Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-10-08 / 43. szám

XIV. ÉVI FOLYAM. Nevezetes festők életéből: Metsys Quentin. Egyike volt azon kedélyes őszi napok­nak, midőn a félbeteg természet egyenkint vesziti el ékeit. A sötét m ódon Amsterdam városa megle­pő képet tüntete elő. De hagyjuk a holdvilágos éj leírását azoknak, kik az efféle sentimentális dol­gokban örömet találnak; fordítsuk inkább figyelmünket a nagy város egyik szülő és sötét utcájára , hol egy magas háznak megnyitott ablakánál a hűvös őszi szellő dacára könnyedén öltözött női alakot veszünk észre. Eszm­ényies, szép szőkefürtös ifjú leány­ka ül ott, egyikével azon örökké mosolygó kedves arcoknak, minőket Németalföldön máig is gyakran találunk. Az ablak alatt szálas, derék fiatalember álldogált, a hölgygyel beszélgetve. Öltözete az iparos osztályra mutatott ugyan, de nemes vonásai, lelkes, beszélő sze­mei, magas s értelemre mutató homloka mű­veltebb embert árulanak el. — Hiába minden, — szólt folytatólag az ifjú leány — nekünk remélnünk nem sza­bad s nem lehet. Atyám naponta kérdi, miért nedvesek szemeim, -— mi okom van bánatra?------ő nem tudja, nem sejti, hogy miért szenvedek, mi az oka bána­tomnak. — A szivtelen, — válaszol— az ifjú mint­egy önkénytelen — oh ismerem én őt! S ő azt mondja, hogy téged szeret. Mit ér az a szeretet, mely korlátokat emel a szivnek. Én egyszerű ember vagyok, de éj­­eszem van, s belátom ennek helytelenségét. — Nem, azt ne mondd — viszonzá a hölgy, —­ ez egyetlen kincsem van, a gon­dolat, hogy atyám szeret, s ezért áldozni fog, ezt ne vedd el tőlem. Hiszen épen sze­­retete ösztönzi, hogy útjába álljon érzel­münknek. — Nem csak az, — oh nem­­—■ vága közbe az ifjú hevesen, —­ felvetve tekinte­tét az ifjú hölgyhez, — mi az ő kevélysé­gének vagyunk áldozatai. Hiszen még em­­­lékezh­etel, e hét elején történt, hogy keze­det kértem meg, s ő gúnyosan nevetve vála­szolá, hogy nem nevelt téged a kohó mellé, hogy ő a kormot ki nem állhatja; szóval el­­utasított azon egyszerű okból, mivel azon osztályhoz tartozom, mely vassal keresi ke­nyerét. E megszégyenitést nem feledem el soha. — Feledd el, oh tedd ezt! — csenge az ifjú leány s mindkét kezét kinyujtá az ab­lakon, — Ő engem nagyon szeret, talán végre engedni fog kényeimnek , bána­tomnak. — Alig hiszem, — mert sértőleg, de tán durván megtámadott, mikép merem sze­meimet az ő leányára vetni; az ő leányára — mondó­, — kinek kezéért hazánk első festője cseng, én, egy kovács! Meg is tiltá a találkozást a közbotrány elkerülése te­kintetéből. — Ezt tévé ? — kétkedék a leány visz­­szavonva szép fehér kezét, mert távolról egy-két elkésett járó­kelő zaja hallatszik — ezen csodálkozom. Különben nem lép­ted át e ház küszöbét. De kérlek, szólj ne­kem e jelenetről; eddig elhallgattad, vagy nem vagyok méltó bizalmadra ? — Miért kívánod, kedvesem? — kér­dő lágyan az ifjú — hiszen úgy is remény­telen minden, noha atyád látva férfias erő­met, melylyel szavainak keserűségét elvi­­selém, nem késett egy gúnyos ajánlatot tenni. El sem mondom, kinevetnél te is, mint én kinevettem magamat! — Mit szólt? —«2« 341 *2»" TÁRG .A.. — Azt ajánlá nagy nevetve, hogy félév alatt mutassak elő egy oly festményt, mi­n­t a leendő vő képes előállítani, akkor aztán beszélhetünk. — Nos aztán? — S te nevetsz ezen? Én kovács, és festeni! Olyas valami, mintha a festőt meg­bíznák, hogy patkoljon meg egy szilaj mént. — Én nem így gondolkozom, Quentin! ha reményt adott, fogd öt szavánál; mondd hogy elfogadtad , készen vagy reá; az idő elég, Isten még megsegíthet. — Mit? te azt hinnéd, hogy belőlem festő válhatik? — Quentin! — mond a nő erélylyel, — a férfi lelke erős, ha akar, sokat meg­tehet. Az ifjú ismét feltekintő a leány arcára, s a­hogy megpillanta annak a hold fényétől megvilágított szép, szelíd vonásait, érzé lassan, hogy arcát a megszégyenülés pirja önti el. — Legyen, — mondá erős, szenvedélyes hangon — újjá teremtem magam. Ne lásd Quentint előbb, mint vagy halva, vagy a l­n nagyságában. Isten veled! Az ifjú hidegen, mintegy futva a meg­­szégyenülés elöl, elrohant. Kedvese soká némán, épedve tekinte utána, de csakhamar elveszett az utcák tömkelegében. Akkor aztán felemelő bánatos szemeit s áldást könyörge le új pályára lépő kedve­sére. Az ifjú a nagy város legelhagyottabb része felé vévé útját. Ott betért egy sze­gényes külsejű alacsony házba. Mit tegyen? miképen kezdje el? Kalapács és ecset közt szörnyű a különb­ség. De a szavak, miket kedvesétől hallott, égették lelkét. Azt hive kezdetben , hogy a megsértett férfiuság fáj neki. Őrjöngve ragadta föl rajzonját, hogy egy a falon csüngő szent képet lemásoljon. Homlokán a verejték gyöngyözött, szemei kidüledtek , ujjai gyakorlatlanok voltak. De im a nap nem múlt el s a másolat egy cseppet hinte a reménynek kialudni készülő mécsére. Az ifjú naponta fáradhatlanul dolgozott. Törte magát, a­hogy képes volt. Már másnap érte , hogy nem a megszé­gyenítő szavak, de szerelme, lázongó nagy szerelme ösztönző őt. A mintha hánykódott lelke szállott Ápolna ujjaiba, egy hó múlva elvetté a rajzont s kezébe Arevé az ecsetet. Tanult, dolgozott szorgalmasan. Ez idő óta nem látta őt az utcán senki, sem társai, sem kedvese, mert Arolt az ifjú­ban erős akarat s annyi büszkeség, hogy a szégyen pírjában nem akart megjelenni kedvese előtt. Azt a szégyent előbbre kel­le mosni. Egyszer csak híre támadt egy f-­uj, isme­retlen festőnek. A képek sajátszerűek, de mindamellett jók, igen jók ápoltak, csak az irányban volt még némi határozatlanság,­­­­gy hetek múltak el. Az ifjú festészt nem érdekli a külvilág zaja, egészen remeteéletet élt. De ezen idő alatt önmaga szerzett magának tudatot azon rendkívüli tehetségről, mely benne rejlett, s melynek nyámára szerelme ve­zető. Mintegy félé­v múlva a fenebbi jelenet után száraz, alacsony, öreg ember sietett egy nyúlánk, magas ifjú társaságában a vá­ros azon elhagyott része felé, hol a sokáig nem ismert, de most felfödött ifjú festő tartózkodott. — Mit gondol uram, —• mond útközben az öregebb ifjabb társához, — hitelt adha­­tunk-e ez állításnak? — Én kétlem, — felelt amaz látható boszankodással, — én azt hiszem, hogy itt rút csel szövi hálóját. — Hogyan érti ön ezt, uram? — Csak úgy, hogy az állított képek nem eredetiek, a mennyiben nem az állí­tott szerző művei. — Azt hiszi ön uram? tehát más által festette, hogy célját érhesse? — Minden esetre! — No jól van, otromba kovácsa, engem ugyan nem fog kijátszani. Ekkor egy alacsony, sötétes ház elé ér­tek. A ház kividről korántsem árulá el, mit rejt keblében. A két idegen nesztelen lé­pett be a házba, onnét a szobába, hol vász­nak, táblák, ecsetek, vasak, kalapácsok, állványok, festékek hevertek szerteszét a legköltőibb rendetlenségben. A bejöttek zajára az ablakkal szemközt lévő állvány elöl egy ifjú ugrott föl, hirte­len lebocsátva a függönyt a kiváncsi sze­mek előtt. A két idegen megdöbbenve, ijedten hát­rált vissza az ifjú tekintetétől. Mi v volt az? Hat hó előtt fris, egészsé­ges élet színe piroslott a jól tömött arcon, az életteljes szemek csillogtak, a hajzat fé­nyes fekete fürtökben verdeső a vállakat, egyenes, délceg termet mutatá a férfiú szobrászi szépségét, és most? Az állvány mögül egy halvány­, sápadt, beesett képű ifjú öreg lépett elő roskatag­­termettel, bágyadt, álomszerű szemekkel, haja szerteszéjjel, rendetlenül, félig meg­­őszültve. — Kit keresnek uraim? — kérdő a festő bágyadt hangon. ■—­ Egy kovácsot. •—­ mond az öregebb, a megváltozott alakban nem ismerve a dél­ceg ifjúra. — Egy kovácsot? — ah, azt nem keresik már önök — felelt a festő. — De igen,—■ erősíté az agg, nem­­vévén észre a finom célzást, — mi egy kovácsot keresünk, neve Quentin! — Az én vagyok, uram! — Ön? — Al­ az lehetetlen, — Quentin életteljes, deli fiatal ember. — Az volt, — de már nem az! — felelé a művész rezgő hangon, mely egyszers­mind tanúja volt, mennyire érzi ő is ez át­változást.­—• Ismerjen rám uram, én vagyok.­­—­ Alig kihetem, komiét ez átváltozás? Quentin nem felelt. Minek is mondta v­olna el, hogy egészsé­gét, szép délceg termetét, mindenét áldoza­tul vitte szerelmének ? Minek mondta Arolna el, hogy a hosszú munka, folytonos fárad­ság, virrasztás törték meg ennyire? —­ Önnek apróbb művei küri közbámu­lat tárgyai; eljöttünk önt meglátogatni, lássuk, min dolgozik jelenleg. — Uraim! — szólt a művész állványa elé léptbe, — e művemmel boldogságomra pályázom, — melyet, Istenemre! megszol­gáltam. Mint kiváncsiak állnak-e önök előttem, Avagy mint bírálók,igazságos,rész­­rehajlatlan bírálók ?­­—­ Igen, azok vagyunk ! Erre az ifjú az állványhoz lépett s félre- A­pná a függönyt. A két szakértő férfiú megdöbbenve ál­lott ott. — Hogyan uram, e művet ön teremté? — kérdő az ifjabbik. — Két hónapja már, hogy' dolgozom rajta! — Ah uram, ön lángész, engedje kezét megszorítanom; eddig azt hivém, hogy ön MÁSODIK FÉLÉV.

Next