Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-07-01 / 149. szám

közepén diszelgő nyári lakok, és közmulatóhelyek élénkítenek. A leányt Adélnak szólitá az idősb nő, — Adél pedig ezt nénének nevezgeté. . . S igy megtudtam szép leányom nevét. Adél karomat vonakodott elfogadni, — mivel mint monda : én azt sem tudom , hogy ki ő, — és ismeretségünk még nagyon ujdonan ul. Csevegve és nevetközve sétálgattunk az össze vissza bigyódzó árnyékos utakon , mig nem az elfáradt néne kivonatára egy árnyékos helyen álló fakanapé mellé a pázsitra letelepedtünk. . . A nők lerakták kalapjaikat s kendőiket, — és ridiküljökből édességeket keresvén elő , nyalánkodtunk. — Adél ridiküljéből egy ékesen kötött aranyos könyvecske fordult ki. Megnéztem címét. Lenau költeményei voltak. — Egyik kedves olvasmányom! —A verseket igen szeretem! — És ön? — kérdé Adél tőlem. — Igen, mint a szellemdús szép leányok kinyilt gondolatait s kebelvirágait, — felelém a leány szemébe mosolyogván. — Örömest hallja ön ha felolvasom, hogy Lenau mellyik versei nekem legkedvesebbek ? — Tetszik akaratom? — kérdené Adél. Természetesen igennel válaszoltam, — s hogy annál kényelmesben olvasgathassunk, én egy fának dőlve ültem le a fűbe , — a leány pedig szorosan mellettem ült. A néne a melegben elkezdett szundikálni, melly mulatságban őt mi épen nem háborgattuk. Adél a legkedvesb változatú hangnyomattal olvasta a dusábrándu költeményeket, és minden szivélyesb eszménél vagy kitételnél szemeimbe villantak barna szemei. • Az olvasgatás alatt Adél sudár derekát karjaimmal gyöngéden körül fontam,— hogy vállamnak támasztván hátát igéző olvasóném annál kényelmesben üljön. — Adél mindezt lassanként nem ellenezte, és ha újamat vndoran dobogó szive fölébe "nyomtam, — leirhatlan kecsesei mosolygott fel szemeimbe. • A költeményeket Adél bájos hangzatú olvasása után igen gyönyörűeknek találtam,s úgy tetszett, mintha az olvasásba elmélyedt leány ön szive titkos képeit olvasgatná le a könyv lapjairól. • — Úgy , mindezek olly kimondhatlanul fenséges eszmék ! — Ah mintha minden igéje lelkemből kelne ki! —sohajta fel édesen rajongva az ön szive ködképeivel s érzelem hullámaival küzdő szelid ártatlan leány, és keblemre hajtá égő fejét, és szivéhez szoktá újai közé fonódott jobbomat. . . Én a leány ingeresen hullámozva emelkedő keble fölébe hajlottam, és rá tévedésből egy forró csókot nyomtam. — Ő ön nagyon hamis! — szólt a csókom érintésére, mintegy villámütésre felugró leány. — Másként akarja Adél?!! Hiszen a honvédhez a hamisság illik! — És miért is a kedves Adél olly csábosan szép! — kérlelem a kissé hátra vonuló leányt. A jegyző fia, m. (Folytatás.) — Úgy tetszik , mintha most is hallanám, válaszola a jegyző. — Ő elment. Hanem elutazása előtt nem hagyott önnél valamit, egy zárt szekrényt teli családi iratokkal ? Mig igy beszélt. Cantal úr őt merően nézte. — Hová céloz ezzel, kérdé magában. — Ezen szekrényke uram — egy titkot rejt. — Oh! ha ön tudná ? Hanem szóljon, keze közt van még mindig e szekrényke? — — Asszonyom ! szólt a jegyző némi zavarodással. A jó ember nehéz tusát vivott magával ; érzékeny és könyörülő, de hivatalnok is lévén egyszersmind teljeséggel nem tudta, várjon hallgasson, vagy kimondjon olly dolgot, minek fontos következményei lehetnek. — Uram! Durosnel halála esetére nem szükséges e ezen irományokat olvasatlanul megsemmisitni, vagy a szekrénykét felbontatlanul megégetni ? — Asszonyom! — Azt szeretném tudni, uram! s kérem mondja meg az igazat. Oh, ha így volna, kevésbé félnék, kevésbé aggódnám. Ezen szekrény teszi tönkre szegény gyermekeimet. — De talán csalatkozom, — szóljon uram! — Durosnel Fr. hagyott önnek illyen rendelést ? — Vagy inkább nem azt hagyta meg, hogy ezen szekrényt ön azon személynek adja ki, ki az ő kezével itt pecsételt papírt adand önnek kezébe. — Asszonyom ! úgy áll a dolog, szólt rögtön a jegyző. Nem tudom, mi indoka lehet, mi kegyed előtt olly érdekessé teszi e szekrényt, de nem csalhatom meg kegyedet. — Úgy látszik, sokat szenved. Minden szavában, minden tekintetében van önnek valami mélyen megindító, mi engem érdekel. Talán roszul teszek, midőn kegyednek egy illy tárgy fölött nyíltan szólok. — De mindegy , végezze asszonyom, mindent, mit a jegyző mondhat, kegyed tudandja. Mig a jegyző igy beszélt, az alatt az ifjú nő mély megindulás martaléka lön, kezei reszkettek, szemei elmeredtek. —Mi baja asszonyom! kérdő legottan a jegyző, megijedvén az ismeretlen nő arcvonásainak illyen változásán. Az ifjú nő rögtön fölkelt, keblét verte, és a szobában nagy hévvel járt föl s alá, mig kétségbe esve kiáltott, s kezeit jártaté : —Oh! minden el van veszve,—szólt, — oda vagyok. — A világ mindent megtud, későn jöttem. — Asszonyom ! térjen magához. — Nemde, ő már eljött? szólt zavarodva. Ezen nyomoru, ezen álbarát Fridrik levelét nemde már előmutatta? — Öh egek! s ön neki adá a szekrényt?* — Asszonyom! mit akar mondani ? becsületemre, nem értem kegyedet? — A gaz, az alávaló, egy percet sem vesztett el. Oh! midőn megtudta Fridrik halálát — sietett. — Oh! én szerencsétlen! szerencsétlen — és férjem most mindent tud. Elméje zavarodott meg, gondolá a jegyző, ki már attól kezdett tartani, hogy őrülttel van dolga. — Igen, a hir későn jött. — folytató nagy lépésekkel járva kelve a szobában , ő előbb tudta.—Igen , gyűlölete szüntelen éber volt; ő kikémlelte a pillanatot. Uram! uram! s ön őt nem ismerné ? az egy alávaló. — mondom. — ő nekem életemre törekszik! megbecstelenitője férjemnek és gyermekeimnek. — Szegény nő. — bizonyosan megtébolyodott, szólt búsan a jegyző. — Oh! igen, még tegnap is fenyegetett ; szemei aljas és ádáz örömtől fénylettek ; minden szava tőrként hatott szívemre; most tudok már mindent: jól volt értesülve mindenről; bizonyos volt benne, hogy rajtam boszuját töltheti. — Oh! istenem! mit kell jelenleg tennem! hogy jelenjek meg férjem előtt! szegény gyermekek! szegény gyermekek! És te Fridrik! milly nagybajt okoztál nekem; — hanem én megengedek ; te is sokat szenvedtél miattam! — Istenem ! istenem ! igazán megérdemlem, a mi rajtam esik. S könyekbe fürödve a karszékbe rogyott. (Folyt. köv.) 589 — Én nem haragszom! szóla utánozhatlan édességgel — szendén enyelegve a jokterbijrót nyújtó leány — de ön mégis Adél karját karom alá führen. — mindenféle szívélyességet összecsevegve sétálgattunk a fars széllel frisitő lombok alatt. Úgy láttam , hogy Adél lelkébe az olvasás által sok regényesség fészkelte be magát, amit ő igen tetsző alakzattal tudott szavakba szőni. Csa táry Otto. (Folyt. köv.) Győri napló. Győr. jun. 28. Árván maradtunk! Farkas Józsi és Miska Füredre mentek , jelen fürdői időszak alatt az ottani vendégekkel feledtetendők bájaikat. Van azonban kárpótlásul igen jeles ezeredi zenebandánk , melly minden kedden és pénteken takaródóra, vasárnap pedig a sétatéren játszik. Csak egy a bökkenő, még eddig csak egy árva csárdással sem vigasztala meg szíveinket. — Színészeink erősen működnek, hol fedél alatt, hol nap alatt, amint az idő szeszélye parancsolja. Csak eléldegélnek köztünk becsületesen. Jelenleg nagyszerű tánctársaság vendégeskedik színpadunkon, Bécsből. Akik látták , igen dicsérik őket.