Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)
1861-01-01 / 1. szám
A TENGERI KALÓZ. Sand George regénye. — Azt hiszem , Lelio*) — szólt Beppa, — hogy a jó Asseim Zuzufot elaltattuk. — Minden mesénk untatja őt, — jegyzé meg az abbé, — szelleme sokkal komorabb, semhogy ily pajkos tárgyak érdekelhetnék — Bocsássatok meg — felelt a bölcs Zuzuf. Hazámban nagyon szeretik a meséket. Kávéházainkban ép oly gyakoriak a mesélők, mint nálatok az improvisatorok. A kávéházi mesék majd próba, majd versben folynak, s magam láttam, hogy az angol költőt egész éjjel át hallgatták. — Melyik angol költőt? — kérdezem. — Azt, ki a görögök ellen harcolt, s Europa nyelveire a Phrosinet s más keleti mondákat fordítá le — felelt Zuzuf. — Fogadni mernék, hogy nem ismeri lord Byron nevét, — szólt Beppa. — Igen jól ismerem. S mert nevét nem akartam kimondani, annak oka abban rejlik, mert a költő mindig mosolygott, valahányszor nevén nevezem. Úgy látszik, hogy roszul mondom ki. — Tehát ismerte lord Byront? — Nagyon jól, Athénben találkoztam vele. Ekkor mondtam el neki az Uskokok történetét, melyet ő Lara és a rabló cím alatt dolgozott ki. — Hogy hogy, kedves Zuzuf, kegyed Byron költeményeinek forrása ? — kérdéselio. — Nem. — felelt Zuzuf, s legkevésbbé sem mosolygott Lelio tréfás megjegyzése fölött — ő egészen megváltoztatta e történetet, melynek nem én vagyok a szerzője, hanem a sors, mert valóban megtörtént. — Nos akkor mondja el nekünk. — Tudnotok kell, hogy ez az egész inkább velencei történet, mint keleti monda. — Azt hallottam, — jegyzé meg Beppa, hogy a Lara tárgyát, gróf Ezzelino halála képezi, kit a moreai har alkalmával egy renegát a Traguetto di San Miniaton éjjel gyilkolt meg. — Tehát ez nem az a híres vad Ezzelino ... szólt Lelio. — Ki tudja — felelt az abbé, hogy hol rejlik amaz Ezzelino, s különösen ama kora eredetije. De miért is keresünk a költészet ily megható alakjaiban történeti igazságot? A fát virágától fosztjuk meg! Ha valami megkisebbíthetné ama tiszteletet, melyet Byron iránt érzek, úgy kétségkívül azon történet bölcsészeti jegyzetek volnának, melyekkel költeményei valószínűségét akarta erőnek erejével bebizonyítni. Szerencséjére senki sem vonja számadásra magasztos képzeletét, s mi jól tudjuk, hogy önmaga lyrai költeményeinek történeti személye. A legfenségesebb alakokba sajtolta önmagát, de mily minták után festhetett volna ily jeles fesztést? — Mindamellett — szóltam közbe — nagyon örülnék, ha valamely elrejtett zugban fölfedezhetném az anyagokat, melyekből e hatalmas paloták épültek. Minél egyszerűbb és durvábbak, annál inkább bámulnám a művészetet, melylyel átidomitotta. Én úgy szeretném azon nőket ismerni, kik Ráfáel madonnáinak mintaképül szolgáltak. — Ha tehát kiváncsiak vagytok — szólt az abbé, — azon eredeti személyt megismerni, kit Byron Konrád és Lara nevek alatt oly hitessé tett, úgy nagyon könnyű őt föltalálni. Én ugyanis egy történetet tudok, mely föltünőleg hasonló ama költemények kalandoraival. Jó Asseim, e történet alighanem az, melyet kegyed Athénben mondott el az angol költőnek. — Úgy hiszem, hogy az—feleli Zuzuf,—tehát ha tudja, mondja el, jobban fog tetszen , mintha én beszélném el. — Aligha tehetem , mert a leglényegesebbet már elfeledtem, azaz bizonyosan sohasem tudtam. — Úgy tehát, mondjuk el együtt. Ön azt mondja el, mi Velencében történt, s én azt a mi Görögországban. A tervet elfogadták, s a két barát elmondta az Őskokok történetét. Megkísértem e történetet elmondani, bár nem vagyok bizonyos, hogy nem hagy-e el itt-ott emlékezetem, s hogy lesz-e oly hiteles történetem, mint azt Panorio abbé kívánná, ha e leveleket elolvasná. De szerencsénkre, szegény regényeink eszentsége érdekében találtak helyet, (miről még ábrándozni se mertünk volna) s minthogy az osztrák kormány , amelyről épen nem lehetett várni , hogy ez ügyben bizonyos párthoz csatlakozik , Velencében a pápa érdekét lelkiismeretesen megtartatja, nem vagyunk ama veszélynek kitéve, hogy regényünk oda jut, s a legkisebb megcáfolás éri. — Mindenekelőtt, mit jelent e név Uskok ? — kérdezem ama pillanatban, melyben Zuzuf megsimogatá szakállát, s megnyitá ajkát, hogy elkezdje a történetet. — Tudatlan ! — felelt az abbé az Uskok nevezet a Skokotól jön, mely dalmát nyelven árulót jelent. Az Uskokok eredete és sorsa nevezetes helyet foglal el Velence történetében). Midőn tehát oda utasítlak, tudd meg előre azt, hogy az osztrák uralkodók sokszor használták e rablókat, és általuk védelmeztették váraikat a törökök ellen. Hogy e félelmes katonaságot ne kelljen megűzenni , mert kevéssel meg nem elégedtek volna, az osztrák uralkodók nem igen ügyeltek rablásaikra, s az őskok elpusztítottak mindent, amit csak az adriai tengerben találtak, tönkretették a köztársaság kereskedését, s kirabolták Istriát, s Dalmátországot. Sok ideig Legnában laktak, s itt magas erdők és bércektől védve, meghiúsíták mindazon törekvéseket, melyek megsemmitésökre intéztettek. 1615-ikben végre szerződést kötött Velence az osztrák uralkodóval, és az Uskokok áldozatai lettek az olaszok dühének. Az Uskokok társasága tehát megszűnt, de a velenceiek megtámadásai előtt messze partokra menekülve, megszaporíták a rablók számát, kik mindenkor anyit ártanak a népek kereskedésének. Itt mindjárt megjegyzem azon különbséget, mely a Korsar,ahogy Byron hősét nevezi — és az Uskok, a milyen hősünk volt, közt létezik. A különbség körülbelül az, mely a drámák s operák banditái, s a valódi rablók, egy regény kalandorjai, s az élet iparlovagjai, egyszóval, mely a képzelet s a való közt létezik. Ezzel nem azt akarom mondani,hogy Uskokunk ne lett volna ép oly rangú, mint Konrád, a korsar. De költőnk belőle, minden nagy embert akart faragni, s az nem történhetett máskép , mert a nélkül, hogy Zuzuf barátunkat meg akarnám sérteni, meg kell vallanom, hogy az athéni mesék hőseit lassan kint elfeledő, s Konrádban lord Byron csak önmagát látta. Mi azonban, kik a krónika igazságának rabjai vagyunk, s az igazi élethez hűk maradunk, kevésbé nemes rablót festünk önök elé. — A karsar prózában — szólt Zuzuf. — Oly szellemmel bír, mely a törökök közt szokatlan — felelt Beppa. A történet végre elkezdetett. * * * A tizenhetedik század vége felé, midőn a híres moreai harc kitört, és Guistiniani Antonio Márk dogé volt, Loranzo Orio Pier, e hercegi család utolsó ivadéka, egész vagyonát tönkre tette. Szép, erős, szenvedélyes fiatal ember volt, kinek fő tulajdona a megingathatlan büszkeség és konokság. Párbajai, tékozlása és kicsapongó élete az egész köztársaságban ismeretessé tették. Azt lehetett róla mondani, hogy vad kéjjel keresi föl az eszközöket, hogy éltének véget vessen, s mégsem arat eredményt. Természete megtörhetlen, s minden kicsapongást elbírt. Gazdagságával azonban máskép történt, ez csakhamar megdőlt azon szokatlan érvágások alatt, melyekkel naponkint elhalmozá. Barátjai, kik előre látták, hogy tönkre jut, arra akarták bírni, hogy a megkezdett úton álljon meg, de ő semmit sem akart hallani, s a legbölcsebb tanácsokra nyers kitörésekkel felelt, az egyiket pedáns, a másikat későn jött Jeremiásnak nevező, kik borát rosznak találnák, azokat fölkérte, hogy keressenek másutt jobbat, s a kik komoly dolgokról akartak vele beszélni, azokat kardjával fenyegette, így élt, mig koldus lett. De midőn minden forrás kiapadt, s arra a pontra jött, hogy rendes éltét nem folytathatta tovább, komolyan kezdett gondolkodni sorsa fölött. Mindez megfontolt, s arra a tapasztalatra jött, hogy csak három út van előtte nyitva: az első az, hogy főbe lővén magát, hitelezőire bízza, hogy kapják meg pénzeket, a második, hogy klastromba menjen, a harmadik, hogy ügyeit rendbe , szedje, és a törökök ellen induljon.* *) Lelio híres színész, kinek élettörténetét Sand az „Utósó Aldini“bn (tőlünk fordítva, megjelent a „Nefelejts“ 1860-ik első félévében) írja le Az említett regény szintén azon társaságban beszéltetik el, mint a „tengeri rabló.“ Ford.