Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1876-10-19 / 4. szám

jóravaló káplárnak. Ő tanogátja a kisebbiket is. Elővette a muzsikáját, s olyan helyre kipötyög­tette rajta a legszebb nótát, hogy az embernek a szive nevetett. — Nincsenek hát roszul ? — Azok, nagyságos uram? Olyan élet van ott, hogy magamnak sem kívánnék különbet soha. Egy asztalnál ültünk, még a vén Pétert is erőnek erejével oda ültette az asszony az asztal sarkára. Peéli Simon úr erre fölkaczagott, de nem avval a nevetéssel, a melynek minden hangja sért, hanem azzal a vidám harsogással, melyre még a szomorú szív is azonnal hasonlóval felel. — Téged ott nagyon lekenyereztek, fráter — mondá élénken a nagy úr, megveregetve az ispán széles vállát. — Le engemet, nagyságos uram, mert én tudom, mindjárt láttam is a mint beléptem az özvegyasszony udvarába — hogy ez a mostani utam, mint a legjobb kártya, úgy meghozza az ember szerencséjét meg kedvét. Peéli Simon úr egyre derültebb lélekkel hallgatta az ugyancsak megeredt beszédet és kész volt meghallgatni mindent, a­mi csak a gyermekekről szólott. A nyelve hegyén volt már százszor is is, hogy : te szamár ! hát mért nem hoztad hamar azt a két gyereket — hanem valami örökké az útjába állott ennek a kér­désnek. Az ispán úr is elkerülte ezt a pontot minden fordulónál. Végre is ezt a kérdést merőben elodázni nem lehetett. — Pecli Simon úr azt gondolta ugyan, hogy ezt a pontot kihagyja, de nem tudta kihagyni: a vágy, a melegebb érzés, a jövő szebb képei erőt vettek lelkén. — Mondtad, hogy a gyermekeket hajlandó vagyok öcsém kérésére magamhoz venni, azaz : tisztességesen neveltetni ? S Peéli Simon úr élesen oda szögezte égő tekintetét az ispánra. — Elmondtam mindent, nagyságos uram. — Nos tehát ? — —­— Az asszonyság nagyon sirt a kegyes jóakaraton.______________________________ä — Ellenvetést tett? — Csak annyit, hogy­­ az édes atyja nélkül nem élhet.------­— Ki gátolja őt ebben? — A­hol ő lakik, ott kell lakni az aty­jának is, mert az süket is. — — Vak is — mordult a beszédbe hara­gosan Peéli Simon úr. — Egészen vak, saját szemeimmel láttam. De tisztességes öreg ember, ott volt Szentmik­­lóson nótárus. — És mi legyen ezzel a vak emberrel? Lássuk. — Az egészen a nagyságos úrtól függ. — Azt is ide hozzuk az udvarba? Az uraság kaczagott, de a kaczagás már nem abból a nemzetségből való volt, a melyik mellett egy ispán kaczagása is elférjen. — Olyan formán értettem — mormoga a tiszt. — Paraszt, paraszt! Szemtelen koldus — kiáltá indulatosan Peéli Simon úr. Néhány percznyi csönd állott be. Az ispán várta, hogy a nagy úr perelje, boszankodja ki magát egészen. Nem találta addig tanácsosnak fölvenni a szót. — Az asszony nem adja a gyermekeket? Beszélj röviden, ne himelj-hámolj, ne csacsogj, fecsegj előre-hátra. Felelj a kérdésre. — Adja.------­— Ha nem kér érték valamit? Mit kér, mennyit kér, földet? házat?­­ Semmi ilyest, csak azt, hogy ott lak­hassák ő is, a­hol a gyermekei élnek. Neki semmi sem kell; pénz, úri mód — semmi, semmi, de a kedves gyermekeit csókolni akarja mindennap. — Állítsd elő a kocsimat — megyek. Elég volt. Hitvány rongyai!------­(Folytatása következik.) TARCZA. TOLDOTT-FOLDOTT EMBEREK. Őszinte szomorúsággal kell tapasztalnom egy idő óta, hogy mi férfiak mily kétségbeejtő­­leg közönyösekké lettünk a szépnem ama lázas törekvése iránt, melylyel hölgyeink az udvariat­lan természet által itt-ott hagyott hiányokat mindenféle furfangos, mesterséges úton és mó­don helyre pótolni törekesznek. A nők gazdag hollófürteit ma már nem bámuljuk gyanakvó szemekkel. A legudvariasabb férfit, a női ártat­lan ármánykodások leggyámoltalanabb játéksze­rét sem lehet azzal többé rászedni, de azt is tudja, hogy az a — hogy is mondjuk csak? — vendéghaj nem mindenkor a természeti fogyat­kozás elpalástolására szolgál. — Elfogadtuk és szentesítettük ezt a rút szokást, nem úgy, mint ellenünk vetett csalóka tőrt, hanem, mint a mindenható divatnak tett engedményt; maguk a nők pedig még azzal sem törődnek, hogy legalább a látszatot megmentsék. Ott vásárol­ják saját szemünk láttára ló- vagy tehénszőrből és csepfrből készült chignonjaikat, s még nem is restellik, hogy mi ezt látjuk. Egyébiránt ama vágy és törekvés jogo­sultsága, hogy a természetet, a hol és a­hogy a divat kívánja, lehetőleg toldjuk-foldjuk és javítsuk, ma már körülbelül általánosan el van ismerve nem csupán a hajra, hanem más dol­gokra nézve is és most már majdnem szégyen­lem magamat, hogy akadékoskodni kezdettem oly dologban, mely annyi mások föltétlen he­lyeslésével találkozik. Azért hát inkább tovább megyek s kijelentem őszintén, hogy e toldás­­toldási hajlam egyrészt jó és tiszteletreméltó hajlamnak mondható, legalább a­mi az őszinte­séget és a csalási szándék teljes hiányát illeti, mert ha már ez a divat minden áron uralkodni akar, jobb is, ha nyíltan és őszintén hódolunk annak. Mert, ha B. asszonynak az a szerencsét­lensége, hogy kissé halvány, egy kis jóféle arcz­­kenőcs mindjárt segít a dolgon, s még örvend­hetünk, hogy barátnői vagy szomszédai előíté­letei nem tartják vissza őt annak okkal-móddal való használásától; meg aztán ha Eduard jól tudja, hogy Kunigunda pompás fürtéi nem épen mind természetesek, a házasság után bizonyára sok keserű csalódás ellen jó eleve védve van. De ma már a természet hiányait nemcsak toldozgatni, hanem a mennyire lehet, pótolni is törekszünk. Régebben a ki nyomorék volt-e hát maradt nyomoréknak halála órájáig, s úgy vánszorgott végig az élet rögös pályáján, őszinte szánalmat ébresztvén az idősebbeknél s nevet­ség tárgyául szolgálván a gonoszabb fiatalság­nak. A félszemü szerencsétlen hiába rejtegető szánalmat gerjesztő testi fogyatkozását, mert mégis csak feltűnő volt az, és a­ki egyik kar­ját elveszítette, csonka, béna volt teljes életé­ben. Még mikor a mesterséges lábakat föltalál­ták is, eleinte esetlenek és tökéletlenek voltak azok, hogy biz’ azokkal senkit sem lehetett megcsalni. Ingadozó és nyikorgó, vagy recsegő eresztékeik és bokáik voltak, melyek hordozó­jukat minden lépésnél elárulták, s mikor vala­hova beléptek, a társaság azt hitte, hogy vala­melyik szék rec­csent össze, vagy pedig pat­kányok czinczognak valahol. Mikor az utczán sétált, az emberek utána néztek s azt hitték, hogy valami kenetlen targoncza közeledik felé­jük és ha — oh rettenetes pillanat! — térdre talált eset forrón imádottja előtt, szenvedélye ilyetén kitörését oly recsegő zaj kisérte, mintha holmi kopogó szellem nyugtalankodnék rémes éjféli órában. A csintalan czipészinasok utána kiabáltak az utczán s egész élete pokollá volt téve a sok jóakaró tudakozódása által, kik sze­rencsétlenségének okát és eredetét százszor meg százszor beszéltették el vele. Ámde az utóbbi időkben ezen a téren is oly nagyszerű haladást tett korunk polgárosult-Első­sorban a szülők-, másodikban a kis­ded-nevelők nagy érdeme a játéknak a munká­val egyensúlyba hozatala. Némely falusi tanító, magában dicséretre méltó, de czéltalan buzgalma hevében, gyakran kevesebb tért enged az elsőnek; a magánnevelők pedig, hogy inkább megnyerjék a gyermekeket és ... . mamákat, gyakran az ellenkező vég­letbe esnek. Ez történt abban az intézetben is, melybe Morin adta fiát. Keveset tanultak, a szünidő pedig hosszú, gyakori, s a felvigyázás hiánya miatt, sokszor a kihágásig túlságba vitt vala. Míg ennek csak a ruhák hasogatása volt következménye, a szülők csak békételenkedtek, de a gyermekek később meg is sebesültek, s bár eddig csak kis mértékben , ám azért már is merült fel panasz. A déli Normandia falvaiban akkor divatos játékok közt volt egy, mely azóta tán el is enyészett, s melyet „boute-roule“-nak neveztek. Kiválasztottak öt darab különböző vastag­ságú s meglehetős széles követ; ezeket egy­másra illesztették úgy, hogy 40—50 c. méter magas oszlop állt elő.______________________ soga, hogy a mostanában készült természetes lábak és kezek, az egy tapintást, illetőleg ér­zést kivéve, a természetes tagoknak mindez fontosabb feladatát hiven teljesitik s kü­lönösen a mesterséges láb (mert közleményünkben arról szándékozunk bővebben szólani) hordozójának nem csupán a járást és a kényelmes ülést, hanem még a sebes futást is megengedi, sőt a sokáig, fáradság nélkül való állásban épen bá­mulatos kitartással ruházza fel őt. Azon kívül az ily mesterséges láb zajtalan és csak is a legavatottabbak képesek fölfedezni mesterséges voltát. A lábon valóságos csizmát vagy czipőt lehet viselni, melyet bármikor tetszés szerint le- és felhúzhatunk; a térd a bokacsont (ille­tőleg azok mesterséges pótléka) recsegés nélkül hajlik s az egész készülék — mint egyik ké­szítője szokta mondani — „szépség s örökös vigasztalás egyiránt.“ — Az egész mesterséges láb alakja, felülete, szine és finom hajlása olyan, hogy a legkényesebb igényeket is teljesen ki­elégítheti. A faláb, úgy a­hogy készítik, nem egyéb, mint tulajdonosának örökös emlékeztetője rok­kant, béna állapotára. Gyarló mechanismusa első tekintetre elárulja, hogy a faláb és semmi egyéb. Mi léte iránt sokáig csalódásban élnünk lehetetlen. Ellenben a legújabb időkben készí­tett mesterséges láb, valóságos csalódás, úgy, hogy még tulajdonosa is könnyen elfelejtheti annak valódiságát. Ha este fáradtan tér haza napi munkájából s egy kis vigasztaló pipaszóra kényelmes karszékébe veti magát, csizmáit vagy czipőit a lehető legtermészetesebb módon le­húzhatja és házi papucscsal cserélheti föl. Ha­risnyáit — prózai, de szükséges jószág ! — he­tenként csak egyszer kell változtatnia; sőt, ha csinált lábait kímélni akarja, le is csatolhatja s szép csendesen félre teheti, mint valami eser­nyőt vagy sétapalctát. Szóval: természeti fo­gyatkozásainknak legalább ezt az egy sajátját mesterséges úton annyira pótolni tudjuk, hogy A GYERMEKKOR DRÁMÁI. A JEGYESEK. E JJORDEZ BESZÉLYE. ---­(Folytatás.) III. Nem tudom, ha van-e oly kor, melyben az ember természeténél fogva szeresse a tanu­lást, melyben a dologhoz oly vonzalmat érez­­zen, mint a gyönyör iránt; de ezt kell ismer­nünk, hogy a gyermekkorban általában kény­szer-, vagy ösztönzés folytán adjuk magunkat a tanulásra. Abból, hogy egy gyermek játé­kos, nem következik, hogy rest is. A játék­­ fizikai szükség, ez a csatorna, melyen az ép, s erőteljes gyermek életfölöslege utat talál.

Next