Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-11-19 / 61. szám
XIV -ÉVI FOLYAM. Nevezetes festők életéből. Irta: M. Xavér, Guido Reni. Az olasz festészet Raphael Sanzioban érvén el dicsősége, nagysága tetőpontját, ennek halála után észrevehető léptekkel sülyedt visszafelé. Polydoro, Bagnacavallo, Gemigniani, Benvenuto Tisi s a merész, lánglelkű Giulio Romano még egy ideig fenntarták nagy mesterük páratlan cicomáját, de lassan lassan homályba veszett annak nagysága, az átalakulás árja őket is elsöprő, midőn minden lelkes művész szorongó szívvel tekinte a jövőbe, midőn a jelennek minden nyilatkozó művészete a már megásott sírra utalt, fellobbant még egyszer a kialudni készülő láng: négy óriás lélek megkísérte követni a királyi sas magas röptét, gátat vetni a kiforgató árnak, vagy ott veszni a bukás örvényében. E négyek egyike volt Guido Reni. Soha szelidebb természetű, gyöngéd s finomabb érzésű művésze nem volt Itáliának. A gyöngéd, szelíd természetét műveibe lehelvén, Raphael elveszett dicsőségét varázslá elő vásznain. Rómának jutott a sors, hogy anyja legyen minden jónak, igaznak s szépnek;alig volt művész, ki Rómát figyelemmel nem tekintette volna által, Reni Guidónak is Rómába kell menni. A szolid ifjú még akkor tán maga sem tudta, mi rejlik benne. Calvaert Dénes szellemölő iránya merész képzelmének csak bilincseket adhatott, nem is említve azt, hogy e heves férfiú sokszor ütleggel akarta manierját tanítványira reáerőszakolni. Reni sokáig tűrt, szenvedett; még akkor Raphaelt inkább hite, mint müveiből ismeré; de a feszitett búr elvégre megpattant. Reni Rómába jött s ott Raphael müveiben megtalálta azt, miután annyira vágyott eszményét. Renit még akkor úgy nem ismerték, hogy megérkezése feltűnő lehetett volna, Reni maga nagyságát csak Rómában érte el; de lassanként a művészet ez örökké forrongó városa egy nevet kezdett zúgni, egy eddig nem hallott, ismeretlen nevet, egyik rész csodálva, másik tisztelve, bámulva, a harmadik féltékeny dühében becsmérelve, s ez utóbbi egy művész szájából egy rangon áll az elismeréssel. Hogy Raphaelnek egy Angelo Mihály, Tiziánnak Giorgone jutott vetélytársul, kik koránsem mulaszták el, egymással az élet minden keserűségeit minél gyakorabban megizleltetni, az szokott valami a gémek között; de hogy Michel Angelo da Caravaggio, ki génje soha nem volt, miért irigyle Reni dicsőségét, ahhoz nehéz nemes kulcsot találni. Reni az eklektikusok osztályának, Caravaggio a naturalistáknak volt feje s ez elég ok a gyűlöletre. Caravaggiot nem annyira tehetsége, mint a körülmények tették nagygyá, s ő ezt jól TÁRCA. i tudá; nagy volt Caravaggio, mert esetleg s nála nagyobb nem találtatott. — im, midőn a sors s szerencse élveikkel felhalmozák, midőn merész álmaiban arról kezde álmodozni,hogy nagy elődje Angelonak lelkét örökölné, — megjelent Rómában egy ifjú, kiütötte kezéből a bitorolt vezérbotot, letépte babérjait, felülmúlta őt. Ez ifjú Róni Guido Amit. Caravaggio szívében a féltékenység lángjával egyszerre csapott föl a düh s irigységé, törte magát, dolgozott szünetlenül, de vagy irányában, vagy iskolájában A volt a hiba, Renit felül nem múlható. A művészi körök Reni Guido dicsőb 9ségéről beszéltek, a pápai kegyről, melylyel a magába zárkózott, folyton dolgozó művész megjutalmaztatott, Caravaggio szétdúlt kebellel hallgató halálig gyűlölt vetélytársa dicsőittetését. Manfredi, mint iskolájának hű köretője, látta mestere halvány arcát. — Maestro, nemde unalmas ezt hallani? — mondá mosolyogva hozzá lépve. — És gyötrelmes , — morga amaz. — Manfredi, te hű tanítványom voltál, mit tegyünk ? — Én nem tudom, maestro, talán kövessük őt?. . . — Balga beszéd!— felelt Caravaggio lázasan,- rövidebb utat válaszszunk. — Méreg? tör? ... — suga sokatmondó pillantással mesterére tekintve. — Az veszélyes; tudják, hogy én vagyok halálos ellene, ez nem jó tanács! — De biztos. — Kezétől kell őt megfosztani, — mondá újólag a maestro, miközben szemei vadul forogtak. — Kezétől? Hogyan? — Kezétől, igen. Ha ő jobb nincs, Caravaggio nagy marad, a naturalistáké a győzelem. Egy párbaj, s megvan minden. — E terv nem jó s bizonytalan, — felelé ravaszul Manfredi, — én jobbat tudok. — Vederemé. — Van nekem egy fegyverem, —• folytatta amaz a maestro füléhez hajolva, —mely biztosan talál. Ez meghagyja testét, de megöli lelkét; nem fosztja meg kezétől,de bilincsre veri azt, s ez a ... kártya! Caravaggio csillogó szemekkel tekintő ! Manfredire. — Hiszed ezt? — mond kétkedve, — hiszed, hogy elcsalhatod állványa elöl, melyet csak este hagy el? — Hiszem. Vannak-e aranyaid? — Pénztáram készen áll,—mondá szenvedélylyel a féltékeny művész, — tégy meg mindent. Én azalatt kétszerezett erővel dolgozom, s mig egyik oldalról őt sújtom alá képzelt nagysága polcáról, más oldalról magam emelkedem föléje. Basta, a dolog rendben van! Caravaggio elvált tanítványától. Termek, nyilvános helyek nem látták őt. Kerülte a társaságot s dolgozott szünetbn. Manfredi jól ismerte az olaszok szeedélyét, — hiszen maga is azvolt. Tudta, hogy nehéz lesz Renit kicsalni szokott helyzetéből, de ha egyszer kint van, nem védheti magát. S úgy történt. A szelíd lelkek rendes tulajdona, hogy szokott állapotukból mintegy erőszakkal kirántatva, rövid idő alatt túltesznek a legóriásabb szenvedélyen. A tört kitették, sokára s lassan, de mégis sikerült a királyi hadat elejteni. Reni játszott. Őrült, vad szenvedéllyel rohant a megásott sír felé, csak egy Isten vethetett gátat a fellázadt szemedélynek. Renit nem látták többé állánya előtt, titkos klubbok asztalainál ült sápadt arccal, kirabolt kebellel. A terv egészen sikerült. Rem élt, de a művészt megölték benne. A míg lassan-lassan felednék az ifjú művész A varázs ecsetvonásit, Caravaggio egymás után dolgozott, s minden nagyságát e csetnek köszönhető; művei egymásután jelentek meg, s nem tagadhatjuk, a féltékeny irigység sokat megjavított iskoláján. Egy kora reggel Reni Guido sápadt arccal, az átvirrasztott éjektől összeroskadt tagokkal érkezett haza. Oly szánandóan nézett ki, hogy senki sem nézte volna őt Róma egykori büszkeségének. Ajtaja előtt állott őszbe borult, agg mestere. — Guido! hol jársz? — kezdé szemrehányó hangon. — Napok óta kereslek, szobádban pusztulás lakik, festékeid beszáradtak. Mi történt A veled? Reni szótlan, némán tekinte az öregre. Jól tudta, ha már mindenki becsmérli is, e vén büszke marad tanítványára. — Mit jelentsen ez? — folytató szolid, dorgáló hangon. — Megöregedtem, de édes volt öregségem annak tudatában, hogy Reni tanítványom Amit, ... s most Renit már nem ismerik. Carav'aggio nevétől aászhangzik Róma s a vaticán . . . Renit már nem ismerik! — Nem ismerik?—vága közbe a művész. — De legyen, —• sokajtá, — ez a mi sorsunk ! ■— Nem úgy, Guido, . . . nem ismerik, mert Reni meghalt a művészetnek s és a legundokabb szenvedélynek, mely lelkét rabláncra fűzte, mert elég törpe Amit, magát elleneinek hálójába vetni! Reni merőn bámuln agg mesterére. — Ugye bámulsz? S hogy bámulnál,ha látnád elleneid diadalát, mert Renit legyőzték ! Az álomszerű, bágyadt szemek csillogni kezdtek e bántó szavakra. Reni sápadt arca kipirult, úgy érze, hogy valami rég elfeledt melegség terjed szét tagjaiban. — Jöjj velem a vatiánba, ott láthatod Caravaggio legújabban kiállított képét, s látni fogod, hogy mestered igazat mondott. 8 kézen fogátt. Reni ösztönszerül og követé; annyi minden forrongott agyában, hogy eszmélete majdnem elhagyd. 86 -on 484 °g.— MÁSODIK FÉLÉV.