Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)
1862-01-02 / 1. szám
— És. . . — És Gáspár negyedszer is megkért. — Második Welingthon ! Mint a szikla rendületlen ! — Vas jellem! — Acél, acél! — Pedig ha ismerte volna. . . Sovány, vézna volt. •— Sajnálom, hogy nem ismertem; a sovány emberek rendesen eszesek és érdekesek. — Karnagy volt Árva vármegyében. — Ilohó ! tehát muzsikás ? — Akarom mondani várnagy. — Egyre megy! egy szóval nagy volt. — Mindig este látogatott meg. — Mint a troubadourok! — Azután rendesen nálunk maradt vacsorára. Atyám férjeim között Gáspárt szerette legjobban. — Azt jól tette. Beszéde után ítélve, Gáspár igen szeretetreméltó ember volt. — Jól tudott tarklizni, atyám pedig élt-halt a tarkliért. — És menyibe tarkliztak ? — Puffra. — Kedves mulatság! hogy most tökéletes boldognak mondhassam magamat, csak a puffra-tarklizás hiányzik. — Még egy másik szenvedélye is volt Gáspárnak, melylyel atyámmal harmonirozott. — Ugyan! . . . — Szerette a kocsonyát! — Azt én is szeretem. — Én is! — De én ecet nélkül. — Gáspár sem ette volna a világért sem ecettel. Furcsa ember volt. Képzelje csak. . . — Képzelem. . . — Egy este vacsora után, midőn ő távozni, mi pedig lefekünni akartunk, kezemet ajkaihoz emelé, anyira meglepett, hogy én engedtem ; azután illedelmesen anyámhoz közeledék, s kezét szinte ajkaihoz emelé, az is engedte; végre atyámhoz közeledék, meghajtá magát előtte, s igy szólott: nem vagyunk halhatatlanok ! — Fájdalom, igaz! Sokszor azonban talán mégis szerencse! — Uram! — folytatá, — ön és a ténsasszony még most élnek; de ha — mitől isten ments meg, — meghalnak. . . E szavakra atyám s anyám egymásra borultak, s mindhárman zokogtunk. Én haragudni kezdtem a csúf emberre. — E gyöngéd teremtés — ezt mondva Gáspár, rám mutatott, — támasz nélkül marad a világon. ■— Lássa Éva asszony ! Gáspárnak igaza volt. —• Atyám is azt mondta. — Én tehát, — folytatá Gáspár, — ezennel ünnepélyesen megkérem Éva ténsasszony kezeit. — Mind a két kezét megkérte? — Menjen ! már megint bolondoskodik. Én szégyeltem magamat s fülig pirultam. — Helyesen tette. Ki csak két férjet temetett el, még mindig elpirulhat. —• Képzelje csak. . . — Képzelem! — Atyám kezébe tette kezemet, s igy szólott: áldásom rajtatok! Az én kezem reszketett. Anyám nyájasan tekintett Gáspárra. — S Gáspár ? — Ő is ellágyult. — Ily rembrandti kép mellett el is lágyulhatott volna Neró is. — Tizednapon megesküdtünk. — Harmadszor ? — Szegény Gáspár csak először! Házaséletünk első hetében mindjárt búskomoly lett, én vigasztaltam, de vigasztalásom még komolyabbá tette. A felcser azt mondta, májkeményedésben szenved, és mostani helyzetében gyógyíthatlan. Szegény, oly epedőleg tekintgetett felém. — Bizonyosan nagyon szerette ? — Hogy menyire szeretett, mutatja az, hogy mosolyogva múl ki forró és ölelő karjaim között. — Valóban úgy van! — ő nagyon szerette Éva asszonyt, azért halt meg mosolyogva. — Na de mára elég! még három látogatás áll előttem; mikor tehetem ismét tisztelemet? hiszen mi rokonok vagyunk. — Igen, mi rokonok vagyunk. Amikor tetszik Éva asszony, csak arra kérem, mindig délutáni 3—4 óra között jöjjön, mert akkor egyedül vagyok — gyomrommal. AZ ÉTRETATI HALÁSZ. Montépin beszélye. I. C o q u e r e t. Múlt évben étretati kertem folyosóján a munkásokat vizsgálva álltam, midőn egy ismeretlen közelge hozzám. Harminc, harmincöt éves, középszerű termetű nyájas arckifejezésü férfi volt; külsejéről halászra ismerek. — Jó napot kivánok uram — szólt hozzám. — Jó napot barátom, — felelek, — mi tetszik ? —• Valamit akarok kérni. . . — Mi volna az ? — Étretati vagyok. . . — Nos? — Mesterségem halászat, s ha az időjárás kedvezőtlen facipőt készítek. — Jól használja idejét. — Ó uram, ha az ember szegény sokkal becsesebb ideje, hogy sem elvesztegethetné. Nevem Coquerel. — Hozzon halat megveszem öntől, s ami a facipőt illeti, azt hiszem egy párra szükségem van. — El fogom ezzel látni, de másról van itt kérdés. . . — Ah!... — Tanácsot akarok öntől kérni. — Tőlem ? s mi felől ? — Azt mondták hogy ön iró. — Igaz. — Hogy könyveket ir. — Sok könyvet. — Mint Karl Alfonz, ki néhány héttel ezelőtt itt volt. — Körülbelül. De mit tesz az, ha irok könyveket vagy sem ? — Mert ha ir, úgy ért is e tárgyhoz ? — Nem mindig következés. — Úgy? . . . — Végre legyen. Tegyük fel hogy értek hozzá. Mit akar ezzel? — Hogy"felkérjem egy kézirat elolvasására, s hogy aztán elmondja mit tart felőle ? — Egy kézirat ? — kiáltok — s kitől ? — Tőlem. Csodálkozva nézem a halászt. — Igen, tőlem, Coquereltől. •— Hogyan ? — kérdem — a halászat s facipészet mellett még írásra is marad ideje? — Az uram a téli estvék nagyot hosszúk. S mivel töltse az ember, ha vannak némely eszméi ? — Tehát valami regényt talált fel ? — Én mit sem találtam fel. .— De e kézirat?! — Ez igaz esemény, melyet a környékben mindenki elmondhat: „Romain ürege“-nek története. — Hallottam valamit e furcsa legendáról, egy jó kedvű öregtől, ki félig eszelős volt, Gratien atya kiszolgált csendőrtől, ki jelenleg St. Romain-ban dohányárus. El fogom olvasni kéziratát. — S ha elolvasta, megmondja mit tart róla ? — Igen. — És ha nem fogja nagyon rosznak találni, kinyomatja ? — Nehezen. — Mér ? Karl Alfonz úr is kinyomatta Duchemin Rosa történetét.