Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-09-19 / 38. szám
III. évfolyam Kolozsvárt 138-ik szám Csütörtök, szeptember 19. 1878. HÖLGYFUT : aiK-'üVÄiuJCii'iiin \ MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : $ Egt^sz évre . . 6 frt — hr. Félévre .... 3 ., — „ Évnegyedre . i frt 50 kr. ------------m—-------K * I SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERKESZTŐ : K. I ' A P P M I ív X, Ó S. r SZERKESZTŐSÉGI IRODA : LÍCEUMI NYOMDA. ] . Nem használható kézirat ! I tok nem küldetnek vissza, j k________. k MIKOR A SZÉL SÜVÖLT. Elbeszélés Irta: Lépési Gáspár. (Folytatás.) Az útról visszatekintve még ott láttuk Minát a nagy hársfa alatt fehér kendővel integetni felénk. A nap utolsó sugarai ép oda sütöttek rózsaszínű ruhájára, mosolygó kedves gyermekarczára. Mi is viszont köszöntöttük őt kalapjainkkal s én kimondhatlan gyönyörrel szemléltem a kedves képet, mígnem egy kanyarulat elfedte őt szemeink elől s a nap utolsó sugarát is visszavonta. — Minő kedves kis teremtés ez a Milla, mondom atyámnak, miután egy ideig szótlanul ültünk egymás mellett, merő kellem, merő költészet az egész; mennyire különbözzik ez az ártatlan gyermeteg leányka korunk kimért, társadalmi illem szabályai közé szorított, vagy számitóan kaczér hölgyecskéitől! — Valóban regényes alak, méltó regényes helyzetéhez, mondá atyám, mert hová kell jobb regénytárgy mint egy gyermek, a mely játékszerül szolgál egy unatkozó főrangú hölgynek addig, mig más, mulattatóbbra akad, s akkor ép úgy feledésbe kerül, mint gyermekkori bábjai. — Gyakran jut eszembe, mi lesz a szegény gyermekből, ha egyszer a jó öreg grófnő nem lesz, addig még csak van a hogy van, noha ez a folytonos magánosság és csendesség épen nem a leghasznosabb társaság egy úgy is ábrándokra hajló ifjú lányka számára. Én halgattam s magamban azt számitgattam, hogy két három évig még csak elél az öreg grófnő s hogy azalatt buskomorrá ne válljék, an él, helyesen választott olvasmány által gondoskodni fogok; addig nekem biztos helyzetem leend s aztán -- aztán ő leend az az aranyos napsugár, amely ragyogásával széppé, költőivé teendi az orvosnak oly rideg, néha nagyon is szomorú pályáját — ezt gondoltam, mert Milla első megjelenése örökké tartó benyomást tett szívemre, amely csak annak utolsó dobbanásával fog megszűnni. De most még mind atyám, mind előtte hallgatni akartam ez érzelem felől, minek zavarnám nyugalmukat a bizonytalan jövő terveivel? — Hallgatva folytattuk hát utunkat a csendes tájon, a nap csillogó fényét lassan kint a hold ábrándos világa váltá fel, mígnem távoli kutyaugatás s egy-egy a sötétből előpislogó gyertya fénye utunk czéljának közelségét jelenté. Még párszor átrándultam honnlétem alatt Apóldra. Utolsó ottlétemkor kiválasztom Milla számára az Ígért könyveket. Az első, mit a leányka kezébe adtam Lamartine Graziellája volt, ez a magasztos, prózában irt költemény, mely fölé oly méltó jelmondatul tűzte szerzője e szavakat: „La main d’un enfant te peut ouvrir au hasard, sans qu’un mot corrupteur étonne son regard.“ Még néhány komoly irányú angol regény, egy-egy kivonat a külföld jelesebb költőinek műveiből, s amit ott fel nem találhattam, különösen hazai jeleseink művei közül, azt Pestről ígértem neki elküldeni. Milla könnyek közt vett búcsút tőlem, sokkal gyermekebb, ártatlanabb volt, mint- hogy titkolni akarta volna érzelmeit. Egy év múlva, midőn visszatértem, bár nem kevésbbé bájos és kedves, már egy kissé tartózkodóbb volt irántam. Ragyogó szemekkel, piruló arczcval nyújtotta üdvözletemre kezecskéit, de már nem szorongató oly szívélyesen az enyimet, mint első találkozásunkkor. Én nem győztem eltelni nézésével, sokkal szebbnek, nagyobbnak, erősebbnek találtam őt, mint a múlt évben volt. Aztán minő okosan, mennyi helyes megjegyzéssel beszélt olvasmányairól, minő hálásnak mutatkozott irántam a kellemes szórakozásért, olyan jól mulatott könyveivel, mondá, hogy alig vette észre az ősz borzalmait s a téli esték még igen rövideknek tűntek fel előtte. Mindezt szokott költői modorában beszélte el, megaranyozva regényes képzelmének ragyogó sugaraitól miként azt csak tőle, e kis született költőnőről lehetett hallani. Kérdésemre, ha nem igyekezett-e az olvasáskor lelkében felmerülő gondolatokat papírra tenni, nemmel felelt, későbbre aztán mégis bevallotta, hogy irt valamit. Néhány kis rege volt az, a virágról, a mely elkívánkozott csendes völgyéből, a csevegő patak hűs partjairól s aztán oda fenn a magas hegy tetején a nap forró sugára halálra égett, a harmatcseppről, mely könnye len, egy halott lányka arczára esett, s aztán sötét koporsóba került, a fecskéről, a mely sajnálta elhagyni pelyhes rézkét s szives gazdáit ott a kis nádt delű házikóban s daczolva végzetével itt maradt a hideg országban s a tél fagyos lehetős oda lett. — Mért van mindenknek oly szomorú kimenetele, kérdem elolvasva a regéket, valamelyiknek jól is kellene végződni. — Tudja isten, nem tudok olyat kigondolni, felelé, mikor olvasok is, azokat szeretem leginkább a mik szomorúan végződnek s úgy képzelem, az életben is mindennek úgy kell végződni. — Sőt ellenkezőleg! higyje el, kedves Milla, az életben több a kedvező, mint a szomorú kimenetel, igyekeznem elhitetni a kedves gyermekkel. — De most egy kérésem van, nem tagadja meg? — Oh nem, boldog leszek, ha önnek annyi jóságát valamennyire viszonozhatom. — Adja nekem ezeket a kedves szomorú regéket. — Csak ennyi? Oh nagyon örömest többet is, mondá örömmel. — De* mit is beszélek, folytatá elszomorodva, hisz nekem semmim sincs, minden birtokom nebárig szál virág s egy pár bohó gondolat. — Pedig csalódik, Milla, ön egy oly kincsnek van birtokában, a mely drágább előttem a föld minden gazdagságánál s a melynek beirása engem nagyon, de nagyon boldoggá tenne. Milla csodálkozva tekintett reáma, de tán kiolvasta szemeim szenvedélyes tekintetéből, hogy az a kincs szive, szerelme, mert mélyen elpirult s lesüté szemeit. — Most még nem mondom meg mi az, mondom hévvel vonva ajkaimhoz parányi kezecskéjét, csak majd elutazásom előtt, mert ha előbb megtalálná tőlem tagadni hírhatását, nem élvezhetném többé előttem oly kedves társaságát. Nem felelt, de e naptól fogva mind komolyabb, meggondoltabb lett, nem fecsegett többé oly tartózkodás nélkül; napról napra inkább eltűnt a gondtalan gyermek s előtérbe lépett a mélyen, nemesen érző hajadon. Utoló látogatásomkor aztán elmondtam neki, hogy szeretem, hogy jö vömnek minden szép reménye az ő viszontszerelmén alapszik; még egy évi tanulás s én bizton reméltem oly helyzetbe juthatni, hogy őt magaménak mondhassam s aztán legfőbb törekvésem az leend, oly boldoggá tenni őt, a minő boldog én hiszem hogy leendek általa. Mit sem felelt szavaimra, a boldogság némává tette a máskor oly beszédes ajkakat, csak érzelemtől sugárzó tekintettel nézett reám s csendesen zokogva borult keblemre. Boldog reményekkel s mégis fájdalommal szivemben hagytam el őt, mert a