Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-01-19 / 8. szám

XV. ÉVI FOLYAM.­ Nevezetes festők életéből. Irta *­ M. Xavér. Giordano Luca. A hanyatló olasz festészet nem annyira a rendkívüli tehetségek hiánya, mint in­kább a classicitást megunt s még a művé­szi életben is újat, változatosat kereső, ab­ban gyönyörködő beteg emberi kedélyben ta­lálta föl végenyészetét. E változatosság a festészetben elsöprő a nagy mesterek örök­becsű irányát, észrevétlen, lassan kiforgató műalakjukból s jön, hogy a legszebb tehet­ségek az át­kos divatszerűség által lebilin­cselve, csak álmodozva nézhettek elődeik szédítő nagyságára. Ily rendkívüli tehetség volt, kit a körül­mények még sem engedtek nagy gyülekez­­ni, Giordano Luca, Spagnolottonak legjobb tanítványa. Az isteni gondviselés oly valami saját­­szerű tehetséggel áldá meg ez ifjút, minőt az egész festészet történetében nem talá­lunk , s valóban, ha Giordanonak azon sze­rencse jut: Raphael, Angelo korában élni. Luca Giordano neve ma ott ragyogna a négy óriásé között.555*) Giordanot híressé teve hihetlen gyorsa­­sága,melylyel műveit készíté. Innét történt, hogy a társmű­vészek nem is nevezték más­ként, mint Luca fa presto. Egy oltárképet elvégzett egy nap alatt, arcképeket órák szerint. Annak a képnek már igen jónak kelle lennie, melyhez Gior­dano Luca leült, mert rendesen állva dolgozott. Hihetlen, mesés gyorsaságán kívül volt még egy tehetsége, melyben mindenkit fe­lülmúlt. Giordano nem ismert művészt, ki­nek művét csalódásig nem lett volna ké­pes utánozni, s eleven, rendkívül éles fel­fogásának elég volt egyszeri látás, s a kép elkészült csalódásig híven. A nagy Veronese Pál műveit különös kedvvel tanulmányozá. Olvassuk ugyan,­­ hogy Giulio Romano, Raphael legkitűnőbb tanítványa, mesterének azon művét, mely­ben II. Gyula pápát állítá elő, oly híven utánzá, hogy a pápa ujján lévő gyűrűt máskép kelle festenie, nehogy a két kép összezavartassék***), de Lucafapresta ma­ga az egész fes­tő világot megcsalta, saját mű­*) Annál szívesebben engedünk tért az alábbi figyelmeztetésnek, miután e szedői-korrektori hibát mélyen sajnálják. Szerk­. Figyelmeztetés. Az e faji hasábjain „Nevezetes festők életéből“ cím alatt megjelent cikkek néhányainál — Rem­brandttól kezdve Giorgioneig —­ nyílt kitételem ellenére,tévedés vagy akaratból közli szócska al­kalmaztatott. E csak fordítást megillető s ezen ér­telemben használt szó kitétele ellen, mint az ér­­deklett cikkek írója és nem fordítója, jövőbeni táj­ék­ozás okából nyilvánosan óvást teszek. M. Xavér. **) A festők négy óriása : Raphael, Angelo, Tizi­an, Correggio, M. Xavér. ***) Valamikor Giustu­fiani olasz család birtoka volt; a porosz király megvásárolta, most Berlinben van. M. Xavér. TÁRCA­­ veiben Veronese Paoloét, Tintorettiét, Pi­etro di Cortonáét adogatván el. Giordano vig, derült, kissé szeles, de rend­kívül éh­es ember volt. Az ember soh sem volt előtte biztos, mert ha kedve kereke­dett, a legváratlanabb pillanatban, minden válogatása nélkül a helyzetnek s helynek, oda rajzolá azt, ki megtetszett neki, a leg­közelebb eső valamire; persze hogy az ha­marább megtörtént, mint a­hogy én ezt ide leírtam. E tehetsége hírét rendkívül emelő, a mű­vészek körébe húzódtak, többször megki­­sérték versenyezni vele gyorsaságban, ha­nem rendesen csúful jártak vele. Egy római nemes nem igen lévén e te­kintetben hiszékeny, de magát rendkívül műértőnek tartván, elment egyszer Gior­­danohoz, hogy magát díszöltözetében levé­tesse. Giordiano épen fogát piszkálva állt egy állványára helyezett üres vászontábla előtt s unatkozott. — Jó napot maestro! — kezdé a nemes, — jó hogy itthon találom. — Nos, talán valami fontos ügyben jött hozzám? — felelő a maestro nevetve. — Oh igen fontosban, — folytató amaz, a sok festőkészletek közt egy üres széket keresve, hová mégis leülhessen. — No már azt kiváncsi vagyok hallani, — mond Giordano, hanyagul kezébe véve ecsetét. — Tudja ön maestro, — folytató a nobili negéddel, — hogy én házasodom. — Corpo di bacco, ez az a fontos ügy? — vága közbe a maestro nevetve. — Hagyjon kibeszélnem, maestro Giorda­no, — felelé türelmetlenül a XVII-ik szá­zadbeli gavallér. — No jól van, tehát csak folytassa! — Tehát, én házasodom. — Azt már másodszor van szerencsém­­ hallani. — Maestro! elhagy türelmem. — Az enyim nem! — Nem beszélhetek. — Csak szóljon ön, uram, lássa, én hallgatom. — Tehát, hát . . . azaz inkább ott kez­dem, hogy miután megházasodom, akarnám, hogy Giordano keze m­egdicséítse arcvo­násánál. — Ah, ah, ez volt az a fontos ügy? — Kérem, még nem beszéltem ki ma­gamat. •— Még­sem? •— Most jön a java ; nem tudom, elfogad­ja-e maestro Giordano? — No hát csak mondja el uram! — De nem hiszem, hogy lehetséges lenne. . . — Ugyan különös ön, uram ; előbb én miattam nem beszélhetett, most nekem kell önt tuszkolnom, hogy beszéljen. — Minden esetre, — felelé a nobili, — mert ön fest, s ezért nem vigyáz szavaimra. — Ez rendes szokásom, ha vemségemre. — De ez kevésbbé helyes. . . — Folytassa uram, — vága közbe bo­­szankodva Giordano. — Tehát az itt a bökkenő, maestro, hogy arcképemet legalább egy, legfölebb másfél nap alatt kell elvégezni. — S ez az egész? No ez nem sok. Hanem igaz, most jut eszembe: el vagyok foglalva, nem tehetem. —■ De maestro, önről azt mondják, hogy hihetlen gyorsan dolgozik. — Hazudnak, mondja meg nekik, hogy hazudnak. —• Luca la presto tehát mit jelent? — Gúnynevem, mert igen lassan szok­tam dolgozni. — így tehát engem megcsaltak ön híré­vel. — Meglehet, uram. — Én biztos reménynyel jöttem ide, hogy ön legföljebb egy nap alatt elvégzi képe­met, s ime ön el nem fogadja azt. — Az is kérdésbe jö­­tt, — folytató Gi­ordano ecsetét letéve, — minő öltözetben óhajt le­vétetni, az időre ennek is van befo­lyása. — A római nobilik díszöltözetében. Giordano ismét kezébe véve ecsetét. — Persze barettel, spádéval egyetemben ? — kérdé Giordano. — Természetesen. Ezek nélkül nem len­ne egész a kép. —• No lássa,— folytató Giordano, — ez szörnyű hosszú munka, maga az öltözet megkíván fél napot; hát az arc uram, az arc ? — No igen, ... de hát mit önről monda­nak, maestro! — Mondtam, ez ármány. Sok az ellen­ségem. — Rómában ? Ah maestro, nem hiszi, hogy tisztelik. — Tudom, vannak sokan, de a legtöbb kész rágalmazni Giordanot, kész ráfogni mindent, mi egy művészt bánthat. — S lennének ilyenek, maestro? — Oh igen, — felesé Giordano nevet­re, — most is egy ilyen úri­embernek képén dolgozom! — Ah, az ily semmirekellőt szeretném ismerni. — Csak maradjon ülve uram, úgy sem­ ismeri. — De kérem, — szólt­amaz közeledve. — S valóban látni óhajtja? —■ kérdé Giordano. — Látni, igen, hogy első alkalommal. . . —• Nos, mit akar tenni? — Megkísértjük spádénkat. — Annyit Giordano nem érdemel. Ám itt van, nézze meg. A nobili oda futott, de meglepetve te­kintő a képre. Ott volt ő egész minőségében,megszóla­lásig híven, széles barettel fejen, pompás kardmarkolaton nyugtatva kezeit, a római nobilik díszöltözetében. Giordano nevetve tekintő a bámuló no­­­bilire. — Ah, maestro, ez boszorkányság! — Nagyon is természetes; ön beszélt, én­ ­«3­ 60 .g._ ELSŐ FÉLÉV.

Next