Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-07-02 / 1. szám

XIV. ÉVI FOLYAM. -ÉS 2 nek, hol a nap eseményeit számodra jegyzem s elmondom azt , minek elmondására mások nem vállalkoznak. De miként is tennék ezt mások. Hisz itt nincsenek vasutak, hogy ha meguntad a kedvetlenitő egyhangúságot, egy reggel valamely mozdonyba vesd magad, s este Triest egyik színházában keresd hosszas nélkülözéseid jutalmát. Itt még csak szekérút sincs, s igy a nálatok használt éóülésü kocsik legfölebb rajzból ismerősek. A tengerpart hosszában kigyógy egy, pár lépés szélességű ösvény gyalogjárók s terhelt öszvérek ésamarák számára; ezen kell haladnod naggyik pontról a másikig, vagy csik helységből a másikba eljutni akkor. Nincsenek sodronyok állítva a táviró számára; nem üzenheted meg e pillanatban távolhagyott kedvesidnek, mit értesz, vagy mit éreztél néhány perccel előbb; a rendes posta málháit is vállakon viszik helységből helységbe, s azért a postaérkezési napra itt csak hozzávetőleg számítunk. Hiába keresnél az utak mellett kínálkozó fogadókat, a városokban kényelmes szállodákat ízletes konyhával, válogatott pincével, nyugalmas szobák vagy termekkel, ezek mind ismeretlen fényűzési cikkek, melyek után a bennszülöttek nem óhajtoznak s a beköltözöttek híjába sóvárognak. Másutt a napi munkában kifáradt szellem szívesen keres szórakozást és élvezetet színházakban, társas körökben, egyleti öszszejövetelekben, sőt bor-, sör- és kávécsarnokokban is. Itt az ilynemű élvezetek vagy szórakozásokról le kell mondani. A házak szétszórva, nagyobb távolságban feküsznek egymástól; az egyik halmon, a másik hegyen, a harmadik völgyben, de mindnyája magas kőfalakkal körülbástyázva, s hozzájuk csak keskeny ösvény vezet, melynek két oldalát szintén kőfalazat oltalmazza, s a kapufőt lőrések, néhol tölcsérpuskák s mozsarak védik. Avvagy e berendezés külseje is nem arra mutat-e, hogy itt az emberek leginkább önmagukban bíznak, s hogy a szomszéd szívélyessége, a távolabb lakó barátsága csak addig biztosíték, mig szemben van, s mig a nap világit. Nálatok a háztartást két részre osztja a szokás; a külső illeti a férjet, a belső terheli a nőt. E csendes vidék lakói ebben is más felosztást követnek. A férj minden. Ő kezeli a külső, ő a belső háztartást, neveli gyermekeit s tenyészti állatjait, miveli kopár földjét, s forgolódik a hússal telerakott üst mellett. Csupán terménye fölöslegének elárusitásánál segítik őt a ház korosabb asszonyai, kiket a férfiak üldözései elől haladtai, koruk mentesít. A fiatal nők és felserdült leányok egész napon át, s egész hét hosszában zárt ajtók megött, s leggyakrabban tétlenségben élnek; a kötés, néhol szövés és fehérnemű készítése az egyedüli foglalkozás, mely számukra fenntartva van. A hétnek egy napja azonban, melyet az alkotó a nyugalom napjának szentelt, nekik is ünnep; ilyenkor a családanya vezetése alatt a ház fiatal hölgyei és leányai ünnepi köntöseikben, erős, leggyakrabban fegyveres kísérettel jelennek meg az Isten házában, s bemutatják az oltárnak szépségüket egész lelki és testi pompájában. Alább megfejtem majd, miért mennek e nép fiatal hölgyei fegyveres kísérettel az úr hálába. A közelebb múlt Mindenszentek ünnepén én is azok közé tartozom, kik nem elégelve meg a völgy templomát, elmenénk fel a magasra, hol tisztább a levegő, s e nép hite szerint közelebb az Isteni Utaktól ir megjegyzem, hogy minél magasabban áll valamely hegycsúcs, azon abroncson belül, melyben a tenyészet diszlik, annál több előny ez arra, hogy a körében fekvő házak lakói templomot építsenek azon, s vasárnap és ünnepeken oda fáradjanak az úr dicsérésére. Amott San Sp irido ne irányában látnál egy ily oromra rakott templomot, hova Mindenszentek ünnepén isteni tiszteletre sereglénk. Lélekemelő pont, mintegy ezer láb a tengerszine felett, a legelragadóbb kilátással; egész raját láthatni onnét a tenger síkján szerte repkedő vitorláknak; vagy vész idejében az egész part hosszában lehet szemlélni a buzgó térdepelőket, kik irgalom és kegyelemért esedeznek távol rokonaik, kedveseik s mindazon emberbarátaikért, kiket az idő haragja a tenger magasán ért s kikért az egész part mentében a halálharangokat húzzák. Ide érve a nevezett ünnep derült reggelén, megálltam én is, hogy felfázadásom nagyszerű jutalmát gyönyörű kilátásban élvezzem, megfordultam. A balról vezető keskeny ösvényen lépdelt, vagy inkább ugrott egyik szirtről a másikra egy izmos suhanc, könnyű százotthonkában, de mindkét kézre fegyverben; utánna egy másik, valamivel éltesebb, de azért erőteljes férfiú cifrázott agyú hosszú puskával, s tüszőjében kések és pisztolyokkal; ezt követte egy éltes nő közönségesen öltözve, kit nyomban egy másik, a félig korosak közé tartozó asszony mgsgetett, nehéz fekete selyemruhában, feldén hajzattal; utánna egy leányka lépdelt,az élet virágzó tavasza, alig tizenhat éves, sima fehér homlokkal, hosszudad liliom-halvány arccal, kifejezésteljes nagy kék szemekkel, melyekkel tán összhangzás végett a ruha színe találkozott; a szép leány után jött még két siheder, szintén fogyverzetten, s egy ősz férfiú, ki némi önérzettel hordozva szemeit kísérete felett , elégnek tartá, ha ő csak egy bunkós botot szerit kezébe, melylyel egyúttal lépteit is néha-néha támogatja. Amint e kiséret közeledett a templomhoz, az addig felgyülekezett egész közönség önkénytelenuül fordult feléje, s én is, ki a kilátás szépségén készültem gyönyörködni, nagy meglepetéssel tártául szemlémet a sok hatású jeleneten. Kísérőm, kinek társaságában e helyre jutottam, csapláros volt, bennszülött, ismerte az egész vidéket . Kérdem az érkezők nevét, s különösen a szép hölgyét. — Ez a vidéki fiom szája, felelt Tripo; szépsége hét országra szól, jóságával csak az angyaloké versenyezhet; ez — Anetta, íme, barátom,oda jutottam, hasmét kiindultam, de melynek folytatását, meghaladván levelem a kiszabott terjedelmet, közelebbi alkalomra kell halasztanom. Királyi Pál: Egy porladó szív levelei. (1852. május hó 5-én.) A tegnap vett hírek nagyon megráztak, kételkedni kezdek. Ez magában elég egy életre, ha más baj nem sújtana is. Ha emlékszel egész múltúnkra, mindenesetre feltűnhetett előtted, mikép egy nap sem telt el anélkül, hogy körül nem rajongtalak; ez egyszer történt egész ismeretségünk alatt. De ne csodáld, okát keresd magadban, s a szív gyengeségében, mely sem elégerős, sem eléggé elhatárzott, sem 013' forró, hogy elbírhatná a jövőben is azt, mit a múltban elbírt, a szerelmemet. Oh, pedig ezt elbírni erős lélek kell, mert akit körüllángol, ölel, annak tán nehezebb a boldogság terhe egy világnál. Mig meg akartál érteni, boldogok voltunk. Mig a szívet nem foglalta el közöny, hidegség, hanem az első lángtól égett, boldogok voltunk. Mig nem egyedül az volt előtted kedves, mit a képzelet teremtett, hanem maga a tény is, boldogok voltunk. Mig volt könyed, mely emlékem után tüzelt, s meg nem hasonlottál önmagaddal a választott boldogság iránt, boldogok voltunk. Mig rövid volt az óra, nap, hét az együttlétben, s nem azt vártad, mikor foly már le, hanem az időt visszavarázsoltad volna tűnésében, boldogok voltunk! Szóval: mig a vágyak, nemes hevülésnek meg volt röpte, s tudtál az életen kívül is bennem élni, remélni és szeretni, megvolt a boldogság. Nem így van most! A lélek unni kezdi szokott képét, hiszen még az örök ragyogást, fényt is megunják sokan. Le van hozva égből a szerelem, s a földön elvesztő virágát, himporát. Kevés idő annak az élet, mi már a földé lett!... A lélek nem repül, mert a vágy megszűnt őt hordozni, s elég neki visszaemlékezni a magasba, mely egykor az övé volt. Képzeletben van, mi való volt, s a mennyországot csak azon tudat pótolja, hogy egykor lakói voltunk. Nem sugárzik meleget a szív, mert megszűnt napja lenni a boldogságnak. Természeti igazság: pihenni kell annak, ami por rész, ha megint más életet akar kezdeni. .. Nincs többé könye a szemeknek, örülni vagy megbánni valamit; nem mintha mind elfolyt volna, hanem úgy tesz, miként a forrás, mely sokszor elhagyja régi medrét, hogy más virágos helyet öntözzön. Aztán, hol az arc, mely hajnallá gyűlt, ha látott és hervadt virág volt annyiszor. MÁSODIK FÉLÉV.