Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-04-19 / 46. szám
TÁE, G _A._ Nevezetes festők életéből. Irta: M. Xavér. Fra Bartolomeo. Florenz, a művészet e második anyavárosa kétségtelen a sorsával annyira összekapcsolt, s a történelemben nagy sze-repet játszó Mediciek alatt érte el fénye, nagysága tetőpontját, s habár a politikai elvek mintegy öröktől fogva összeesküvőnek is e ház tagjai ellen, — habár Cosimo, Lőrinc s Katalinnak sokat tulajdonítanak, mit ember és hazafi örökké roszalni fog, de művész és mubarát soha nem fogja feledni a nagy Cosimo, vagy a híres X. Leo pápát, s többet a Mediciek közül, kik a természettől már minden szép és nagynak pártolóivá teremtettek. Az uralkodócsalád, melynek míg egy tagja koronát viselt, a másik hercegi palástot, a harmadik mint egyházkirály uralkodott, addig a többi nem szégyelte folytatni az ősatya üzletét, a becsületes kereskedést, — fényes példát nyújt azon boldog időszakról, midőn az érdemaristokratia felette állt a rangaristokratáknak. Florenz élén Lőrinc állott, midőn a jóléti fénytől elkábult nép a demokratiában ellenpártot állita, melynek folytonos működése egész Florenzet felzavará. A demokrata elveknek nem volt oly hősies védője mint f Savonarola, a dömös szerzetes. E férfiút az isteni kegyelem megáldá oly szónoki tehetséggel, mint századok ritkán teremnek, s ez emberi kitűnő tehetségét piszkos célokra, gőgjében elmerülve a leghaszontalanabb eszmékre pazarolta. Jaj annak, ki a népszabadítás szent zászlóját akarva lobogtatni, melléje nem bir acél jellemmel, vaskövetkezetességgel. Oe erre is el lehet mondani: a szenttel szentül kell bánni! Savonarolának nem volt buzgóbb követője, mint egy ifjú heves olasz, kit a szétszórt elvek érintetlen nem hagytak, ki a nagy eszmeérti lelkesültségében annyi sokkal egyetemben megvakulva észre nem véve, hogy sokszor „boldogitni akarni a hazát és annyi, mint annak sirt ásni!“ Az ifjút Bachio della Portának hívták, s mint dühös demokratát ismerő őt egész Florenz. Olaszország művészete akkor csak egy lépéssel lejebb állott azon Zenithnél, hová azt azon kor jelesei, Angelo, Raphael fölemelik. Florenz, Angelo óriás szellemének hazája, oly állapotban nem mutathatá föl gyöngyeit. Maga Angelo kerülte Florenzet. A politikai pártoskodás korántsem szűnt meg. A feldühödt nép,szónok látnoki lélekkel (Olaszország jövőjéről beszélt, szenvelget, fontossággal festve a jövőt, mit ily körülmények közt mindenki sötétnek, véresnek tartott. Irgy is volt. Minden kornak megvan a maga áldozata, minden eszimének megvan a követője, s habár a követők gyakran elbuknak is, az eszme megmarad. Medici Lőrinc halálával beállt a rémkorszak. Savonarolának szabad tér nyílt. Hiába volt a római kiközösítés, sz. Márk perjele fel sem vette, mert hisz saját vallomása szerint ő próféta volt. De senki sem próféta a maga honában. Sz. Márk zárdáját körülözönlé a túlnyomó párt vérlihegő serege, s a fanatikus népszónok, Savonarola leghivebb követőivel bennszorult. Köztük volt Bachio della Porta is, kiről tudták, hogy azelőtt Rosellinél festészetet tanult, s nevét is kezdék már ismerni, midőn a politikai ár elragadta. A bennszorultakra kettő várt, éhhalál, vagy bakó, mi között nem egykönnyű választani. Lovanarola egy oltárkövön ült, fejét tenyerébe hajtva; a nagy próféta igen is érezhette, hogy ő is csak ember. Körülötte elvbarátai, osztva a pártfő lelki állapotát. — Az fáj nekem, az marcangolja szivemet, — hiábta most dühösen felugorva a pártvezér, — hogy a szószéken annyian oszták elveimet, s most is itt vagyunk, megszámlálhatjuk egymást. — Hadd el pater, — mond Bachio közelebb lépve, •— ők bukni fognak, Mediciek igáját nem érzi többé Florenz. — Nem? azt hiszed? — tévedsz fiú, Savonarolára nem csak a legundokabb halál vár, de még az is, hogy halálával nagy eszméi is kihalnak. — Azt hiszszük, igaztalan vagy! — kiáltozák többen. Kivül az ostromlók zaja mindinkább erősbön, a zárda felőli ajtókat erősen döngették, kard, tőr, fegyver villogott be az ablakon. — Nézzetek oda, — kiálta halványan !Savonarola, — ott vár ránk a halál! Ki mer szemébe nézni? A megfogyott társak elhalaványodva tekintenek a földre, kevés kivétellel azokhoz tartozának, kiknek hivatásuk meztelen keblüket tárni a gyilkoló fegyver elé, s nem védni éltüket. Bachiot is elhagyó bátorsága, halványan, reszketve húzódott az oltárhoz, annak gyönyörű festményére tekintve föl, honnét egy angyalszolid madonnafő mosolygott alá. A zaj mindig nagyobb jön, a lélekjelenlét azon mértékben fogyott. — Pater, — kiálta Bachio — tekints a madonnára! —• Némulj el, esztelen ifjú! — kiáltá vissza a hitehagyott pap, — mit beszélsz? Jobb teszed, ha halálodra készülsz! — Oh nem, pater, ismerjük el hogy tévedünk, — kezdő újra Bachio — a megtérés még nem késő, e hely. . . — Hát árulókat neveltem szivemen! — kiálta most föl az elkeserült vezér, — s ti, s ti — folytatá szenvedélye hangján — némán tűritek itt, ez utolsó percben a gyáva árulót? — He atyám. . . — Eh félre, gyáva kölyök, egy tört ide! Bachio sápadtan vonult vissza. A kétségbeesettek az elfojtott düh áldozatát keresők. Egy perc alatt négy, öt tőr hagyta el hüvelyét. — Korcs szülötte Florenz dicsőinek! —• kiáltó egyik, — ezt vártuk tőled e percben? A düh egyre nőtt. Bachio nem védhető magát, a közelgő halál érzete mindenkit kegyetlenné tett. A szavak, miket mondott, félre 111 agyaráztattak.