Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-12-12 / 71. szám
XIV. ÉVI FOLYAM. Ki tagadhatná még, hogy ama falatok voltak az igazi ördög pilulái, bűvössé tétetve ama keserű, de termékeny könyek által, melyek egykor a nemzeti színház laboratóriumában készültek. * * * Molnárnak is vannak barátai, de mint minden valamire való egyén ő is legtöbbet köszönhet ellenségeinek. Mióta a világ áll, azok gyúrják a leghatalmasabb „ördög piluláit.“ Dobsa Lajos. Nevezetes festők életéből. Közli: M. Xavér, Van Dyck. Németalföld fesztészete kétségtelenül egy rangon áll Olaszországéval, s ha tekintetbe veszszük a szelíd Itáliának égalji viszonyait, összehasonlítva Németalföldével, bámulnunk kell, hogy e szépművészetekre kevésbbé alkalmas ország a festészetnek oly , páratlan borosait tudá felmutatni, minek Rubens, Rembrandt s Van Dyck. Apelles óta nem volt tehetség, mely az arcfestésben kitűnőbb lett volna, mint Van Dyck. Ez ifjút varázshatalommal áldá meg az ég, ecsetje életet adott, s Van Dyck ecsetétől festetni egy volt a halhatatlansággal. De valamint az égi kegyelem megáldá őt avval, hogy széppé, dicsővé tehete mindent, s megveré őt érzékeny, heves szivével, s azzal, hogy magának soha nem tudta széppé, dicsővé tenni az életet. Yan Dyck Rubensnél tanult. Rubens óriás szelleme, melynek felfogására, megértésére születni kell, bámulá ez ifjú tehetségét, s kénytelen volt megváltani, hogy ez ifjú, ha nála marad, lelopja babérait,— félt tőle. Yan Dyck melancholicus, búskomoly ember volt. Rubens tanteremében gyakran meglátogatá őt egy szelíd angyali alak, órákig elnézte az ifjú halvány arcát, bágyadt szemeit, fürtös haját; de Yan Dycknek soha egy szava nem volt e nőhöz. E nő Rubens leánya volt, kiért Rubens minden tanítványának szive vérzett, de ki egyedül Yan Dycket szerető. A nagy mester látta leánya érzelmeit. Nem szólt semmit. Felszólita Yan Dycket, festené le leányát mint Pallas Athénét! Yan Dyck szótlan beleegyezett. Az angyal-szelid leány megjelent előtte s Yan Dyck festeni kezdett. A nő mindenről beszélt, mi szép, mi jó, mi a szivet lángra gyulasztja, de Yan Dyck hajthatlan, hideg’ maradt. Az arc lassan készen jön. S reá került a sor a nyitott kebelre. —• Oldozza föl öltönyét, — szólt a művész hidegen. A leány késlekedett. — Tegye meg, —• mond Yan Dyck, — előttem nem szégyelheti magát, én festő vagyok. A nő pirulva süté le szemeit. — Az idő siet, — folytatá ismét hidegen, — csak a körvonalakat készítem el. A nőnek egy gondolata jött. Megnyitá harmat kebelét s ott állt a halvány művész előtt. Yan Dyck kezébe, vette ecsetét, — akart hideg maradni, — de alvó vére forrni kezdett, bágyadt szemei csillogtak; még egy vonást sem tőn, mintegy bővülve bámulá az ideális szépségű hölgyet, ki előtte állott széttárt keblével mozdulatlanul. Van Dyck elveté ecsetét, oda ment a nőhöz, megfogá hadkezét s szemeibe tekintett. — Mily szép vagy te, Mária! — susogó álmadozva, s leborult előtte. A női szépség leláncolta szívét. — Van Dyck bódulva mondá el a leghevesb szavakat, mindent, mit eddig nem tudott, mire most egyszerre megtanuá a szerelem. Rubens a háttérben nézte e jelenetet. Csak örülhetett rajta; rég terve volt, leányát Van Dyckhez adni nőül. A sors azonban mást határozott. Mielőtt a házasság létre jött volna, Rubens, féltékenységétől tüzelve, Yan Dycknek Olaszországot ajánlá, hogy szélesebb tanulmányok által művészi ismeretkörét nagyítsa. Voltaképen azonban csak azért küldé el, hogy az olasz elem befolyása alatt elveszítse mestere bűvészetét. Van Dyck elment minden ellenvetés nélkül, mert mesterének, kit mód felett szeretett, akarata, óhajtása parancs volt előtte. Még el sem hagyá szép hona határait, midőn egy kisded faluba ért, melynek harangja ép akkor csengő a déli imára szóló jelt. Van Dyck vallásos ember volt, leszállt kocsijáról s belépett a templomba. Az ily szokatlan időben majdnem üres volt, csak egy oltár előtt térdelt egy ifju hölgy, a németalföldiek festői öltözetében, mély imába merülve. Yan Dyck a hölgyre tekintett, s lábai legyökereztek. Soha életében oly szépet nem látott. Öltözete nem mutatott rangra. Yan Dyck megvárta, míg imáját elvégző,s midőn kilépett, megszókta: — Mondd, kiért imádkozál, szép angyalom ! A leány szomorúan lecsüggeszté fejét. —• Nemde, kedvesedért ? Oh ne tagadd, arcodról olvasom. — Nem, nem jól tudod, uram, — felelt a leány, szemeit futólag felvetve, — kedvesem nincs. — Nincs ? Alig hiszem. —■ Nincs, és anyámért imádkoztam, ki szegény és beteg. Van Dyck látta, mint szomorodik el ismét a leány arca, szemei mint telnek meg könyekkel, — s igy még szebb, még dicsőbb volt e nő. Yan Dyck e percben elfeledte Rubens leányát, Olaszországot, mindent, — megfogá kezét s elment vele anyja labába. Yan Dyck s e pórleány közt a legtisztább szerelmi viszony keletkezett; de voltak akadályok Van Dyck életében, mik boldogságára átokként nehezültek. A nagy művész boldog, elégedett volt a pótkunyhóban; látta eszményét s ez elég volt lelkének. Az idő lassan elmúlt. Hónapok múltak el s Yan Dyck nem tudott szabadulni a helytől. Rubens hiába várta leveleit Olaszországból; még hire sem hallatszott, hogy Van Dyck él. Yan Dyck mindeddig nem nyúlt ecsetéhez. A becsületes, egyszerű pórnép nem is gyaníta, mily nagy szellemet rejt magánál. A szép parasztleány szülei már beleegyeztek, hogy leányuk a vándor idegenhez menjen, csak a jövőről kételkedtek még. Erre Van Dyck ecsetéhez nyúlt. A falu kis temploma számára két képet festett. Az egyik Madonnát, a másik sz. Mártont lóháton ábrázolá. Az elsőben a pórleányt, a másikban önmagát halhatatlanná. *) Rubens akközben Velasqueznek látogatására indult. A spanyol festészet akkor virágzott teljes díszében. Útközben Savelthern kis faluba tévedt, épen oda, hol Yan Dyck rejtezett. A Madonna ki volt állítva a templomban. Rubens a legelső paraszttól már e képről halla beszélni. Sietett a templomba, s amint megpillantá, megdöbbenve kiálta föl: — Ez Yan Dyck műve! — Hol lakik a mester? — kérdé egy közel álló paraszttól. — Innét nincs messze, jöjjön uram, elvezetem. Rubens elérte a kis házat, útközben eszébe jutott leánya, ki oly epedve várta Van Dyck sorait, ki itt elrejtőzött ismeretlen okból. Rubens belépett a kisded házba. Egy vidám ifjú ült ott magas állvány előtt, oldalt kis tükörrel. Van Dyck volt. Rubens felismerte Van Dycket, de tapasztalt szeme az ott álló szép párleányban a Madonna eredetijét is felismerő. Fejtve volt előtte minden. — Itt vagy? — kezdé mosolylyal, — hát ezért maradtál el Itáliától ? ... Lám, hol keresi Van Dyck a művészi nagyságot. Van Dyck meglepetve, szégyeneivé süti le szemeit. Most keserít szemrehányások következtek, Van Dyck visszaesett melanckóliájába. Nem hallgathatta mestere dorgáló szavait, a nehéz búcsú után elvált kedvesétől. Sok idő elmúlt azután. Yan Dyck Olaszországot diadallal járta be; utóljára az angol udvarhoz hivatott, hol fényes kitüntetésekben részesült. **) Hanem a művésznek szive folyton vérzett , az a tudat, hogy Rubens leányát boldogtalanná tévé, ki Yan Dyck viszonyát , tudva, élő holttá lön, gyötre folyton, kimondhatlanul. Már Londonban megromlott egészsége; a munka nem ártott neki annyira, mint a *)■ E két kép máig megvan a Brüsselhez közel eső Savelthem nevű kis faluban, s Van Dyck legremekebb művei közé tartozik. M. Xavér. *"') I. Károly angol király a Bathrenddel diszite föl, s azon kivül kiketlen kedvezésekben részesült. M. Xavér —~2“ 567 °2”— MÁSODIK FÉLÉV.