Hölgyfutár, 1878 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1878-09-12 / 37. szám
Hl. évfolyam Kolozsvárit 37-ik szám, Csütörtök, szeptember 12.1878 HÖLGYFUTÁR sgg ________. 3S IS LECJELESIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Egész évre . . 6 frt — kr. Félévre .... 3 „ — „ Évnegyedre . 1 frt 50 kr.Ír SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERK.ESZTÖ : K. PAPP MIKLÓS. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : | | LYCEUMI NYOMDA. || | 1 Nem használható kézirajtok nem küldetnek vissza. | SS-------------SSS---- X A VÉN FA PANASZA. »Száraz fa áll a rétközépen, Pusztán mered föl minden ága. Nincs rajta semmi zöld, oly régen Lehulla már lombja, virága. Vén törzsökén mély forradása Be van borítva lágy mohával; Mint szív, melynek sebét befödte A sors, feledség fátyolával. És panaszol a fa: „Oh hol van Az élet bája, ékessége? Egy perczig tartott a virulás: Sim, mindörökre vége, vége! Jön a tavasz, hő mosolyával. De rajtam ez semmit sem enyhít. Hiába hull a harmaténrám, S a nap csak éget: lombot nem nyit ! Oh sors, ha már igy megaláztál, Tombolva rajtam vad szeszélylyel, Végezd be munkád: vedd villámod, Hogy törzsöm is repesszeszélylyel !!! Mig igy beszélt a vén fa ime Egy kis madár száll gyorsan arra, S a száraz ágon vig csicsergő Édes dalokra nyilik ajka. És szól a vén fa: „Balga voltam! Oh, meg ne hallgass, isten, engem! Hisz rám is száll még kis madárka: S zeng egy-egy vidám dalt felettem!“ Indali Gyula. MIKOR A SZÉL SÜVÖLT. Elbeszélés Irta: Lépési Gáspár. (Folytatás.) •— Természetesen, hogy ne éreznének rokonszenvet a virágok ön iránt, aki maga is egy kedves szép virág. — Hogyan! hát ön is virágnak mond engem? kérdé örömtől ragyogó szemekkel tekintve reám, akkor hát igaz is kell hogy legyen. Mert ha már ön is hiszi, bevallhatom, hogy én néha valóban virágnak képzelem magamat; nekem nincsen családom, nincsenek rokonaim, szüleimül két virágos sirdombot ismerek csupán s igy tán nem is csoda, ha virágoktól származottnak hiszem magamat. Különben miért örülnék annyira, mikor tavaszszal a természetet újra éledni, zöldülni, virulni látom? mért töltené olyan boldogsággal szivemet minden új virág nyilása? mért lennék oly büszke, oly elégült, ha némelyiknek egy-egy féreg bántalmas, vagy egyéb balesetből származó szenvedésén segíthetek s mért fogná el oly végtelen fájdalom egész valómat, mikor ősszel a természetet haldokolni látom? úgy érzem, mintha édes anyámat kellene elveszitenem, minden hervadt virág, minden hulló levél egy-egy sóhajomat, könnyemet viszi magával s néha oly mondhatlan vágyat érzek elhervadni, meghalni velük! — Pedig ez vétek, hálátlanság az isten jósága ellen, azt mondta nagymama, mikor egyszer ezt a bohó eszmémet előtte nyilvánítom. — És igaza volt, felelém, nem szabad ily szomorú gondolatokkal foglalkoznia. Önnek még sokszor, igen sokszor végig kell nézni a természet haldoklását s újra ébredését; ön élőit, kedves Milla egy hosszú élet áll, még boldognak kell lennie s szép, költői lelkének ragyogásával a mások életét is széppé, költőivé varázsolnia. — Körülbelöl ezt mondja nagymama is, csak kevésbbé szép szavakkal, mint ön, édes Jenő, s nekem el kell hinnem, hogy úgy van. De azért az ősz mégis csak nagyon szomorú valami s közelgése mindig összeszoritja szivemet; úgy fáj, mikor utolsó virágaimat teszem szüleim sírjára, majd megszakad a szivem és aztán soká, soká szomorú vagyok. — Mindez szép nemes lélekre mutat de bocsásson meg, kedves Milla, ha azt merem állítani, hogy egy kis önzés is vegyül bele, félelem a hoszsz... zordon tél unalmaitól, amely megfosztja önt legkellemesebb szórakozásától. — Meglehet, de hát bennem is kell lenni valami rész, emberi tulajdonnak, mert hát egészen virág még sem lehetek, aztán olyan nagyon szeretem kis kertemet s ezt az öreg, titokzatosan zúgó parkot. Oly kellemes a forró nyári napokban hűs árnyas utain járkálni, ugrálni, dalolni. Ha jól behatolok sűrűjébe nem kell félnem, hogy nagymamát felriasztom s kedvem, szivem szerint mulatom magamat, versenyt ddook a pacsirtával, nevetek a gerliczékkel és csattogok a fülemilével. — De mi mindent össze nem csevegek! ön végre még ki is nevet. De látja, édes Jenő én oly ritkán beszélek magamhoz hasonló korú egyénekkel, az öregek pedig épen kinevetnének, ha effélékkel állanék elő. Igaz, ön is már komoly fiatal ember, de én oly hajlandó vagyok erről megfeledkezni s azt gondolni, hogy most is ama kis fiúval, egykori játszótársammal cse- vegek. — Oh gondolja, kérem gondolja azt, beszéljen, csevegjen csak tovább, higgye el, a legnagyobb gyönyörrel halgatom, mert kedves Milla ennek lelkében valódi költészet rejlik, a mely magával ragad s a melyet idővel szép tehetséggé lehetne fejleszteni. — Valóban ? kérdé csodálkozva s kíváncsian tekintve reám, s mit kellene tennem erre nézve? — Ezt nálamnál okosabb embertől kellene megkérdezni, felelém, a mennyiben én hozzá szólhatok, azt hiszem leginkább szivet, lelket nemesitő olvasmányok lehetnének kedvező hatással erre nézve. — De ki választja meg azokat számomra? Paula néni csak tankönyveket s olyan gyermekolvasmányokat küld nekem s nagymamával többnyire komoly, nevelési munkákat, vagy régi classicusok műveit olvassuk, amelyeket bár itt-ott megkap egyegy szép gondolat, egészben véve meg sem értek. A könyvtárban az igaz van könyv elég, de ha azokon a komoly, méltóságteljes könyvsorokon végig nézek, úgy némileg nekem, mintha egy ismeretlen betűkkel leírt lap állana előttem, a melyből nem tudok olvasni s nem merek egyhez is hozzá nyúlni. — Ha megengedi, majd választok én kegyednek ki néhány előttem ismerős művet, a melyet egy ifjú hölgy kedélyéhez méltó, valódi belbecscsel biró olvasmánykint ismerek, a mi pedig itt nem található, majd megküldöm ha újra Bécsbe megyek. — Oh be jó ön, minő hálás vagyok jóságáért, kiáltott ugrálva örömében Milla, mennyivel vigabban fog eltelni a tél, ha lesz kellemes olvasmányom. — Különben a tél nem is olyan unalmas, kivált mikor szép száraz hideg van s lehet künn járkálni, oh a természet oly szép, ha csillogó fehér leplébe burkolódzik, annyi csodálatra méltót bír akkor is felmutatni. Vagy nem szépek-e a fáknak zúzmarával borított ágai, melyek mintha gyémántokkal lennének behintve, úgy csillognak a nap sugarainak érintése alatt? Hát még mikor az ilyen ágak között egy-egy zúzmarától fénylő pókháló csüng, miként egy mesterségesen összealkott csipkézet v úgy el tudok egy-egy ilyen tüneményen merengeni. S hát az ablakok jégvirágai? van e a világ