Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1878-09-19 / 38. szám

III. évfolyam Kolozsvárt 1­38-ik szám Csütörtök, szeptember 19. 1878. HÖLGYFUT : aiK-'üVÄiuJCii'iiin \ MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : $ Egt^sz évre . . 6 frt — hr. Félévre .... 3 ., — „ Évnegyedre . i frt 50 kr. ------------m—-------K * I SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERKESZTŐ : K. I ' A P P M I ív X, Ó S. r SZERKESZTŐSÉGI IRODA : LÍCEUMI NYOMDA. ] . Nem használható kézirat ! I tok nem küldetnek vissza, j k________. k MIKOR A SZÉL SÜVÖLT. Elbeszélés Irta: Lépési Gáspár. (Folytatás.) Az útról visszatekintve m­­ég ott láttuk Min­át a nagy hársfa alatt fehér kendővel integetni felénk. A nap utolsó sugarai ép oda sütöttek rózsaszínű ruhájára, mosolygó ked­ves gyermekarczára. Mi is viszont köszön­töttük őt kalapjainkkal s én kimondhatlan gyönyörrel szemléltem a kedves képet, míg­nem egy kanyarulat elfedte őt szemeink elől s a nap utolsó sugarát is visszavonta. — Minő kedves kis teremtés ez a Mil­­la, mondom atyámnak, miután egy ideig szót­lanul ültünk egymás mellett, merő kellem, merő költészet az egész; mennyire különböz­­­zik ez az ártatlan gyermeteg leányka korunk kimért, társadalmi illem szabályai közé szo­rított, vagy számitóan kaczér hölgyecskéitől! — Valóban regényes alak, méltó re­gényes helyzetéhez, mondá atyám, mert hová kell jobb regénytárgy mint egy gyermek, a mely játékszerül szolgál egy unatkozó főran­gú hölgynek addig, mig más, mulattatóbbra akad, s akkor ép úgy feledésbe kerül, mint gyermekkori bábjai. — Gyakran jut eszem­be, mi lesz a szegény gyermekből, ha egy­szer a jó öreg grófnő nem­ lesz, addig még csak van a hogy van, noha ez a folytonos magánosság és csendesség épen nem a leg­hasznosabb társaság egy úgy is ábrándokra hajló ifjú lányka számára. Én halgattam s magamban azt számit­­gattam, hogy két három évig még csak elél az öreg grófnő s hogy azalatt buskomorrá ne válljék, an él, helyesen választott olvasmány által gondoskodni fogok; addig nekem biz­tos helyzetem leend s aztán -- aztán ő le­­end az az aranyos napsugár, a­mely ragyo­gásával széppé, költőivé teendi az orvosnak oly rideg, néha nagyon is szomorú pályáját — ezt gondoltam, mert Milla első megjele­nése örökké tartó benyomást tett szívemre, a­mely csak annak utolsó dobbanásával fog megszűnni. De most még mind atyám, mind­­ előtte hallgatni akartam ez érzelem felől, mi­nek zavarnám nyugalmukat a bizonytalan jövő terveivel? — Hallgatva folytattuk hát utunkat a csendes tájon, a nap csillogó fé­nyét lassan kint a hold ábrándos világa váltá fel, mígnem távoli kutyaugatás s egy-egy a sötétből előpislogó gyertya fénye utunk czél­­jának közelségét jelenté. Még párszor átrándultam honnlétem­­ alatt Apóldra. Utolsó ottlétemkor kiválasz­­tom Milla számára az Ígért könyveket. Az első, mit a leányka kezébe adtam Lamartine Graziellája volt, ez a magasztos, prózában irt költemény, mely fölé oly méltó jelmondatul tűzte szerzője e szavakat: „La main d’un enfant te peut ouvrir au hasard, sans qu’un mot corrupteur étonne son re­gard.“ Még néhány komoly irányú angol re­gény, egy-egy kivonat a külföld jelesebb köl­tőinek műveiből, s a­mit ott fel nem talál­hattam, különösen hazai jeleseink művei kö­zül, azt Pestről ígértem neki elküldeni. Milla könnyek közt vett búcsút tőlem, sokkal gyermekebb, ártatlanabb volt, mint-­­ hogy titkolni akarta volna érzelmeit. Egy év múlva, midőn visszatértem, bár nem kevésbbé bájos és kedves, már egy kissé tartózkodóbb volt irántam. Ragyogó szemekkel, piruló arczcval nyújtotta üdvöz­letemre kezecskéit, de már nem szorongató oly szívélyesen az enyimet, mint első talál­kozásunkkor. Én nem győztem eltelni nézésével, sok­kal szebbnek, nagyobbnak, erősebbnek talál­tam őt, mint a múlt évben volt. Aztán minő okosan, mennyi helyes megjegyzéssel beszélt olvasmányairól, minő hálásnak mutatkozott irántam a kellemes szórakozásért, olyan jól mulatott könyveivel, mondá, hogy alig vette észre az ősz borzalmait s a téli esték még igen rövideknek tűntek fel előtte. Mindezt szokott költői modorában beszélte el, meg­aranyozva regényes képzelmének ragyogó sugaraitól miként azt csak tőle, e kis szüle­tett költőnőről lehetett hallani. Kérdésemre, ha nem igyekezett-e az olvasáskor lelkében felmerülő gondolatokat papírra tenni, nemmel felelt, későbbre aztán mégis bevallotta, hogy irt valamit. Néhány kis rege volt az, a virágról, a mely elkívánkozott csendes völgyéből, a cse­vegő patak hűs partjairól s aztán oda fenn a magas hegy tetején a nap forró sugára halálra égett, a harmatcseppről, mely könnye len, egy halott lányka arczára esett, s aztán sötét koporsóba került, a fecskéről, a mely sajnálta elhagyni pelyhes ré­zkét s szives gazdáit ott a kis nádt delű házikóban s da­­czolva végzetével itt maradt a hideg ország­ban s a tél fagyos lehetős oda lett. — Mért van minden­knek oly szomorú kimenetele, kérdem elolvasva a regéket, va­lamelyiknek jól is kellene végződni. —­ Tudja isten, nem tudok olyat ki­gondolni, felelé, mikor olvasok is, azokat sze­retem leginkább a mik szomorúan végződ­nek s úgy képzelem, az életben is minden­nek úgy kell végződni. — Sőt ellenkezőleg! higyje el, kedves Milla, az életben több a kedvező­, mint a szomorú kimenetel, igyekeznem elhitetni a kedves gyermekkel. —­ De most egy kéré­sem van, nem tagadja meg? — Oh nem, boldog leszek, ha önnek annyi jóságát valamennyire viszonozhatom. — Adja nekem ezeket a kedves szo­morú regéket. — Csak ennyi? Oh nagyon örömest többet is, mondá örömmel. — De* mit is be­szélek, folytatá elszomorodva, hisz nekem semmim sincs, minden birtokom nebárig szál virág s egy pár bohó gondolat. — Pedig csalódik, Milla, ön egy oly kincsnek van birtokában, a mely drágább előttem a föld minden gazdagságánál s a melynek beirása engem nagyon, de nagyon boldoggá tenne. Milla csodálkozva tekintett reáma, de tán kiolvasta szemeim szenvedélyes tekinte­téből, hogy az a kincs szive, szerelme, mert mélyen elpirult s lesüté szemeit. — Most még nem mondom meg mi az, mondom hévvel vonva ajkaimhoz parányi ke­zecskéjét, csak majd elutazásom előtt, mert ha előbb megtalálná tőlem tagadni hírhatá­­sát, nem élvezhetném többé előttem oly ked­ves társaságát. Nem felelt, de e naptól fogva mind ko­molyabb, meggondoltabb lett, nem fecsegett többé oly tartózkodás nélkül; napról napra inkább eltűnt a gondtalan gyermek s előtér­be lépett a mélyen, nemesen érző hajadon. Utoló látogatásomkor aztán elmondtam neki, hogy szeretem, hogy jö vömnek minden szép reménye az ő viszontszerelmén alap­szik; még egy évi tanulás s én bizton re­­méltem oly helyzetbe juthatni, hogy őt ma­gaménak mondhassam s aztán legfőbb törek­vésem az leend, oly boldoggá tenni őt, a minő boldog én hiszem hogy leendek általa. Mit sem felelt szavaimra, a boldogság némává tette a máskor oly beszédes ajka­kat, csak érzelemtől sugárzó tekintettel né­zett reám s csendesen zokogva borult keb­lemre. Boldog reményekkel s mégis fájdalom­mal szivemben hagytam el őt, mert a

Next