Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-10-10 / 41. szám
HL évfolyam Kolozsvárit 41-ik szám Csütörtök, október 10. 1878 HÖLGYFUTÁR m~~ —^-----------MEGJELELIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Eg«sz évre . . . írt — Kr. Félévre .... 3 ., — „ Évnegyedre . j frt 50 kr. ►------------es.------SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERKESZTŐ: SZERKESZTŐSÉGI IRODA : I LYCEUMI NYOMDA. | I —1 I Nem használható kézira- I !tok nem küldetnek vissza. ! »---------- «6- —----K K. PAPP M I K L O S. AZ OLYMPON. No végre valahára! Teringettél! Félig sem tréfa: idefenn vagyok. Mily áttetsző, mily édes, fűszeres lég! Kezemmel foghatom a csillagot. — Szervusz, kisistenek, titáni elmék! Tisztelt lángész-habarék, jó napot! Tenor, bariton, spiirak muzsikás világa! Olympi ormok, üdv! — szivem kiáltja. Ah! mily csodás itt minden! Lázban égek S rémségesen nagyokat bámulok. Faluról jöttem. Ott czudar az élet. Az ember eszik, alszik és nyugodt. Itt-ott kolomp szól, fáradt birka béget, Órákig bőg az eltévedt tulok, — De itt?! mi báj a hangban és zenében! Ez a világ a daloké egészen. Ki mondja, hogy: „szörnyűséghallanom!“ És hogy az öszhang itt csupán káprázat?! Klarinét, verkli, hárfa, czimbalom Kakasra zúg, fütyülnek, csimpolyáznak. — A duda, rokka, pörög, sir nagyon, Repedt fazék, üst dalhangokra lázad. Zeng, síp furulya, bőgő, brácsa, dob, Irtózatos hangos állapot! Közibök állok én is hát a lanttal! Kern égő ujjam a hurokra vág. Minő dalt zengjek ? Dalt mely égig nyargal ? Utánozzam a szellőt, csalogányt? Holdfénnyel, köddel, hollóval, viharral Pásztormesét, vagy rémes balladát? Öt lába legyen? (Most ezt kedvelik) Vagy inkább hatodfeles legendát? Tatár, finn, sanskritt, hindusztán románcz kell? Vagy britt, japán, svéd, turkomán, görög? Borzalmas, hol a kriptaszagos ájer Megölt grófok vérével hömpölyög? Verses regény, ó-angol börtönökkel, Melyekben több spanyol és rácz hörög? Mi kell? Csak arra kérlek, jó urak, Hagyjuk a honi, magyar tárgyakat! Mert történelmünk immár közönséges, Meséi ostobák, mondás aggok! Illők egy nótárius költő kezéhez, De én — bősz ihletben ragadva lantot — Inkább irok a pappinghami pékhez, És megéneklem Britthont, vagy Lapplandot, Mintsem hazámról (mely adót fizettet , nem praenumerál) csak egy kukkot zengjek. *) Mutatvány a szerzőnek éppen most megjelent újabb költeményeiből. Szerk. A világért se lássa senki könnyemb, Mert ha meglátja, elitélheti. Minden úgy jó, ahogy a szembe szökken. A lét azonnal jogossá teszi. Haszontalan nincs semmi körülöttem, Amit látok: az Urnák művei. A mindenséget védő akarat Egy műhelyben gyúrt bölcset, szamarat. És igy érthető itt ennyi sírom-látom, Ledér czélok és kölcsönzött ruha, Bősz nagyravágyás papiros-sárkányon, Hűség pórázon, jellem áruba, Fakó szerelmek kóros holdvilágon, Romlott bölcsészet vad kothurnusa, Bársonyköpenybe bujtatott nagy elvek, Mik régi jóból új roszat nevelnek; így érthető lesz minden, a mit látok, És a mit hallok, nem is botránkoztat. A ronda csarnokokban szertejárok És nézem, amint dúlnak, marakodnak, A hogy külön-külön csoportra válnak Buták, lángelmék, nagyok, hivatottak, S szóban, hírlapban szertekergetik Lángszellemünknek — ludtoll-pelyheit. X. oly kicsiny, hogy sarokba fürdik, De lelke feltör abból, — lelke nagy! Ha lángra lobban, felborzalja fürtit, És lantot pönget — oh az iszonyat! — „Torony lefekszik,“ „holló szertezüllik,“ „Virág elbódul,“ „szikla puffogat,“ A tengerhullám „mordul,“ „felnyikordul“ S végül az olvasó is felcsikordul. Karöltve: zűrzavaros zengemények Kérges, de könnyű lelkiismeret; Csomóba: dráma, szóralány, kísérlet, Arczképek, nagyrészt ismeretlenek; De nem! Közéjük egy valódi tévedt: Byron e törpék eszményképe lett. Ó, ki az istenekkel küszködött, Tehetlen itt a szúnyogok között. Nemes lord! hányán majmolják hibáid’, Hívén, hogy utolérik szellemed! Hány van, kit dőre külsőség elámit S üres fájdalmat fennen szenveleg! Ím, itt is egy, ki koszorúdra számit, S versben nálad már többet szenvedett, Bizonnyal meghal, mit te, — el kell hinnem — Nem büszke harczban, oh! csak gyáva — rimben. Tükörből leste nyakkendő-kötésed, Haja, mint a tiéd, fürtökre válva, Még ing-gombján is ott hordozza képed’, Te vagy sarkpontja, léte, nyavalyája. ______ Beléd fogódzva ront pokolnak, égnek, Utaztál? Ő is menni, futni vágyna, Sőt, hogyha melle megbirná a szuszt, Fogadok! átúszna a Boszporuszt! De hát az ég nevére! semmi czél itt, Csak lantolunk a puszta levegőbe ? E zaj a fület hasogatja végig S a szív egy hangot sem fog fel belőle. Hiába fáradoztam hát az égig, Szomorún állok itt, én balga időre ! Adjátok vissza multam nyári napját, Falum idylljét, csöndjét, estharangját! S mennék, de lovam egy lábára sánta, És amint látom: balszemére vak, Aztán a világfájdalom is bántja, Czammog, botorkáz, alig hogy halad! Hah! érjek csak az üde, friss lapályra, Tudom isten, hogy ott majd jól szalad. Korbácscsal verem ki belőle mind Az égi lovak álerényeit! A kapunál két koldus jön elémbe . . . (Koldusok itt, az istenek között?!) Egyiknek égő köny ragyog szemébe’, A másik mélyen gyászba öltözött. Nem pénzre van szükségük, csak részvétre?! Egykor oly szép és tiszta volt nevök! Most untán, idegenül hangzik el. Nevét rebegi: „Múzsa“ és „Hitel.“ Endrődi Sándor: MELLÉKLET A „MAGYAR POLGÁR* 234-ik SZÁMÁHOZ. MIKOR A SZÉL SÜVÖLT. Elbeszélés Irta: Lépési Gáspár. (Folytatás.) A mint később a dajkától hallottam, a ki véletlenül épen benn volt a lekisebbik gyermekkel, a gróf nagyon kikelt Milla mellett. ■— Te tudod, Paula, monda hevesen sétálva fel s alá a szobában, a mi nála mindig az indulat jele, én mindig elleneztem hogy ez a leány a házhoz kerüljön, de ha már itt van, el nem nézhetem, hogy ilyen nevelésével, testalkatával, születésével ellenkező munkákat végezzen. A grófnő szokása szerint aval felelt, hogy mindez Milla javára van, a ki mint szegény árva stb. — Miután csak nem akarod egykori kedvenczedet, a kit saját szemeim láttára ag-