Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-10-08 / 43. szám
XIV. ÉVI FOLYAM. Nevezetes festők életéből: Metsys Quentin. Egyike volt azon kedélyes őszi napoknak, midőn a félbeteg természet egyenkint vesziti el ékeit. A sötét m ódon Amsterdam városa meglepő képet tüntete elő. De hagyjuk a holdvilágos éj leírását azoknak, kik az efféle sentimentális dolgokban örömet találnak; fordítsuk inkább figyelmünket a nagy város egyik szülő és sötét utcájára , hol egy magas háznak megnyitott ablakánál a hűvös őszi szellő dacára könnyedén öltözött női alakot veszünk észre. Eszményies, szép szőkefürtös ifjú leányka ül ott, egyikével azon örökké mosolygó kedves arcoknak, minőket Németalföldön máig is gyakran találunk. Az ablak alatt szálas, derék fiatalember álldogált, a hölgygyel beszélgetve. Öltözete az iparos osztályra mutatott ugyan, de nemes vonásai, lelkes, beszélő szemei, magas s értelemre mutató homloka műveltebb embert árulanak el. — Hiába minden, — szólt folytatólag az ifjú leány — nekünk remélnünk nem szabad s nem lehet. Atyám naponta kérdi, miért nedvesek szemeim, -— mi okom van bánatra?------ő nem tudja, nem sejti, hogy miért szenvedek, mi az oka bánatomnak. — A szivtelen, — válaszol— az ifjú mintegy önkénytelen — oh ismerem én őt! S ő azt mondja, hogy téged szeret. Mit ér az a szeretet, mely korlátokat emel a szivnek. Én egyszerű ember vagyok, de éjeszem van, s belátom ennek helytelenségét. — Nem, azt ne mondd — viszonzá a hölgy, — ez egyetlen kincsem van, a gondolat, hogy atyám szeret, s ezért áldozni fog, ezt ne vedd el tőlem. Hiszen épen szeretete ösztönzi, hogy útjába álljon érzelmünknek. — Nem csak az, — oh nem—■ vága közbe az ifjú hevesen, — felvetve tekintetét az ifjú hölgyhez, — mi az ő kevélységének vagyunk áldozatai. Hiszen még emlékezhetel, e hét elején történt, hogy kezedet kértem meg, s ő gúnyosan nevetve válaszolá, hogy nem nevelt téged a kohó mellé, hogy ő a kormot ki nem állhatja; szóval elutasított azon egyszerű okból, mivel azon osztályhoz tartozom, mely vassal keresi kenyerét. E megszégyenitést nem feledem el soha. — Feledd el, oh tedd ezt! — csenge az ifjú leány s mindkét kezét kinyujtá az ablakon, — Ő engem nagyon szeret, talán végre engedni fog kényeimnek , bánatomnak. — Alig hiszem, — mert sértőleg, de tán durván megtámadott, mikép merem szemeimet az ő leányára vetni; az ő leányára — mondó, — kinek kezéért hazánk első festője cseng, én, egy kovács! Meg is tiltá a találkozást a közbotrány elkerülése tekintetéből. — Ezt tévé ? — kétkedék a leány viszszavonva szép fehér kezét, mert távolról egy-két elkésett járókelő zaja hallatszik — ezen csodálkozom. Különben nem lépted át e ház küszöbét. De kérlek, szólj nekem e jelenetről; eddig elhallgattad, vagy nem vagyok méltó bizalmadra ? — Miért kívánod, kedvesem? — kérdő lágyan az ifjú — hiszen úgy is reménytelen minden, noha atyád látva férfias erőmet, melylyel szavainak keserűségét elviselém, nem késett egy gúnyos ajánlatot tenni. El sem mondom, kinevetnél te is, mint én kinevettem magamat! — Mit szólt? —«2« 341 *2»" TÁRG .A.. — Azt ajánlá nagy nevetve, hogy félév alatt mutassak elő egy oly festményt, mint a leendő vő képes előállítani, akkor aztán beszélhetünk. — Nos aztán? — S te nevetsz ezen? Én kovács, és festeni! Olyas valami, mintha a festőt megbíznák, hogy patkoljon meg egy szilaj mént. — Én nem így gondolkozom, Quentin! ha reményt adott, fogd öt szavánál; mondd hogy elfogadtad , készen vagy reá; az idő elég, Isten még megsegíthet. — Mit? te azt hinnéd, hogy belőlem festő válhatik? — Quentin! — mond a nő erélylyel, — a férfi lelke erős, ha akar, sokat megtehet. Az ifjú ismét feltekintő a leány arcára, s ahogy megpillanta annak a hold fényétől megvilágított szép, szelíd vonásait, érzé lassan, hogy arcát a megszégyenülés pirja önti el. — Legyen, — mondá erős, szenvedélyes hangon — újjá teremtem magam. Ne lásd Quentint előbb, mint vagy halva, vagy a ln nagyságában. Isten veled! Az ifjú hidegen, mintegy futva a megszégyenülés elöl, elrohant. Kedvese soká némán, épedve tekinte utána, de csakhamar elveszett az utcák tömkelegében. Akkor aztán felemelő bánatos szemeit s áldást könyörge le új pályára lépő kedvesére. Az ifjú a nagy város legelhagyottabb része felé vévé útját. Ott betért egy szegényes külsejű alacsony házba. Mit tegyen? miképen kezdje el? Kalapács és ecset közt szörnyű a különbség. De a szavak, miket kedvesétől hallott, égették lelkét. Azt hive kezdetben , hogy a megsértett férfiuság fáj neki. Őrjöngve ragadta föl rajzonját, hogy egy a falon csüngő szent képet lemásoljon. Homlokán a verejték gyöngyözött, szemei kidüledtek , ujjai gyakorlatlanok voltak. De im a nap nem múlt el s a másolat egy cseppet hinte a reménynek kialudni készülő mécsére. Az ifjú naponta fáradhatlanul dolgozott. Törte magát, ahogy képes volt. Már másnap érte , hogy nem a megszégyenítő szavak, de szerelme, lázongó nagy szerelme ösztönző őt. A mintha hánykódott lelke szállott Ápolna ujjaiba, egy hó múlva elvetté a rajzont s kezébe Arevé az ecsetet. Tanult, dolgozott szorgalmasan. Ez idő óta nem látta őt az utcán senki, sem társai, sem kedvese, mert Arolt az ifjúban erős akarat s annyi büszkeség, hogy a szégyen pírjában nem akart megjelenni kedvese előtt. Azt a szégyent előbbre kelle mosni. Egyszer csak híre támadt egy f-uj, ismeretlen festőnek. A képek sajátszerűek, de mindamellett jók, igen jók ápoltak, csak az irányban volt még némi határozatlanság,gy hetek múltak el. Az ifjú festészt nem érdekli a külvilág zaja, egészen remeteéletet élt. De ezen idő alatt önmaga szerzett magának tudatot azon rendkívüli tehetségről, mely benne rejlett, s melynek nyámára szerelme vezető. Mintegy félév múlva a fenebbi jelenet után száraz, alacsony, öreg ember sietett egy nyúlánk, magas ifjú társaságában a város azon elhagyott része felé, hol a sokáig nem ismert, de most felfödött ifjú festő tartózkodott. — Mit gondol uram, —• mond útközben az öregebb ifjabb társához, — hitelt adhatunk-e ez állításnak? — Én kétlem, — felelt amaz látható boszankodással, — én azt hiszem, hogy itt rút csel szövi hálóját. — Hogyan érti ön ezt, uram? — Csak úgy, hogy az állított képek nem eredetiek, a mennyiben nem az állított szerző művei. — Azt hiszi ön uram? tehát más által festette, hogy célját érhesse? — Minden esetre! — No jól van, otromba kovácsa, engem ugyan nem fog kijátszani. Ekkor egy alacsony, sötétes ház elé értek. A ház kividről korántsem árulá el, mit rejt keblében. A két idegen nesztelen lépett be a házba, onnét a szobába, hol vásznak, táblák, ecsetek, vasak, kalapácsok, állványok, festékek hevertek szerteszét a legköltőibb rendetlenségben. A bejöttek zajára az ablakkal szemközt lévő állvány elöl egy ifjú ugrott föl, hirtelen lebocsátva a függönyt a kiváncsi szemek előtt. A két idegen megdöbbenve, ijedten hátrált vissza az ifjú tekintetétől. Mi v volt az? Hat hó előtt fris, egészséges élet színe piroslott a jól tömött arcon, az életteljes szemek csillogtak, a hajzat fényes fekete fürtökben verdeső a vállakat, egyenes, délceg termet mutatá a férfiú szobrászi szépségét, és most? Az állvány mögül egy halvány, sápadt, beesett képű ifjú öreg lépett elő roskatagtermettel, bágyadt, álomszerű szemekkel, haja szerteszéjjel, rendetlenül, félig megőszültve. — Kit keresnek uraim? — kérdő a festő bágyadt hangon. ■— Egy kovácsot. •— mond az öregebb, a megváltozott alakban nem ismerve a délceg ifjúra. — Egy kovácsot? — ah, azt nem keresik már önök — felelt a festő. — De igen,—■ erősíté az agg, nemvévén észre a finom célzást, — mi egy kovácsot keresünk, neve Quentin! — Az én vagyok, uram! — Ön? — Al az lehetetlen, — Quentin életteljes, deli fiatal ember. — Az volt, — de már nem az! — felelé a művész rezgő hangon, mely egyszersmind tanúja volt, mennyire érzi ő is ez átváltozást.—• Ismerjen rám uram, én vagyok.— Alig kihetem, komiét ez átváltozás? Quentin nem felelt. Minek is mondta volna el, hogy egészségét, szép délceg termetét, mindenét áldozatul vitte szerelmének ? Minek mondta Arolna el, hogy a hosszú munka, folytonos fáradság, virrasztás törték meg ennyire? — Önnek apróbb művei küri közbámulat tárgyai; eljöttünk önt meglátogatni, lássuk, min dolgozik jelenleg. — Uraim! — szólt a művész állványa elé léptbe, — e művemmel boldogságomra pályázom, — melyet, Istenemre! megszolgáltam. Mint kiváncsiak állnak-e önök előttem, Avagy mint bírálók,igazságos,részrehajlatlan bírálók ?— Igen, azok vagyunk ! Erre az ifjú az állványhoz lépett s félre- Apná a függönyt. A két szakértő férfiú megdöbbenve állott ott. — Hogyan uram, e művet ön teremté? — kérdő az ifjabbik. — Két hónapja már, hogy' dolgozom rajta! — Ah uram, ön lángész, engedje kezét megszorítanom; eddig azt hivém, hogy ön MÁSODIK FÉLÉV.