Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1877-11-08 / 45. szám
azért, hogy nevét hallá, vele az én báróm nem bántott s morogva bár, de minden gonosz szándék nélkül jött hozzám. Én megsimogattam a fejét, s újból nevén szólttam; ez teljesen meglátszott nyugtatni a kutyát. De azért elkisért, fel a lépcsőn,egészen ahoz az ajtóig, hol napközben beugrottam. Tehát itt vagyok! Itt állok s csak meg kell nyomnom ezt a piczinyke ajtókilincset, aztán. . . Mit aztán? Aztán belépek, a lábai elé borulok, megcsókolom a ruhája szegélyét, s megmondom neki, hogy: eljöttem! ő pedig felsóhajt, kezét vállamra teszi, fölém hajlik .... ej, miért habozom tovább! A ki mer az nyer! Benyitottam a szobába. Nem volt senki benne s a hold csak derengő fényt terjesztett a lebocsátott ablakfüggönyön keresztül. Menyei balzsam-illatot szívtam be, s ez még jobban fölizgatta idegeimet. E pillanatban gyertyafényt láttam kicsillámlani azon szoba kulcslyukán, hol a zongorát hangoltam. Ah, ő csakugyan ébren van és vár! Gyorsan az ajtóhoz léptem, nesztelenül fölényitom, a kis kapitánynál ott láttam a pamlagra dőlve lecsukott szemekkel, a lámpa mérsékelt fénye bűvösen világitá meg szép arczárc — én e látványra végkép elvesztem eszemet, odarohantam, odarogytam a pamlag mellé, összetettem kezeimet s remegő hangon kiálték föl: — Asszonyom, im lássa lábainál szabadi tóját! Ki az ördög tudná azt úgy leírni, a mi ezután következett, a mint az megtörtént! A kis kapitányáé, a helyett hogy sóhajtson, reám hajoljon, — hirtelen fölriadt, rettenetesen felsikoltott s rajtam keresztül ugrott ki a szoba közepére. — Uram Jézus, ki az ! Gyilkos, tolvaj, segítség! kiáltá, folyvást sikoltozva. — Az istenért, asszonyom, mit mivel ön! — szólok rémülten, mialatt föltápászkodtam a szőnyegről. Aztán meglátta kezemben a pisztolyt s még erősebben sikoltá: — Gyilkos, megölnek, segítség! — Az ég szerelmére kérem, ne kiabáljon! Hiszen azért jöttem, hogy kegyedet megmentsem! Hisz én azért vagyok itt, hogy kivezessem e tigrisbarlangból ! Hiszen kegyed mondta . . . Hiszen .... De az isten áldja meg asszonyom, piano, mert föllármázza az egész utczát! Nem tudtam mi történik velem, csak azt kezdem érezni, hogy én most egy rettentő ostobaságot követtem el. Ez még jobban megzavart. — Hát elfeledte már, asszonyom! — Mit? Jaj, mindjárt meghalok ! Segítség! — A délutáni levelet! — Miféle levelet? — A rendőrségnek szólót! Kegyed adta, hogy kézbesítsem! — Ön őrült, félrebeszél! Jaj, hogy forognak a szemei! Jézus Mária, most felém tartj— kiáltá a kapitányné, ahogy csak bírta. Ne tessék! Mintha a mentő csapott volna belém, úgy hatottak rám szavai. Szivemben a szerelmi föllángolás helyét rémület törte be. Reszkettem minden tagomban, a szemeim kápráztak s alig bírtam lélekelni a rémülettől. Csak azt tudtam, hogy innen menekülnöm kell, rögtön, minden áron — különben el vagyok veszve. Kialudt bennem minden romantikus fölhevülés, nem láttam már kapitányáét, semmit, csak az ajtót, melynek most nekirohantam. — —Végem van! A küszöbön elembe állt» báró, fogait vicsorítva, a a vén asszony, ki kaput nyitott volt nekem, kezében egy hatalmas kefeseprővel. — Mi történik itt! — rikácsoló; a hatalmas kutyán pedig látszott, hogy csak parancsszóra vár, hogy reám vesse magát. Lábaim megtagadták a szolgálatot, én térdeimre rogytam. — Hisz ez a zongorahangoló — kiáltá a vén banya. — Az vagyok — rebegem — az istenért, bocsássanak! — Ah, éjnek idején belopózni a más ember házába, lopni, rabolni — — Gyilkolni! — kiáltá a kapitányné. — Az ám, nini pisztoly van nála. Enyje, adta gazficzkója. Hajrá, Káró! A kutya megragadta a galléromat. Éreztem forró lehesletét az arczomon s már-már elhagyott eszméletem, midőn hallám a kapitányáét kiáltani: — Nyílik az utczaajtó, jön a férjem ! Hála az égnek, hogy még nem utazott, el! Meg vagyok mentve! Az ijedtség új erőt adott nekem. Tehát a kapitány nem utazott el! Csakugyan lépteket és kardcsörömpölést hallok a lépcsőn. No, most Bomba Anasztáz, ha kezébe kerülsz, meg vagy halva! A pisztoly agyával borzasztó csapást mértem a káró fejére, ez visszatántörődött. Erre fölugrottam, a sikoltozó asszonyokat erős kézzel félrelöktem, előbb a banyát, aztán a kapitánynál, neki az ablaknak, szétütöttem virágcserepet, üveget, ablakfát, s épen azon pillanatban, midőn hátam mögött a kapitány a szobába lépett, kiugrottam az utczára. Egy perczig bódultul fekvém a kövezeten. Úgy éreztem, hogy minden csontom összetört. De a félelem, hogy üldözni fognak, ismét talpra állított. Az ablakból a kapitány kiáltott le reám, éd eldobtam pisztolyomat s mint a nyílvessző úgy iramodtam tova. Nem tudtam, hova, merre, csak futottam, mind gyorsabban, mind eszeveszettéiben, a míg egyszer egy félreeső utczában ájultan estem össze. Könyörületes emberek vittek haza korán reggel. Azt hitték, hogy ittas vagyok. Bántam is én, akármit hittek! Testben, lélekben meg voltam viselve, irtózatosan. Az orvos flastromokkal tapasztotta be az arczomat, kezemet, oldalbordáimat. Legalább husz sérülést szenvedtem az éjjeli kalandban. Egész aparhiában feküdtem ágyamon, midőn úgy kilencz óra tájt megnyílt az ajtó, belépett egy katona s egy levelet kézbesített nekem. Krampelhauer kapitány küldi. Reszkető kézzel bontám föl. így hangzott: « „Uram! Nem nyilatkozatából rájöttem az ön éjjeli látogatásának valódi okára, s ez rábir, hogy elálljak a dolog minden további bolygatásától. Uram, közölnöm kell önnel, hogy máskülönben szeretetreméltó nőmnek egy rögeszméje van, mely néha-néha utoléri s ilyenkor valóságos őrült; azt hiszi, t. i. hogy üldözik, hogy én erőszakosan fogva tartom s meg kell szabadulnia. Ezért kellett házamat oly gondos őrizet alatt tartanom; igen, asszony. Tisztelettel üdvözlöd a jeles énekesnőt, kinek torkában egy egész operatársulat hangja van; ő egyike azoknak, kiknél nem lehet külön „óvatossági“ rendszabályokat tapasztalni; egyébként abból a hangtömegből, mi rendelkezésére áll, van is mit pazarolnia. Az előadás tovább foly s de sietnél viszsza a nézőtérre, ha most meg nem nyílnék a női öltöző ajtaja s ki nem lépne Clairette Angot, fényes menyasszonyi ruhájában. Szép mint mindig, de hiába keresed arczán azt a mosolyt, vidámságot, melylyel még csak az imént oly jó hangulatira hozta a közönséget. Látszik rajta, hogy szenved. — Miért lép föl, ha beteg? — kérded tőle. — Szeretem teljesíteni a kötelességemet. Kevés színésznő van, ki annyi buzgalommal s valódi önfeláldozással feleljen meg kötelmeinek, mint ő. Gyakran betegeskedik, de a ritkaságok közé tartozik, hogy megzavarja a játékrendet. Volt rá eset, hogy a színpadon omlott össze, s úgy kellett, föllocsolni, de azért tovább folytatta szerepét s a közönség nem vette észre, hogy ez elragadó jó kedv, ez élénkség mögött mennyi szenvedés van elrejtve. Ilyenkor valóban martyrja hivatásának. Ma is rosszul érezte magát; már hetek óta beteg, de ez nem akadályozza abban, hogy künn a színpadon kedvesebben játszik, mint valaha. Clairette Angotnak semmi köze személyesítőjének privát bajával. Clairette Angot nem tud arról, hogy aki most ily kitűnően mutatja be, betegséggel küzködik s áldozatot hoz a közönségnek, melynek követeléseit többre tartja saját egészségénél. Az ember kénytelen tisztelettel meghajolni a művésznő e ritka kötelességérzete előtt. — Sokat szenvedek, nagyon sokat, meglátják, meghalok, — mondja azzal az igaz drámaisággalhangjában, melyet e megtestesült élénkségtől nem várna az ember. No ez persze túlzott aggodalom, enynyire épen nincsen, legkevésbé sem. Ha egy kis pihenést enged meg magának, gyorsan fölépül ismét s amilyen vastermészet, hamarább meg lesz oldva a keleti kérdés, mintsem őt, rongált egészségi állapot akadályozza színpadi működésében. Ezzel pedig elég sok van mondva. E pillanatban jelenése jött. Arcza szenvedő kifejezését vidámság válta föl, a szemei felragyogtak, s midőn a színpadra lépett, senki sem mondta volna, hogy ez az élénk Clairette egy percz előtt még a halálról beszélt— egész komolyan. Ilyen a színpadi élet. A színésznek meg kell tagadnia önmagát, elrejteni örömeit is, fájdalmait is, amiért igen gyakran vajmi vékony kárpótlás az a taps, melyet sikereivel arat. Fortunio, 1 355 -