Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-12-22 / 75. szám
XIV. ÉVFOLYAM. Modern Paris és bálványai. A londoni sz. Pál temploma híres építője, When, az oltár közelében egy egyszerű sírkövet emeltetett magának e rövid lakonikus felirattal: „si monumentum queris, circumspice“ *), ép igy tesz Napoleon, ki a régi Párist szennyes pongyolájából kivetkőztetve, azt a legragyogóbb és legkacérabb ruhába öltözteti. . . Bármerre tekintsen az utas, mindenütt a császári építész nagy remekeit pillantja meg. A Barrier de trone-tól az elyziumi mezőkig, a montmartrei magaslatoktól a mendoni magaslatokig, mindenütt a divatos Páris, melynek jellemző vonásai a világosság, lég és mindent eláruló tükrei. Jean Paul azt monda egykor: úgy van az ember néha, mint a legszebb utcák Párisban, a legsötétebb sikátorok vonulnak rajta keresztül. De e hasonlat többé nem jellemző, és egy második Sue,ki rejtelmes regényeit Páris titkos utcáiban akarná szerepeltetni, nagy zavarba jönne. A császári szem nem tűr többé sötét utcákat, titkos házakat, játékbarlangokat és menhelyeket kalandorok és regényhősök számára. Ezen építészeti forradalom következtében Páris azon benyomást teszi, mint egy fényesen bekötött nyílt könyv, melyben mindenkor örömmel lapozgatunk, és új illustrátiókat keresve, a művész szellemébe hatolunk. Míg London egy nyugtalan, pezsgő várost jellemez, melyből mindenki örömest menekül, Berlin, egyenes utcáival és katonáival, egy mesterségesen ápolt üvegházi növényre, egy illatnélküli tulipánra emlékeztet; Róma mint egy elegiai halotti dal, Varsó mint egy töltött fegyver, és Bécs mint egy dús ebéd, émelygőleg hat reánk; addig Páris sok olvasó és ülő csoportjaival, melyek a Boulevardokat benépesítik, sok bel- és külföldi ácsorgóival és sétányokká átváltoztatott utcáival úgy tűnik föl, mint a kenvérek Eldorádója, hol a szem a látásban soha sem fárad ki, a fáradt láb a legkellemesebb nyughelyét találja. — A fényes Café k, melyek a blousosok és börze embereire nézve csak az árban, de nem a belső díszletre nézve különböznek, a gazdagon díszített kirakatok, a fedett átjárások, hol az átlátszó tetők védelme az utcák élénkségével egyesül, ehhez az elegáns párisi nők, kik ép oly érdekes mű, mint természeti jelenségek, és mint egykor Atalante, lebegő léptekkel tovaszállongni látszanak. A járókelők közé a francia katonák tarka serege is vegyül, kik csákójukat félrecsapva, hanyagul tovakószálnak, mintha a hosszú béke terhükre volna. E katonák, bármily fesztelen, vagy ép elhagyott a járásuk, egy fényes kirakatot juttatnak eszünkbe, és a francia csaták emlék- és érdem-decoratiói (jelei) már messziről csillognak felénk. — Ezen öszpontositása a kacérság, pompa és fényűzésnek csaknem hóditólag hat érzékeinkre, s mindig uj meg uj élvezetekre ösztönözve, foly nevezetes festők életéből. Közli: M. Xavér, Raphael Sanzio. Egy őszbeborult agg férfiú ült egy nagy szegénységre mutató szobának egyetlen ablakánál. A nap feltűnő sugarai az ablak-hoz támasztott festőállványon akadtak meg, melyen egy elmosódott arc halvány kör- vonalai mutatkoztak. Az ősz festő megnyitó ablakát s munkájához fogott, halvány, beesett arcán olvashatón irta le magát az élet szenvedése, az átélt bajok. A durva kéz, a rendetlen, egymásra következő vonások elárulták, hogy a festő inkább kenyérkereset, mintsem művészetből űzi festészetét. Az agg festő lábainál alig kilencéves kis gyermek ült, napsütötte barna arccal, villogó s nagy szellemre mutató szemekkel, kezében egy félrevetett ecset, melylyel az egyetlen tiszta falnak bemocskotásán fáradozik. Az agg festő Giovanni Sanzio, Raphaelnek atyja, a kis gyermek maga Raphael. Az atya elmerülve és sebtében dolgozott, a gyermek egy fölötte függő képre tekinte gyakran s tovább mázolá a falat. — Atyám, atyám, adj ebből a piros festékből, — rimánkodék a gyermek atyjához fordulva, ki boszankodva tolta odább. — Eh, menj, Raphaelle, — megint háborgatsz,—miért nem lódulsz pajtásidhoz? — Elmegyek atyám, csak még egy kis kék festéket adj, igazán elmegyek! — Majd, én drága áron veszem festékimet, te meg elpazarlod, menj, semmit sem kapsz! S ismét eltolá a gyermeket. — De atyám, — rimánkodék újra a gyermek, — én is festeni akarok! — Hadd el azt, Raphaello, — mond az agg szomorúan, — jobb leszesz te szabónak, vagy bármi másnak, légy inkább juhok pásztora, de festő ne légy, azok mind szegény emberek! — Jól van atyám, — felelé a kis Raphaello, — leszek szabó, vagy juhpásztor, hanem csak adj egy kis piros festéket. — De mit akarsz már, — kezdé az agg, türelméből kijővén, — minek neked a, festék ? — Festeni, atyám! — De mit akarsz festeni? — Egy madonnát. Tegnap Luigi azt mondta, hogy én még semmit sem tudok. Azért meg akarom próbálni. — Úgy már jól van, itt nesze,figlio mio, próbáld meg. — Raphaello átvette szereit, s ismét letelepedett a földre. Giovanni atyus reá sem tekintett. Szorgalmasan dolgozott tovább. Raphaello szintén csöndesen maradt, ő is dolgozott. Ki hitte volna akkor, hogy ő semmitmondó, e soha névre, de még csak megemlítésre sem szert tevő festőnek sarjadéka az leszen egykoron, ki előtt nem népek, nemzetek, országok, de egy világ művészete meg fog hajlani. A kis magból ki várta volna az óriási fát, a kis fényből ki a lángzó üstököst, mely feltűnik, fényével ámulat, zavarba ejtve mindenkit,miként feltűnt oly hamar, láttatlan elvész, csak szemünk káprázása mutatja, hogy itt volt, hogy létezett. Ki hitte volna, hogy ott a porban ecsettel babráló gyermek oly koronát fog szerezni ecsetével, minőt nem viseltek királyok. Igen, mert Raphael a festészet királya. A vén Giovanni csak festett tovább, eszébe sem jutott a kis Raphaelio, kinek babrálása közben a falon lassanként egy madonnának feje tűnt elő, azután kamján a kisded Jézusé, valami csodás, bűvös rajzaiban, úgy hogy maga a gyermek működése közben nem egyszer felkiáltott. *) Az apa elvégre megfordult s a falra tehintett. A gyermek festése első pillanatra elárulta óriás szellemét; az atya, bár nem volt nagy műismerő, bámulva ugrott föl székéről:— Raphaelle, kitől tanultál te festeni? — Csak akarok, atyám ?— viszonzá a gyermek. —Akarsz? Jól van, még holnap keresek mestert, akarsz-e elmenni? — Nem, atyám, én itthon akarok maradni ! Raphael atyjánál maradt. A gyermek előtt az atya első hónapban szégyelve süti le szemeit. — Raphaelle, nem jó neked nálam lenned, akarsz máshoz menni tanulni? Már akkor a kis Raphaelle nem mondott ellent. Látta már, hogy atyjánál nem tanul semmi újat. GiovanniSanzio szétnézett a láthatáron. Akkor éledezett Olaszország festészete, Limabne, Giotto, Masaccio utódai, mint a , még ifjú Angelo Mihály, Leonardo da Vinci, Perugino,ki nemes, komoly irányával ekkor mindenek fölött állott, leginkább kitűntek. Giovanni Sanzio választása Peruginora esett, kit tulajdonképen Pietro Yanncchinak neveztek. A mester elfogadta Raphaellot, mint sok mást,nem is gyanítva, hogy művészi *) Ha emléket keressz, tekints körül. *) Raphaeless első képe ugyanazon falon máig látható Urbinoban. M. Xavér. —a 606 TÁRCA. zonos mámorban tart. Ez jelleme a mai Párisnak; a császár szelleme a pompában, fényűzésben és népe anyagi jóllétében fellelhető. Még a nagyszerű Louvre, mely 5 év alatt készült el, ezen feladat, melyet semmiféle más kormány nem oldhatott meg, ékesség és diszitményeiben azon pompát mutatja, mely a császári kort annyira jellemzi. Még a nővilág divatában is, melynek csalhatatlan bálványa a krinolin, a „Societé“-nek azon fennhéjázó eleme mutatkozik , mely birtokát oly szívesen teszi ki közszemlére. H. L. után K. MÁSODIK FÉLÉV.