oh rettenetes pillanat! — térdre talált eset forrón imádottja előtt, szenvedélye ilyetén kitörését oly recsegő zaj kisérte, mintha holmi kopogó szellem nyugtalankodnék rémes éjféli órában. A csintalan czipészinasok utána kiabáltak az utczán s egész élete pokollá volt téve a sok jóakaró tudakozódása által, kik szerencsétlenségének okát és eredetét százszor meg százszor beszéltették el vele. Ámde az utóbbi időkben ezen a téren is oly nagyszerű haladást tett korunk polgárosult-Elsősorban a szülők-, másodikban a kisded-nevelők nagy érdeme a játéknak a munkával egyensúlyba hozatala. Némely falusi tanító, magában dicséretre méltó, de czéltalan buzgalma hevében, gyakran kevesebb tért enged az elsőnek; a magánnevelők pedig, hogy inkább megnyerjék a gyermekeket és ... . mamákat, gyakran az ellenkező végletbe esnek. Ez történt abban az intézetben is, melybe Morin adta fiát. Keveset tanultak, a szünidő pedig hosszú, gyakori, s a felvigyázás hiánya miatt, sokszor a kihágásig túlságba vitt vala. Míg ennek csak a ruhák hasogatása volt következménye, a szülők csak békételenkedtek, de a gyermekek később meg is sebesültek, s bár eddig csak kis mértékben , ám azért már is merült fel panasz. A déli Normandia falvaiban akkor divatos játékok közt volt egy, mely azóta tán el is enyészett, s melyet „boute-roule“-nak neveztek. Kiválasztottak öt darab különböző vastagságú s meglehetős széles követ; ezeket egymásra illesztették úgy, hogy 40—50 c. méter magas oszlop állt elő.______________________ soga, hogy a mostanában készült természetes lábak és kezek, az egy tapintást, illetőleg érzést kivéve, a természetes tagoknak mindez fontosabb feladatát hiven teljesitik s különösen a mesterséges láb (mert közleményünkben arról szándékozunk bővebben szólani) hordozójának nem csupán a járást és a kényelmes ülést, hanem még a sebes futást is megengedi, sőt a sokáig, fáradság nélkül való állásban épen bámulatos kitartással ruházza fel őt. Azon kívül az ily mesterséges láb zajtalan és csak is a legavatottabbak képesek fölfedezni mesterséges voltát. A lábon valóságos csizmát vagy czipőt lehet viselni, melyet bármikor tetszés szerint le- és felhúzhatunk; a térd a bokacsont (illetőleg azok mesterséges pótléka) recsegés nélkül hajlik s az egész készülék — mint egyik készítője szokta mondani — „szépség s örökös vigasztalás egyiránt.“ — Az egész mesterséges láb alakja, felülete, szine és finom hajlása olyan, hogy a legkényesebb igényeket is teljesen kielégítheti. A faláb, úgy ahogy készítik, nem egyéb, mint tulajdonosának örökös emlékeztetője rokkant, béna állapotára. Gyarló mechanismusa első tekintetre elárulja, hogy a faláb és semmi egyéb. Mi léte iránt sokáig csalódásban élnünk lehetetlen. Ellenben a legújabb időkben készített mesterséges láb, valóságos csalódás, úgy, hogy még tulajdonosa is könnyen elfelejtheti annak valódiságát. Ha este fáradtan tér haza napi munkájából s egy kis vigasztaló pipaszóra kényelmes karszékébe veti magát, csizmáit vagy czipőit a lehető legtermészetesebb módon lehúzhatja és házi papucscsal cserélheti föl. Harisnyáit — prózai, de szükséges jószág ! — hetenként csak egyszer kell változtatnia; sőt, ha csinált lábait kímélni akarja, le is csatolhatja s szép csendesen félre teheti, mint valami esernyőt vagy sétapalctát. Szóval: természeti fogyatkozásainknak legalább ezt az egy sajátját mesterséges úton annyira pótolni tudjuk, hogy A GYERMEKKOR DRÁMÁI. A JEGYESEK. E JJORDEZ BESZÉLYE. ---(Folytatás.) III. Nem tudom, ha van-e oly kor, melyben az ember természeténél fogva szeresse a tanulást, melyben a dologhoz oly vonzalmat érezzen, mint a gyönyör iránt; de ezt kell ismernünk, hogy a gyermekkorban általában kényszer-, vagy ösztönzés folytán adjuk magunkat a tanulásra. Abból, hogy egy gyermek játékos, nem következik, hogy rest is. A játék fizikai szükség, ez a csatorna, melyen az ép, s erőteljes gyermek életfölöslege utat talál.