Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-12-12 / 71. szám

XIV. ÉVI FOLYAM. Ki tagadhatná még, hogy ama falatok voltak az igazi ördög pilulái, bűvössé té­tetve ama keserű, de termékeny könyek által, melyek egykor a nemzeti színház laboratóriumában készültek. * * * Molnárnak is vannak barátai, de mint minden valamire való egyén ő is legtöbbet köszönhet ellenségeinek. Mióta a világ áll, azok gyúrják a leg­hatalmasabb „ördög piluláit.“ Dobsa Lajos. Nevezetes festők életéből. Közli: M. Xavér, Van Dyck. Németalföld fesztészete kétségtelenül egy rangon áll Olaszországéval, s ha tekintet­be veszszük a szelíd Itáliának égalj­i viszo­nyait, összehasonlítva Németalföldével, bá­mulnunk kell, hogy e szépművészetekre ke­­vésbbé alkalmas ország a festészetnek oly , páratlan borosait tudá felmutatni, minek Rubens, Rembrandt s Van Dyck. Apelles óta nem volt tehetség, mely az arcfestésben kitűnőbb lett volna, mint Van Dyc­k. Ez ifjút varázshatalommal áldá meg az ég, ecsetje életet adott, s Van Dyck ecsetétől festetni egy volt a halhatatlan­sággal. De valamint az égi kegyelem megáldá őt avval, hogy széppé, dicsővé tehete min­dent, s megveré őt érzékeny, heves szi­vével, s azzal, hogy magának soha nem tudta széppé, dicsővé tenni az életet. Yan Dyck Rubensnél tanult. Rubens óriás szelleme, melynek felfogására, meg­értésére születni kell, bámulá ez ifjú te­hetségét, s kénytelen volt megváltani, hogy ez ifjú, ha nála marad, lelopja babérait,— félt tőle. Yan Dyck melancholicus, búskomoly ember volt. Rubens tanteremében gyakran meglátogatá őt egy szelíd angyali alak, órákig elnézte az ifjú halvány arcát, bá­gyadt szemeit, fürtös haját; de Yan Dycknek soha egy szava nem volt e nőhöz. E nő Rubens leánya volt, kiért Ru­­­bens minden tanítványának szive vérzett, de ki egyedül Yan Dycket szerető. A nagy mester látta leánya érzelmeit. Nem szólt semmit. Felszólita Y­an Dycket, festené le leányát mint Pallas Athénét! Yan Dyck szótlan beleegyezett. Az an­­gyal-szelid leány megjelent előtte s Yan Dyc­k festeni kezdett. A nő mindenről be­szélt, mi szép, mi jó, mi a szivet lángra gyulasztja, de Yan Dyck hajthatlan, hi­deg’ maradt. Az arc lassan készen jön. S reá került a sor a nyitott kebelre. —• Oldozza föl öltönyét, — szólt a mű­vész hidegen. A leány késlekedett. — Tegye meg, —• mond Yan Dyck, — előttem nem szégyelheti magát, én festő vagyok. A nő pirulva süté le szemeit. — Az idő siet, — folytatá ismét hidegen, — csak a körvonalakat készítem el. A nőnek egy gondolata jött. Megnyitá harmat kebelét s ott állt a halvány mű­vész előtt. Yan Dyck kezébe, vette ecsetét, — akart hideg maradni, — de alvó vére forr­ni kezdett, bágyadt szemei csillogtak; még egy vonást sem tőn, mintegy bő­vülve bámulá az ideális szépségű hölgyet, ki előtte állott széttárt keblével mozdulat­lanul. Van Dyck elveté ecsetét, oda ment a nőhöz, megfogá hadkezét s szemeibe te­kintett. — Mily szép vagy te, Mária! — susogó ál­­madozva, s leborult előtte. A női szépség leláncolta szívét. — Van Dyck bódulva mondá el a leghevesb sza­vakat, mindent, mit eddig nem tudott, mi­re most egyszerre megtanu­á a szerelem. Rubens a háttérben nézte e jelenetet. Csak örülhetett rajta; rég terve volt, leá­­­­nyát Van Dyckhez adni nőül. A sors azonban mást határozott. Mielőtt a házasság létre jött volna, Rubens, félté­kenységétől tüzelve, Yan Dycknek Olaszországot ajánlá, hogy szélesebb tanul­mányok által művészi ismeretkörét nagyít­sa. Voltaképen azonban csak azért küldé el, hogy az olasz elem befolyása alatt elve­szítse mestere bűvészetét. Van Dyck elment minden ellenvetés nélkül, mert mesterének, kit mód felett szeretett, akarata, óhajtása parancs volt előtte. Még el sem hagyá szép hona határait, midőn egy kisded faluba ért, melynek harangja ép akkor csengő a déli imára szóló jelt. Van Dyck vallásos ember volt, leszállt kocsijáról s belépett a tem­plomba. Az ily szokatlan időben majdnem üres volt, csak egy oltár előtt térdelt egy ifju hölgy, a németalföldiek festői öltözetében, mély imába merülve. Yan Dyck a hölgyre tekintett, s lábai legyökereztek. Soha életében oly szé­pet nem látott. Öltözete nem mutatott rangra. Yan Dyck megvárta, míg imáját elvégző,s mi­dőn kilépett, megszók­ta: — Mondd, kiért imádkozál, szép angya­lom ! A leány szomorúan lecsüggeszté fejét. —• Nemde, kedvesedért ? Oh ne tagadd, arcodról olvasom. — Nem, nem jól tudod, uram, — fe­lelt a leány, szemeit futólag felvetve, — kedvesem nincs. — Nincs ? Alig hiszem. —■ Nincs, és anyámért imádkoztam, ki szegény és beteg. Van Dyck látta, mint szomorodik el ismét a leány arca, szemei mint telnek meg kö­­nyekkel, — s igy még szebb, még dicsőbb­­ volt e nő. Yan Dyck e percben elfeled­te Rubens leányát, Olaszországot, mindent, — megfogá kezét s elment vele anyja la­bába. Yan Dyck s e pórleány közt a legtisz­tább szerelmi viszony keletkezett; de voltak akadályok Van Dyck életében, mik boldogságára átokként nehezültek. A nagy művész boldog, elégedett volt a pótkunyhóban; látta eszményét s ez elég volt lelkének. Az idő lassan elmúlt. Hónapok múltak el s Yan Dyck nem tudott szabadulni a helytől. Rubens hiába várta leveleit Olasz­országból; még hire sem hallatszott, hogy Van Dyck él. Yan Dyck mindeddig nem nyúlt ecse­téhez. A becsületes, egyszerű pórnép nem is gyaníta, mily nagy szellemet rejt magá­nál. A szép parasztleány szülei már bele­egyeztek, hogy leányuk a vándor idegen­hez menjen, csak a jövőről kételkedtek még. Erre Van Dyck ecsetéhez nyúlt. A fa­lu kis temploma számára két képet festett. Az egyik Madonnát, a másik sz. Mártont lóháton ábrázolá. Az elsőben a pórleányt, a másikban önmagát halhatatlanná. *) Rubens akközben Velasqueznek látoga­tására indult. A spanyol festészet akkor­­ virágzott teljes díszében. Útközben Savel­­thern kis faluba tévedt, épen oda, hol Yan Dyck rejtezett. A Madonna ki volt állítva a templomban. Rubens a legelső paraszttól már e képről h­alla beszélni. Sietett a templomba, s a­mint megpillan­­tá, megdöbbenve kiálta föl: — Ez Yan Dyck műve! — Hol lakik a mester? — kérdé egy kö­zel álló paraszttól. — Innét nincs messze, jöjjön uram, el­vezetem. Rubens elérte a kis házat, útközben eszé­be jutott leánya, ki oly epedve várta Van Dyck sorait, ki itt elrejtőzött isme­retlen okból. Rubens belépett a kisded házba. Egy vidám ifjú ült ott magas állvány előtt, ol­dalt kis tükörrel. Van Dyck volt. Rubens felismerte Van Dycket, de ta­pasztalt szeme az ott álló szép párleány­ban a Madonna eredetijét is felismerő. Fejtve volt előtte minden. — Itt vagy? — kezdé mosolylyal, — hát ezért maradtál el Itáliától ? ... Lám, hol keresi Van Dyck a művészi nagy­ságot. V­an Dyc­k meglepetve, szégyeneivé süti le szemeit. Most keserít szemrehányások következ­tek, Van Dyck visszaesett melanckóliá­­jába. Nem hallgathatta mestere dorgáló szavait, a nehéz búcsú után elvált kedve­sétől. Sok idő elmúlt azután. Yan Dyck Olaszországot diadallal járta be; utóljá­­ra az angol udvarhoz hivatott, hol fényes kitüntetésekben részesült. **) Hanem a művésznek szive folyton vér­zett , az a tudat, hogy Rubens leányát bol­dogtalanná tévé, ki Yan Dyck viszonyát , tudva, élő holttá lön, gyötre folyton, kimond­­hatlanul. Már Londonban megromlott egészsége; a munka nem ártott neki annyira, mint a *)■ E két kép máig megvan a Brüsselhez kö­zel eső Savelthem nevű kis faluban, s Van Dyck legremekebb művei közé tartozik. M. Xavér. *"') I. Károly angol király a Bathrenddel di­­szite föl, s azon kivül k­iketlen kedvezésekben ré­szesült. M. Xavér­ —~2“ 567 °2”— MÁSODIK FÉLÉV.

Next