Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1877-11-22 / 47. szám

Nemde gyönyörü szil vegyül el... és az alak hűsége. — Valóban szép! Csupa zöld és kék. Valami tájképet ábrázol? — Ah, ön tréfál ! Hát nem látja, hogy ember­alak? — Igazán? — No igen, egy furulyázó csikós, a­mint elmereng a láthatár kék messziségébe. — Zöld csikós! — Ugy-e eredeti gondolat? — Csakugyan eredeti! Kopáry kénytelen volt bevallani magá­ban, hogy sokkal okosabb volna a hímzőtű helyett a habmérő kanalat forgatni. A vallatás roszszul kezdődik! A kora reggel 11 órakor — a konyha-ellen­szenv — a zöld csikós . Jó lesz egyébre át­vinni a társalgást. De ő nagysága már megelőzte. — Hallotta ön Derehgkyné esetét? — Nem hallottam. (Ismét pletyka!) — Képzelje csak, a férje, az a brutális ember, kereken megtagadta neki, hogy az idén fürdőre menjenek. E miatt összeperel­tek, annyira, hogy a szegény asszony elhagyta a házat a visszatért szüleihez. — Csak azért, hogy nem mennek für­dőre ? — Csak?! Ön könnyen veszi a dol­got. Hisz kell valami szórakozás a nőnek is! — De hátha anyagi viszonyai nem en­gedik meg. — Akkor miért vesz feleséget! — Bizonynyal nem azért, hogy keres­ményét fölösleges szórakozások emészezék föl. — És de különös hangulatban van ön ma? —■ Nem tartom szép dolognak, ha egy asszony ily csekélységekért képes elhagyni férjét! — Persze a férfiak szeretnek, hogy a nő valóságos rabszolganő legyen! Üljön egész nap a konyhában, vagy polyázza gyermekeit, talán még mosogasson, seperjen is. — Oh nem, asszonyom! De kétségkí­vül minden nőnek meg vannak kötelességei, melyekkel házi körének tartozik. Kinek köny­­nyebb, kinek terhesebb az, a mint a jólét vagy szerény sors, melyben él, magával hoz­za. A szegény állású nőnek bizony teljesí­tenie kell azon foglalkozásokat is, melyeket egy jobb sorsú nő cselédségével végeztet. Azonban, úgy gondolom, a millionárius neje is talál elég tenni valót, ha azt akarja, hogy jó háziasszony legyen! — Ön egész ékesszólást fejt ki, hogy meggyőzzön engem olyasmiről, mit én úgy is tudok. Hiszen nem mondom én, hogy az asszony összetegye a két kezét, belebámul­jon a világba és ne tegyen semmit, ő gya­korolja a felügyeletet a háztartás fölött. — Azt mondja a költő: Ha azt aka­rod, hogy dolgaid rendben legyenek, magad tedd, a­mit parancsolsz másoknak. — A költők sok mindent beszélnek. No bizony furcsa volna, hogy én például főzni álljak, mikor szakácsnőt tarthatok. Azon­ban mindennap megfordulok a konyhában, s az étlapot magam állítom össze. (Nagyon szép! gondola Kopáry úr, de kezdte kissé kellemetlenül érezni magát.) — A­míg szegény férjem élt, mindig magam tekintem át az összes háztartási számlákat. De mióta Lotti nagynéném nálam lakik, föl vagyok mentve e teendő alól. Ál­dott egy jó asszony ! Kopáry azon töprenkedett, hogy mivel töltheti hát az ő imádottja az egész napot, habár az délelőtt 11 órakor kezdődik is. Csak nem himez napestig zöld csikósokat ? — Kegyed persze egyéb foglalkozásban keres kárpótlást? — Ön úgy látom, ma egész vallató ked­vében van. Tehát igen. Rajongok az iroda­lom és művészetért. — Nemes szenvedély! Szabad kérde­nem, kik kedvencz írói? — Legjobban a Dumas regényeit sze­retem? — Duma, asszonyom, Dumá! — No igen, a francziák úgy ejtik ki. Milyen furcsa, hogy nem úgy mondják a sza­vakat, a­mint írva van! — Rosz szokás, de már nem lehet ki­verni belőlük. — Különben, úgy tudom, az angolok is így tesznek.Igaz-e? — Tökéletesen igaz. — Ben különös. — De apropós Dumas, vagy hát, ha úgy tetszik: Duma! Olvasta ön „Clemenceau pőrét?“ Kopáry úr szerette volna, ha Várfalvy­­né asszony nem mondana már több franczia szót. — Olvastam. — Nemde csúnyaság, hogy megöli a feleségét? — Megérdemelte életével halálát. — Oh, hogy lehet így beszélni! Az rendkívüli egy asszony! Olyan vad, olyan különös! Nekem nagyon tetszik. Az igaz hogy vétkes is, de hát megölni őt ezért, s épen akkor, mikor kezd a dolog a legérde­kesebb lenni! Oh, én igazán boszankodtam! (Minő fogalmak! Minő erkölcsi érzék!) — Valóban sajnálom — jegyzi meg Kopáry—de azt hiszem, ezen már nem lehet segíteni. — Ah, menjen, ön mókázik, mikor ilyen komoly dologról beszélek! De apropos, mond­ A NÜRNBERGI NÉMET NEMZETI MÚZEUM­ Nürnberg város déli végén a régi vár­fal, a gabnapiacz, a Karthausi- és Graszer­­utcza között van a hajdan karthausi kolos­tor, melyet Marquard Mendel nevű, nürnber­gi polgár ISSO-ban alapított, s ő maga nejé­vel együtt e zárda falai között végezte be életét. A szerény külsejű és kisterjedelmű zárda épületei a következő századokban any­­nyira gyarapodtak terjedelemre nézve, hogy a tizenhatodik század elején, a zárda virág­zás­ korában, kétszáz méter hosszú és száz­negyven méter széles területet bontottak el a zárda épületei. A reformatio idejében élénk mozgalom uralkodott ezen falak között, me­lyeknek csendjét azelőtt csak a szerzetesek „memento mori “-ja szakította meg időközön­ként, s 1525-ben Stöckel Blasius, a zárda akkori priorja, a szerzetesek legnagyobb ré­szével együtt áttért az evangélikus vallásra. Ez esemény következtében a zárda a város birtokába került, s helyiségei később laká­sokká rendeztettek be az elhalt lelkészek özvegyei számára. A zárda temploma 1784- ben visszaadatott a katholikusoknak, hogy ott tarthassák az istentiszteletet, midőn pe­dig ugyanezen czélból a Mária-templom jön átengedve, a zárda ideiglenesen a katonai parancsnokság rendelkezésére bocsáttatott, s ez 1816-ban a templomot szánó raktárrá, az összekötő folyosókat pedig istállókká alakí­totta. Miután a zárda épületei gondozás alatt nem állottak, a falak mindinkább széthulla­­doztak. 1857-ben az Aufsesz báró által 1852- ben alapított Nemzeti museum gyűjteményei helyeztettek el a zárda falai közé, melyek ezáltal nemcsak megmentettek az enyészet­től, hanem egyszersmind eredeti rendelteté­süknek visszaadattak, s oly szellemi jelen­tőségre emelkedtek, hogy azok a német nem­zet történetével mindig benső összeköttetés­ben fognak állani. A karthausi zárdának egy egyhajójú tem­plom képezte központját. A templomot egy széles folyosó kerítette, s ebből nyíltak az ajtók a szerzetesek egymástól elkülönzött czelláiba. A templom déli oldalán levő ét­terem, s a Karthausi utcza mentében húzódó éléstár egészítették ki ezen épületeket, me­lyeket egy konyha és mulató­kert környe­zett. Ezen helyiségek még most is megvan­nak, habár nem is oly állapotban, minőknek eredetileg tervek­ettek, s ezek képezik a fő­épületet, hogá a múzeum gyűjteményei el­helyeztettek. Az ezáltal elkerülhetetlenné vált javításokra szükséges kiadások önkéntes ada­kozások útján fedeztettek, s különösen I. La­jos bajor király bőkezűségének köszönhetni,­­ hogy a csaknem rommá vált fedett folyosó helyre lett állítva. A szerzetesek czellái, az étterem s a Karthausi-utcza mentében húzó­dó csarnok a gyűjtemények elhelyezésére lőnek fordítva; a templom valamint a hozzá­­ épített két kápolna mintegy önként kínál­kozó helyiségekül szolgálnak az egyházi ré­gészeti tárgyak befogadására, s végre hogy a múzeum szükségleteinek elég­tétessék, a régibb épületek újakkal lőnek kiegészítve. Az utóbbi időkben legtöbb teret nyertek a gyűjtemények részére az ágostonrendi zárda újrafelépítése által, mely épületbe a többiek között még a fegyver- és öltözék-gyűjtemé­nyek helyeztettek el. Ezen nagymérvű épít­kezések költségeinek fedezésére egyes művé­szek festményeiket vagy szobrászati művei­ket ajánlották fel, melyek kisorsolás útján lőnek értékesítve. Közelebbről újabb építkezések kezdet­tek meg a keleti oldalon, s tervben van a déli oldal kiépítése, mi­által a múzeum épü­letei teljesen be lennének fejezve. Nem tartjuk magunkat hivatottaknak arra, hogy röviden leírjuk a német múzeum­ban elhelyezett történelmi, művészeti és tu­dományszaki gyűjteményeket; e czélra szol­gálnak a szakszerűleg készített tárgyjegyzé­kek, s e gyűjtemények tanulmányozása több időnket venné igénybe, mint mennyivel ren­delkezhetünk; ennélfogva ez alkalommal csak a gyűjtemények elhelyezéséről és beosztá- — 370 —

Next