Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-01-01 / 1. szám
T.2-dik évi folyam. ik hetenkint hat fegyen, másodnapi ran..tvenkénti két nagy számosiniínjelke 11 e 1. 1 ífitás: _. sz. 1. emel., hová szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Einich Gusztáv úr kiadó-hiva-Felelős szerksztő: TÓTH KÁLMÁN Kedd január 1-én 1861. Ilin isTAR falai»«» (ferenciek terén, 7 dik sz., földszint) küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 uj frt. Félévre..................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek; egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Közlöny az irodalom, társasélet, művészel, és divat köréből. Rózsafámhoz. Vége van már a tavasznak, Hosszú a nap és heves. Hallgat a dal — a madárka Hűvös árnyat bú, keres. Oly kies volt, oly rövid volt... S ránk jött a nyár, rózsafám! Oh, hogy a bájt mindörökre Rajtad meg nem tarthatom ! Leveled zöld, szirmod hullong, Az a gyöngéd fris szirom : Melynek halvány hideg mása Piroslik a bíboron! De kedves vagy úgy is, igy is, S bár hullasd el ékeid : A hű emlék- s képzeletben, Az mint voltál szépen, szebben Én lelkem fölékesit! Tompa M. \?/o \ (/ A KÜLSZII HATALMI Beszély. Irta: Heckenast Bajza Lenke. I. Az elmúlt ősz néhány hetét Párisban törve, egy napon a Champs-Elyséen gyönyörű fogat, és annak még jöbb tulajdonosnéja ragadd meg figyelmemet. A kocsi igen magas, tágas,s a legatósó divit szerint három lépcsőjü, és hátul inas számára üléssel ellátott jámil volt. A lovak hasonlóan a lehető legnagyobb és nemesebb fajról valók. A szerszám aranyzott magas díszítésű angol készítmény a cselédség egyenruhája pedig egészen új, vörös és narancssárga színeivel igen feltűnő, de mind a mellett ízletes volt. Az első ülésen a kocsis, a hátulsón ké inap foglalt helyet, s a kocsi belsejében a már említett hölgy nyúlt végig, inkább jél fekvő, mint ülő helyzetben, mi most Párisiin—úgy látszik- az utósó divathoz tartozik. Szeptember eleje volt, s e napon különös meleg és kellemesjeg , s a fiatal nő érdekes sárgás arcbvét kissé megpiriták a nap jogarai. E könnyű pirosakemelé szépsége és öltözékének fehér színét, mely az égő fekete szemekhez és halhoz különös szépen és ízletesen állt. Ki ezen hölgy ? — kérdem, érdekkel fordulva egy mellettem álló ismerősömhöz, ki több idő óta Párisban lakva, igen sok ismerőssel bir. — Csodálatos, hogy e nő, senkire sem téveszti el hatását, viszonzá ismerősöm mosolyogva, s megmondd nevét; sőt hozzá téve, hogy e nő , egyike Páris legszebb hölgyeinek, pár év előtt ment férjhez és azóta, úgy mint az előtt, közszeretet tárgya, s az előkelő köröknek egyik igen ünnepelt és ismert személye. — Csak pár éva van férjnél ? — kérdem csodálkozva, — hiszen külseje után ítélve már harminc éves lehet. — Még anyián nincs , de csak pár évvel hiszem fiatalabbnak. Azonban most már másodízben van férjnél, s ha története érdekli kegyedet, elmondhaom. Rövid, jellemző és érdekes az. A maga idejében e hölgy ismerői, és a főbb körök, igen sokat beszéltek róla. Örömmel fogadom ez ajánlatot, s most már kétszeres érdekkel néztem a fogat után, mely épen ama percben tűnt el az úgy nevezett „Arc de Triomphe de l’ Etoile“ alatt, mely a Champs Elyséenek legpompásabb dísze, s mely valódi , méltó „diadalíve“ ise Napoleon tetteinek. Mihelyt haza tértünk, és alkalom volt reá, azonnal kértem ismerősömet az ígért történet elmondására, mely különösségénél fogva megérdemli, hogy az elbeszélő előadása után körülményesen írjam le. n. Mintegy nyolc év előtt díszes esküvő tartatott a Madeleine templomában, mely magára vonta a párisiak figyelmét. A „Place de la Concor.! !“„nv egy naptömeg lépő él, valamenyien a teraplombón?— jövendő násznép láthatására várakoztak. Késő ősz ótt. Hűvös szél lengeté a menyasszony fátyolát, midőn az a templom széles lépcsőin lehaladva a kocsiba lépett, s a jelenlevő nép és bámulok egyhangúlag állták, hogy soha sem láttak halaványabb menyasszonyt, és kellemetlenebb külsejű vőlegényt, mint aminő az épen előttük kocsiba ülő két alak. A menyasszony ifjú, szép, deli;a vőlegény már régen túl az élet delén, komor merev tekintetű ur volt. És a párisi nép, mely oly sokat ad az ember külsejére, sajnálkozva kérdé a menyasszony nevét. — Dumont Izabella, — mondák, kiket ismerők. — S a vőlegény ? — — Gróf Dubois Erneszt. .. — Szegény leány, sóhajták szétoszlásuk közben, s a két vőfély egyikéről kezdének beszélni, kit a közvélemény egyforma dicsérettel halmozott el.. — Ez már inkább hozzálett volna a szép menyasszonyhoz! Minő termet, minő szemek, mosoly- és tekintettel bir ama fiatal ember! — mondák menet közben, s midőn az ismerősök elváltak egymástól, utósó szavuk akkor is a „szép vőfély“ vala. A násznép pedig ezalatt kocsikra ült, s mindnyájan a menyaszszony szállására kisérék az uj párt, honnét az a legelső vasúti vonattal Svájzba indult. Ez volt az első és utosó alkalom, hol Dumont Izabellát férje oldala mellett láthatók. Mindenki tudta, hogy Dubois Franciaország szélén, Párisiél legalább 18 órányira lakik, s ennélfogva Izabellával sokáig nem találkozhatnak , azért a búcsú szomorún és szívrehatóan ment végbe. A násznép között jelen volt Izabellának minden barátnéja, többi közt öreg nevelőnéje, ki rég meghalt anyja helyét potóla, közelebb ismerősei, sőt még imádóinak egy nagy része is, s így a válás pillanatában elmúlt napjainak minden emlékét maga előtt látva, úgyszólván egy félélettől kellett búcsút vennie. Midőn az új pár eltávozott, eleintén sokat beszéltek a szép .