Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-04-14 / 44. szám

XV. ÉVI FOLYAM. 352 °g.~ T­­ .A.: Nevezetes festők életéből. Irta: M. Xavér. Michel Angelo Caravaggio. (Vége.) Késő éj volt, midőn Piretusi s a többi művészek a társas­termet elhagyák; az ős stóma néptelen, csendes utcáin lassan elveszett a távozók zaja. Piretusi már közel volt lakához, midőn egy sötét alak eléje ugrik. — Megállj Piretust! A hangban az ifjú első szóra felismeré halálos ellenét. — Ah, te vagy! — mond minden megrettenés nélkül, — Jól van, értem, mit akarsz? Caravaggio felemelte villogó tőrét. — Csak jöjj, üsd belém, — folytatá amaz, —­ hiszen vár­tam tőled ezt. Tudom, mit várunk egy bravofajzattól! •— Hallgass, nyomorult! — h­örgé rekedten Caravaggio, — mert kitépem nyelvedet. Nem, azért sem öllek meg, mert nem félsz, mert nincs itt senki, de megöllek ott, a művészvilág sze­­me láttára, megöllek akkor, midőn legédesebb lenne számodra az élet. — Hozzád illik mind, Caravaggio! — felelé hidegen Pi­retusi. Caravaggio megragadta ellenfelét, s az árnyból a hold fé­nye elé hurcolt. Csak egy mozdulata az ellenkezésnek, s Piretusi biztos ütéssel halva rogy le, de jól ismerte az olasz természetet, ha­gyott magával tenni mindent, nevette veszedelmét. •— Piretusi! — monda Caravaggio halálos gyűlölete hang­ján, — emlékezel-e az első tőrre, az utolsó fogadásra? — Nem feledtem el! •— Jól van, —• folytatá tovább, — de nem, igy nem szom­jazom véredet. Akarom, hogy megérdemeld halálodat. Te is művész vagy, én is. Vetélytársak nem vagyunk, de határozzon köztünk a művészet. Lesznek majd részrehajlatlan bírálók; a­ki veszt, az meghal a másiknak keze által. — Hogyan, te és én? •— Emlékezzél a felemelt ecsetre. Ez az ecset most ellened fordul; ha eltalál, el vagy veszve! — Elfogadom! — Esküdjél örök hallgatást. — Esküszöm! Elváltak, egy hónapig nem látták Caravaggiot. Trrd­usi mindennap eljárt a társasterembe, s mintha semmi sem történt volna, most is a­hol lehetett, szidta, gyalázta Caravaggiot; de most talán azért, hogy ne kérdezzék okát változásának. Egy hó múlva Piretusi maga körül gyűjte legjobb barátait, s nem sokára, a­mit nem is gyanítanak, Caravaggio is megje­lent néhány barátja s tanítványa kíséretében. Piretusi hidegen fogadta ellenét, a társak nem is gyanítva a történendőket, egymásra bámultak. — Uraim, ti most szigorú birák lesztek, — kiálta Piretusi közönyös hangnyomattal, — két kép van itt. Kérdés: melyik jobb? Egy állványon két kép volt eltakarva, — Piretusi odalé­pett az egyikhez, levonta függönyét. A meglepetés, csodálkozás néma csende terjedt el a terem­ben. Caravaggio merőn szegező szemeit a képre, arca elhalvá­nyodott, ajkai reszkettek. Most levették a másikról az eltakaró fátyolt, s­em­a bá­mulat hangos kiáltásban tört ki. —• Ah, ez remek! ez dicső! — kiálták mindnyájan. Piretusi arcán egy vonás sem változott. — Tehát melyik jobb, uraim? — kérdé Piretusi. — Kétségtelen az utóbbi, bárki legyen is szerzője, — ki­­áltanak egy akarattal. Piretusi szétválasztá a gyülöngő tömeget s a háttérben álló Caravaggio elé lépett. — Caravaggio! — mond, széttépve mellén ingfodrait s meztelen keblét eléje tárva, — te győztél! — Fogadd kegyelmemet, — mondá Caravaggio gúnyosan. —• Nem kell kegyelmed, nyomorult! E percben egyet villámlott. Piretusi átütött szívvel ro­gyott a padozatra. Caravaggio tőre markolatig szívébe mélyedt. A többiek kővé meredve nézték e jelenetet. Caravaggio most elmondá a fogadást, s segedelmet kért a futásra. Még azon éjjel eltűnt Rómából, s az igazság keze már nem érhető el. Hosszú viszontagságok után Máltába ért. Ott a máltai vi­tézek nagymestere lovaggá ütötte. De kicsapongása, türh­etlen szenvedélye oda vitték a dolgot, hogy börtönbe vetették, hol sokáig siülödvén, elvégre sikerült neki megszökni. Rómába visszaindulván, útközben rablók kezébe esett, kik kegyetlenül megkínozták. Befolyásos pártfogói kivitték, hogy a pápa kegyelmet adott számára, s így visszatérhetett Rómába. Caravaggio kétségtelen a legnagyobb művészi jelenségek egyike, de szenvedélye elörte benne a génjét. Innét van, hogy sokan semmi genralitást nem tulajdonítanak neki, sőt dacára, hogy a naturalisták feje volt, tőle még a magasb művészi fokot is megtagadják. Caravaggio tehetsége Raphael szende természetével most a négy titán felett állna, de az örökös lázongó vadság, a fékte­len szenvedélyek nehéz akadályokat gördítenek­ művészi kifej­lődése elé. Először a római iskolát követő, aztán Caraccihoz pártolt, végül a természetet, a vadság, eredetiségben szép természetet választó tanulmánya tárgyául. Kapott sebei folytán folytonos láz gyötrő. Lelkét megtö­rik a szenvedélyek, sokáig beteg volt. Még a halállal is nehéz tusát vitt, mígnem 1609. évben 40 éves korában a halál meg­­szakaszta viszontagságteljes életét. Caravaggio halála után egy sajátszerű elnevezésben része­sült: azt mondták, hogy valódi olasz volt! ELSŐ FÉLÉV.

Next