Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1877-10-18 / 42. szám
metlenkedni kezdett, felkereste férjét, ki és oly kevéssé érte ezt a tömeges késedelmet, mint ő. — Megállj csak, monda kalapját véve, átszaladok az orvoshoz, ott majd megtudom mi a baj. Egy perezre itt leszek. De a perez eltelt, s melléje még több is, már-már negyedórává is kinőtte magát, a szép asszony úgy érezte, mintha égő parázson járkálna, midőn a mellékszobából férje lépteinek zaját meghalld. De istenem! minő változás! hová lett a szelíd, türelmes, alázatos férj? vagy hogyan válhatott oly hirtelen ily dühös tigrissé, mint az, amelyik most indulattól eltorzult arczcal, vérben forgó szemekkel a szép nő elé lép. — No hiszen megállj , te eszeveszett teremtés, szólt szomorúan nejéhez lépve, s egy halom összegyürött papírt tartva óra elé, akarj te még engemet lángeszeddel, magas szellemi tehetségeddel bolondítani! Tudod-e mit tettél te, te hiú önhitt lény te, ki mindenkin felül képzeled magadat, de ha hiúságodat sértve érzed mérgedben, a legnagyobb esztelenségeket követed el. — íme , szólt a szép Gabriella lábai elé szórva az összegyűrt papírokat, ime itt vannak gyönyörűséges meghívóid, melyekre 10-dik ápril helyett tizedik májust írtál; persze, a férjnek nem volt szava hozzá, a nőnek kellett azokat megírni, a nőnek, a ki nem látott, nem hallott egyebet, mint azon szót, mely némely hiúságát sértő megjegyzésre adott okot. Százakat költöttél nemde a nagyszerű lakomára? már most megeheted egyedül, vendéget nem tudom, honnan kapsz reá, mert az alispánok a város összes értelmiségét elvitték magukkal Bálinttalvára. Hej, csak most látom, milyen nehezedre eshettek azok az elveszett májusra szóló megjegyzések, hogy az az átkozott szó anynyira befészkelte magát a fejedbe. Hanem minden kár és szégyen mellett egy haszon még is van ebben a dologban, s ez az, hogy szemeim megnyíltak s fejettemi uralkodásodnak ezennel vége. Tudtam, hogy hiú, kaczér, gondtalan, pazar vagy, átláttam , hogy sem anya, sem feleség nem vagy olyan, minőnek lenni óhajtanálak, de azt hittem, hogy nagyon sok eszed van s hódoltam előtte, alázatos szolgád, gyáva papucshős voltam. De ennek most már vége van. Egy olyan asszony, kit egy kiszakadt lap annyira kihozhat sodrából, hogy a szó kellő közepén megakadjon (pedig rendetlen természeténél fogva el lehetett készülve reá, hogy könyvének valami baja történik, mert nincs a háznak olyan zúga, hol az az aranykapcsos könyv már ne hevert volna), egy olyan asszony, kit egy hiúságát sértő megjegyzés annyira kihozhat sodrából, hogy egy ilyen költséges ebédre egy hónappal későbbre hívja vendégeit, mint kellene, egy olyan asszony nem uralkodhatik többé az ész nymbusával férje felett, vége annak már örökre, csak azon csodálkozom, miként lehettem oly végtelen bárgyú, hogy ezt csak most, ennyi évi házasság után látom át. — De most már hála istennek, átlátom, valamint azt is, hogyha nem akarom, hogy egészen tönkre jussunk s tökéletes gúnytárgyaivá legyünk a világnak, nekem kell kezembe vennem a kormánypalotát s ép oly zsarnokoddá lennem a jövőben, a minő te voltál nekem a múltban. — Lemondattál hivatalomról? annál jobb, legalább több időm lesz reád vigyázni, badarságaidat ellenőrizni, pazarlásaidnak gátat vetni, s a többi, s a többi. Most azonban első gondom lesz itthagyni ezt a várost, nem akarok hosszú orral ismerőseink gúnyos tekintete elé kerülni. Míg a városban ezek a szomorú dolgok folytak, Szerémiék pompásan mulattak vendégeikkel a regényes fekvésű Bálintfalván. „János.“ Trageodia öt felvonásban. Az Akadémia Teleki-pályázatán 100 aranynyal jutalmazott pályamű, írta Csiky Gergely. — Először adatott a nemzeti színházban okt. 15-én. A mű a XI.-ik század második felében játszik, I. Béla a király, a ki fiatal korában a régi hithez való vonzódásról volt ismeretes, s a kibe az ősvallás követői ez okból reményüket is vetik még akkor is, midőn ő, mint már király, őszinte hive lett a kereszténységnek. A kegyetlen harczok, melyek az ős vallás híveinek legnagyobb részét vérbe fulasztották, alig hogy véget értek. De s pogány oltárok tüze nem aludt ki, ég tovább a hamu alatt s csak alkalomra vár, hogy újra magasra lobogjon. Vatha fia az, János, a hős vezér, kitől az ősi hit visszaállítását, a kereszténység kipusztítását és az idegenek kiirtását várják a berkekben, forrásvizek mellett áldozó magyarok. De János visszavonultan él Bélusvár falai közt, imádva ősei istenét, de egyúttal híven ápolva keblében a hűséget, fölkent királya iránt. Jósnők és táltosok s a pogány vezérek rmád hiába kísérlik meg lázadásra bírni a király és a kereszténység ellen. Ő hű maradt istenéhez és királyához egyaránt s őszinte hódolattal várja az utóbbit vendégül várába. Ez megjelenve, gyengéd szemrehányással illeti, hogy udvara eddig még nem láthatá a hű vezér színét. -------Szivedben lángolóan ég Alion szerelmének nemes tüze, Agyadban érte forr a gondolat, Szolgálatára áll erős karod: S te a hatalmas, az erős, a bölcs, Tétlen magányban veszted el magad, Kiaknázatlan hagyva annyi kincset, Midőn a legkisebb morzsára is Reá szorul az átokverte hon. János. Mit tudnék tenni én? ki vagyok én? Mohlepte rom, hol régen mult idők Kisértő lelke jár magányosan, Uj élet, uj szellem szállt a világra, Uj eszmék kelnek és uj emberek. . . . Király. Az uj hit, uj erkölcs, mely e hazában sorrá lett a királyon s nemzeten — Ez az mi kebled búval tölti el, S magányba üldözött a világból, Melynek folyását rosznak gondolod. A nemzet választott: előtte volt Élet s halál, világosság s homály. Az életet választá s a fényt S hol ezt föllelni hitte, oda állt. Te nem akartál milliók után Indulni, megtartád az ős hitet. Jó! áldozz, élj az ős szokás szerinti De mily jogon kivághatod te azt, Ki milliókkal menni nem tudál, Hogy mindazok téged kövessenek S azt tartsák jónak, mit te egyedül? És mily jogon vonulsz magányba most, Duzzogva eltemetvén az erőt, Az értelmet, buzgalmat, honszerelmet, Melyet nem heverő kincsül nyerél, Hanem hogy egykor róla számot adj ? János. Igaz, a nemzet választott magának, A nemzet megtagadd és Ilnsét S hogy ezt téve, szívem csak fájni tud, Mert pusztulását biztosnak hiszem, De mit tegyek? A nagy folyam futását Bármily erő megfordithatja-e ? Emlékezem Vajdára, ki atyám volt, Ő megkisérlé azt, mi lehetetlen , romlás, halál, vér, tűz jelölte útját És pártütő nevével szállt sírba az, kinél a honnak nem volt hűbb fia. Mondd, mit tegyek hát ? Mit válaszszak én ? Az útra, hol ti vagytok, nem megyek. Mert szent hitem, hogy pusztulásba visz. De vissza sem terelhetem magam Választott útjáról a nemzetet, Hacsak nem gyújtok uj szövétneket A pártosság vérengző szellemének. És inkább bénuljon meg tétlenül S száradjon el dologtalan karom, Hogysera hazámra, nemzetemre uj Vérontás átkát hozza valaha! Király. Nem, János, van még mit választanod. Ha istenünk más, nem más a hazánk, Egyformán a mienk az, Régóta dúl a polgárháború, Ez a vérző seb, mit gyógyitni kell És nem vitázni uj vagy ős hiten. Ezért hirdettem most országgyűlést S meghivtam arra minden hű magyart, Ezért jövök meghívni téged is. János. Engem, király! Király. Áldozzatok az ős szokás szerint, S szeressétek velünk együtt hazánkat ! — 330 — Ilonka jó atyja oldalán, kis fiával karján bejárta mindazon helyeket, melyekhez boldog gyermekkorának édes emlékei fűzték, nem is sejtve, hogy mig itt oly elégülten járkál, ellenfele egész életére harczképtelenné lön. Nem sejtve? — De hátha mégis — Vércsevár nem volt oly elég nagy város arra, hogy az egy hónappal későbbre szóló meghívások s a nagyszerű előkészületek feltűnést ne okoztak volna. Ne akarjuk őt szebb színben feltüntetni, mint a minő valóban volt, gondolják meg, hogy a gyűléskor nyilvánosan sértve volt s e szerint jogában állott női fegyverekkel boszut állani. A KÖZPONTI ALPOK JÉG- ÉS HÓMEZŐIN. (Dr. Güszfeldi Páltól.) (Folytatás.) III. Hogy a wallisi Alpok Zermattból nézve koszorú alakunknak mutatkoznak, ezt annak lehet tulajdonítani, hogy a nyugatról keletre húzódó fő hegylánczból két szintoly hatalmas lánczolatot nyújt ki éjszakra, mely közé van Zermatt helyezve. A fővonalból emelkedik ki a Dent d’ Hérens, a Matterhorn, a Breithorn, a Lyskamm, és a hét egész kilencz csúcscsal bíró Monte Rosa; az egyik melléklánczban, mely Dent d’ Hérensnél ágazik el, vannak a Dent Blanche, a Rotthurn és a Weiszhorn; a Monte Rosaból kiinduló lánczban vannak a Cima di Jazzi, a Rimfishorn, az Allalin és Mischapelhorn. A most megnevezett tizenhárom hegy egymás fölé tornyosítva 56,000 méter magasságra emelkednék, s átlagvéve 4300 méter, vagyis 13,240 párisi láb közép magassággal bir