Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-06-19 / 139. szám

590 savanyú képekkel siettek jegyet váltani. A Margitsziget eszünkbe se jutott, miután értesülünk, hogy e paradicsomot öldöklő angyalok zárják el előlünk tilalomra s kerülő képében. — Ott ülünk merengve a hajó fedezetén — hála istennek most már ülhetünk is — előttünk lebegtek a kertbeni barna szépek — de fölöttünk lebegett egy sötét felhő is, mi bennünket kárpótolásul megfürösztéssel fenyegetett. „Még csak nevét sem tudom !“ — sohajtá a megszerelmesedett drámaíró. „Már mellyiknek ? kérdé nyugtalanul a házasuló philosoph, — mert az egyikbe félig meddig magam is szerelmes vagyok.“ „De én mindkettőbe az vagyok !“ sóhajték színpadi sigy tehát álpáthosszal. Mindkettőnek tekintete kihivólag függött rajtam. —„Csak azt akarom bebizonyítani, hogy mi e percben mindhárman szerelmesek vagyunk — mit igen természetesnek találok. — Kit a sors íróvá kárhoztatott — attól sokat megtagadott az igaz, de adott szerelemre fogékony szivet kárpótlásul—melly mi hamar lángot vet. A capitalista, a házbirtokos, s ez nem képes szeretni, csak a költő, a művész — mi — a szabad művészet gyermekei tudunk hirtelen, mélyen, lángolón.........“ Az eső nyakunkra szakadt, s szerelemteli értekezésemet kettémetszette — le kelle mennünk a hajószobába. A nagy terem már el volt foglalva — a hölgyekében még volt hely — szükség törvényt ront — ide szorultunk be. A kis terem ollyan volt mint egy virágtábla — s midőn körültekintünk csak rózsa, liliom , nefelejts , s tulipán arcokon , ellenáll— katlanul fölkiáltánk : ah ! az élet még is szép ! — S amint a terem közepén ott álltunk szerelmes, merengő arcokkal, egy megelőző, de nem épen bájos orrhang hatott füleinkbe. „Van még itt elég hely , ha tetszik........“ Alig hihetünk füleinknek. Ez női hang, de ismeretlen, e megelőzést miként érdemeltük ? A meghívás az átelleni parlagról jött felénk, egy idős nő mellől, egy még fiatalnak látszani törekvő mintegy 18 és 40 év közti idejű szépségnek, nem épen rózsa s nem épen kicsiny ajkairól. Nem akarunk udvariatlanok lenni, s elfoglalók a még üres helyeket. „Nekem úgy tetszik, mintha mi ismerősek volnánk mind felénk fordulva túlpiros szomszédnénk. „Valóban , nem tudom , hol lett volna szerencsénk....“ „A színházban — baloldalt — az egy magyar komédiás adatásakor........ „Igen — emlékszem — kegyetek a szélső zártszékeken ültek.....“ „És önök baloldalt álltak........“ „ — Fiuk ! oda vagyunk ! — Ah! Ah ! Ah !“ És ismeretlen szépünk édesen csiptetett szemeivel, barnaszemimádó barátunk felé — s mert e szemek nem voltak barnák — sem kékek — de szürkék — nem villámlottak azok, s nem voltak repedők mint a völgy nefelejtse — hanem jelentéktelenek mint egy ködös őszi reggel — s mert barátunk szive, képzelete telve volt a császárfürdői ismeretlenek alakjaival — komoran tekinte szürkeszemü szomszédnéjára , és lelkében e bizonytalan korú hölgy menthetlenül el lön ítélve Szemeit az ablakok felé csapkodó hullámokra függesztő és merengéseibe mélyedést. Én, egy nálam volt hírlapot bontogattam ki s betűzni kezdém. A hölgy, szürke szemeit fölváltva sétáltatá rajtunk, mig harmadik társunkéival találkoztak, kinek arca egy egész kérdőjel volt. „Olvasta ön a c r i s i st e darabról ?“ „A crisist ? —— igen — volt szerencsém.“ „Én kissé keménynek találom — tán a darabot nem is adják többé, pedig az iró olly csinos kis fiatal ember — s az oláh tánc olly megragadó volt!“ Philosoph barátunk szemei neki meredeztek — de hallgatott. A szellemdús hölgy majd a lengedező poétákra vitte át, a társalgás nyikorgó szekerét. „Ismeri ön Virágfüzéri Győzőt — a ki olly szép melankólikus verseket irt az „ibolyához,“ meg K... kisasszonyhoz , ki mikor hitelen lett hozzá — egy sorban olly szívrepeszten mondja neki: „hogy hazugság lengett ajkidon.“ „Ő én szerelmes tudnék lenni a kői ' ' — meg a színészekbe — meg........“ „Meg talán az egész világba!“ egészíté ki némán, barátunk hallgató szája. „Látta ön már Griseldist ?“ folytatá a nyájas gyermek. „Igen — 15 évvel ezelőtt — gyermekkoromban — Nagy Enyeden....“ „Nagy Enyeden? Hisz akkor a mi theátrumunk volt ott....“ Az idősebb a fiatalabb ruháját kezdé rángatni — „Úgy , dicső vollé az ? — magam is sokszor játszottam benne.“ „Tán — épen kegyed... Nagy Enyeden........“ „Azaz még akkor gyermek voltam — később játszottam sokat — de most, lemondtam már a színészetről.“ „Az az a színészet mondott le rólad,“ gondolánk mindhárman egyszerre. „Tehát quietált vidéki német színésznő !“ A hajó ez alatt kikötött. „Istenem ! az eső mint szakad !“ S az idősb és a fiatalabb nagyokat sóhajtva tekintenek az ablak felé. E sóhajtás, nem tudom, garderobjukat illeték, vagy a pirosítót, mi késfoknyi vastagon volt arcaikra kenve. A közönség lassan kifelé szállingózott. A circumspectusok egész lelki nyugalommal vették elő magukkal hozott esernyőjüket , melly nélkül, a legtisztább napon sem lépnek egyet lakásukon kívül. Nekünk ötünknek, egy csillagvizsgáló, szinehagyott kis napernyőnk volt, mellyre ex Griseldisünk szomorúan függeszté szemeit. „Csak bérkocsi volna a parton ! Mert mi messze lakunk, a sétatéren Nro 326. 3-ik emelet, jobbra 10-ik ajtó — s addig az eső elmos bennünket“ — mond indulás közben a pirosított, szürke szemű angyal. Reményünk volt, hogy a tolongásban megszökhetünk, mert mozgásaikból úgy látszott, hogy türelmünkön felül még karjainkat is igénybe akarják venni. Sikerült is , de a zápor miatt a jegyszedő házon túl nem mehetünk, itt meg kell állapodnunk, s a várakozó társaság közé vegyülünk.