Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-07-01 / 149. szám

A költő és özvegye.­­) (Pályamű.) Száll . . . száll az ének bűvös égi szárnyon Fel a mosolygó csillagok felé; Hangjait a lég reszkető gyönyörrel Mesés honába újra felvivé. Mert odafent fogantatik meg a dal, S a méla hold ezüst sugárénál Szent lelkesülés perce közt a földre Titkos sugallat képiben leszáll. S hangjára néma lesz a csattogánydal, Megáll­atában a futó lehel; Patak zúgása, fák sirő beszéde Hangján elandalodva hallgat el. Gyönyörben úsznak a mező virági, Egész természet érez és örül­­■ S a hallgatag hold reszkető sugara Szelíden ömli hangjait körül. És zeng dicső magasztos érzelemmel Még egyre a rejtelmes égi dal. A mindenség csodáin átlebegve, így hangzik az szelíd bűbájival: „Itt a mindenség kebelén Hol minden érez , éled — Átszellemülve zengem én: Mi szép , . mi szép vagy élet! Áldásid én is érezem . Légy áldva értté istenem! . . .“ A ki zengi hangos áhítattal e dalt. Melly a lant húrjain lereszketett? A költő az, ki ihletett kebellel Magasztaló e földi életet. Dicsérte a mindenség szerelmét, Rokonfeléért lángolt kebele. . . . Az emberiség napvilága volt ő S a természet leghívebb gyermeke. Nemes szivéből vette ő az ének Egek felé törekvő hangjait; S a dal repült . . . hová a sejtelemnek Tündérmeséjű titkos útja vitt. Bűvös viszhangja a világon átzeng S örömre inti a természetet; És minden érez . . . egyedül az ember Marad hidegen e varázs felett. *) Érkezett jun. 30. reggel. Nem érti ő a dal szelíd hatalmát. S a lant fiát? . . mit gondol ő vele! Nem tudja róla azt, hogy mindenik hang Szivének egy kitépett gyökere. Nem tudja a világ, hogy mindenik hang egy ismeretlen, egy szent fájdalom, Melly értté él a szenvedő kebelben. Azért nem indul meg e hangokon. S bár értté tiszta szent feláldozással A dal fia megnyitá szív­erét: Részvétlenül tekinti . . . s elhagyatva Bolyong ez a világon szerteszét. De nem nem! ... oh hisz elhagyatva nincs ő! Egy tiszta , áldozatra kész kebel, Léptei árnya: egy hű, drága hitves Kiséri őt a vándorúton el. * Ez érti meg csak őt a nagy tömeg közt, E részvevő szív osztja meg vele Kínszenvedéseit . . . vigasztalásul Öt rendelő melléje istene. És bár hidegen fordul el szavától A nagy világ . . . van még egy menedék, Melly őt szelíd karokkal elfogadja : Ott a természet szent kebele még. Magas sugallatát megérti a szív; S a dalnok új honába költözött. Ott éli napjait le hitvesével Mély, háborútlan nyugalom között. Mint ismerőst köszönti újra őt most A csalogány, mező , fa és virág; S az egyszerű nép mély megindulással Hallgatja itt elragadó dalát. Ez a költőnek érdemes világa, Itt rakja ő le szive terheit. S mellyet számára tiszta részvevés nyújt: Olly édes a nyomor falatja itt, így éli el csendes , szolid világát . . . De végre napja kezd hanyatlani; S végig tekintve múltján, még utóször Megnyugvással zengik ajkai: „Itt a természet kebelén Hol minden érez, éled — Átszellemülve zengem én : Mi szép . . mi szép vagy élet! Áldásid én is érezem . . . Légy áldva áldva istenem!“ S elhangzik a dal, mint egy lágy sóhajtás A mérhetetlen síkon . . és vele Elalszik a kiszenvedett kebelnek Csendes fohásza véglehellete. S ki lépteit kísérte a világba : Az egyedüli szerető kebel, A meghidegü­lt szent tetem fölött most Emésztő fájdalomba sü­lyed el. Ott fekszik a hideg halotti ágyon A dal szelíd, fölszentelt gyermeke. Ajkán engesztelő mártírmosoly leng. Egy titkos lelki nyugalom jele. Ki úgy szerette az emberiséget. Most könnyezetlen megy a sirba tán. De nem nem! . . . elfeledve nincs a költő Egy hosszú életszenvedés után. Megérti végre . . végre a halálban Most a világ a lant dicső fiát, S a szenvedések töviskoszoruján Dicsőség glóriája fénylik át. . . . Kétségbeesve áll a sir fölött még Kis gyermekével árva özvegye ; S ki egykor mély gyönyörrel hallgató őt: A nép könyezve térdel fitt vele. S­im a közös fájdalmat megzavarva, Egy idegen zaj ér a sir felé. Ahir, a hir az, melly zengő ajakkal A dalnokot szárnyára fölvevő, S a nő szivében egy reménysugár kel . . . Kis gyermekét keblére öleli, S eltántorogva férje szent porától : A nagy világba készü­lt léptéi. Elmondja ott ő lelkesülve — hogy ki; Mutatja majd az árva kisdedet, Remélve , hogy talán jóvá teendik — Mit bánatos szülője szenvedett. S hogy kit az elhunyt hajdan átölelni Nem szűnt meg forró érzeményivel: A nagy világ tört szivü özvegyét tán Vigasztalatlan nem bocsátja el. . . . Menj menj szegény nő vissza a nyomorba! . . . Őszinte vigasz nem jön itt feléd. Hisz a világ hidegen látogatja A szánalomnak kolduskenyerét. Nem érti ő a néma szenvedőt meg . Szivén a részvét­el nem árada. . . . 11ÖLGYFUTÁR. \ r jr Postán y fel évre 8 frr kr., évne­gyedre - JtudajM­?l házhoz kül­­■'eléssel: egész $vjr^ l\fr. , fél évre 7 fr., évnegyedét 4 fr., egy hónapra is^. .0 Ijr. Egyet sz^m ára egy ezüst gard V No J H i r d k soronként egy ezüstMh^l’árért fogad­tatnak el és' gyorsan közöl­tétnek. » Budapest. 2-ik év 2-dik fele. 140 Kedd, jul. 1. 1.851. Megjelenik , ünnep- s va­sárnapot kivévén , min­dennap délután, divat­­k­é­p­e­k- s egyéb műmér­­lékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Hor­váth ház , első udvar , har­madik emelet, hová a kéz­iratok utasitandók. Kiadó hivatal: or­szágút , Runewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. az : társasélet, művészet, és divat Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác.

Next