Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-06-19 / 139. szám
591 „Csak hogy ez istenasszonyoktól megszabadulhattunk“ — mondánk nevetve egymásnak. „Még utoljára bérkocsira kellett volna conferálnunk.“ — De örömünk csak múlékony volt — szavunk elállt — szemeiket reánk függesztve, s iszonyúan felfogózkodva ott vitorláztak felénk a nem annyira elragadtatott mint elhagyatott lánykák! Arcfestékükön mélységes barázdákat hasogatott az eső. „Ugyan siettek önök,“ mond felénk fúródva s philosoph barátunk karját mint mentő csomakat megragadva a bájosabb. Minden szem a nőkön s rajtunk függött — mindenütt gyanús mosolygásu arcokkal találkozunk. Zavarba kezdünk jöni. Griseldis árnyéka hangosan kezde hozzánk beszélni — ledeclamálta a vihar zúgását — csak ez egy szál hang volt hallható. S minden szava olly bizalmas, minden mozdulata olly házias, hogy legalább is egy család tagjainak kelle tartatnunk. „Ah! ez eső estig sem áll el — csak egy bérkocsi volna közel!“ S hosszan s lehetőleg megcukrozva jartatá rajtunk tekint'-' i di Én barátomat, ez pedig Nro 2-t löké oldalba. — Egy kocsi zöreje hangzott, egy bérkocsié — Nro 2 nemes elszántsággal tépte le magát szomszédnéja karjairól s a kocsi után iramodott. A félpiros hölgyek arcain, a barázdák közt öröm sugárai mutatkoztak. „Ah! milly udvariasak önök,“ mondanak szemérmetes affectatióval. — Noé bárkája, jobbra balra összelucskolva az egész társaságot, pár perc múlva előrobogott. „Megférünk itt mind az öten,“ mond belépés közben, Thalia volt papnéja. „Köszönjük, mi majd csak gyalogolni fogunk.“ „Ah az nem lehet! — Legalább ön, ki szives volt összeáztatni magát érettünk — ön velünk jövendő s hoszszú, száraz karjait a veszélyben forgó galléra után nyújtá ki. — Ez egy ügyes fordulattal kisiklott a kedves kacsák körmei közöl. „Nem — nem — inkább kiszállunk“ — riada föl szépünk kétségbeesett arccal s féllábát a kocsiból kinyujtá. — „Hajts!“ — kiáltánk torkunk szakadtából a bérkocsisnak — és a kocsi a kilóggatott lábacskával — mihamar eltűnt szemeink elöl. „Szerencsés utat!!! — Reménytem , nem fizetted ki a kocsi árát ?“ „Biz azt tudván tudva elfeledem — ezért is akart magával elragadni — de sorsát megérdemelte!“ Volt a philosophusi zárszó. Az eső elállt — s mi egy közel vendéglőbe sietünk, hogy a császárfürdő, a barna és szürke szemek emlékeit, poharak s tányérok csörgése közé temessük el. Ez, részben sikerült is — de drámaíró barátunk a barna szemeket most sem feledheti. Gyakran tesz azóta is kirándulásokat a császárfürdőbe , mi sikerrel ? majd legközelebbi darabjáról ítélhetjük meg, mellyben hihetőleg,érzéseit, vágyait, reményeit a közönség rovására majd ki fogja lávozni. Annyit tudok, hogy szomorujátékot ir jelenleg, — mig talán egy más boldogabb a császárfürdői barna szemek mellett édes valóságnak él. De illyen a sors ! — a szegény írónak az édes való piros rózsája helyett, a képzelet álmainak üres dióhéját dobja oda! Berec K. A zugba véled tinta, toll......... A zugba véled tinta, toll, E gyűrt papír asztal alá!... Híjába rágtam körmömet A vérezésig olly soká ! Jött, mint a raj szakadtlanul, S futott megint a gondolat, De lélek és a szivfenék Ihletlen és nyugodt maradt. Lélek s a szív nyugodt maradt, Mert nincs mért lelkesülnie , Tétlen henyélés, unalom E gyáva kornak bélyege. A múlt idők emlékein Megszűnt dobogni a kebel, A mit követni gyáva, azt Nagynak nem ismerheti el. Teremtni, tenni nagyszerűt Vágy és erő hiányzanak, Tán szivük is kiveszhetett E pénz s divat szolgáinak ! Hát zugba véled tinta , toll, Illy fajról én nem irhatok , Nagyobb időkre várok én, „Mert jöni kell, mert jöni fog!“ Nagyobb időkre, majd midőn Felzug a vész , fel a vihar, Ha majd minden nyomott önkény — Ontotta drága vér takar , S e nemzedéket lángolóbb , El nem fajult vér váltja fel, Melly bölcső- és hattyú dalát Nemes küzdés közt dörgi el. Ezekhez szól az én dalom: „Zászló lobog, a kürt riad !“ E kor, nincs messze , esküszöm, E kor, sokára nem marad. T o r m á sy. Hirharang. Berlinben rendelés jelent meg, melly szerint húsz foknyi meleg beálltakor a tanulókat haza kell délután az iskolából bocsátani. Ki nem tudja leckéjét, az gyakran fog húsz foknyi meleget érezni.