Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-01-19 / 8. szám
XV. ÉVI FOLYAM. Nevezetes festők életéből. Irta * M. Xavér. Giordano Luca. A hanyatló olasz festészet nem annyira a rendkívüli tehetségek hiánya, mint inkább a classicitást megunt s még a művészi életben is újat, változatosat kereső, abban gyönyörködő beteg emberi kedélyben találta föl végenyészetét. E változatosság a festészetben elsöprő a nagy mesterek örökbecsű irányát, észrevétlen, lassan kiforgató műalakjukból s jön, hogy a legszebb tehetségek az átkos divatszerűség által lebilincselve, csak álmodozva nézhettek elődeik szédítő nagyságára. Ily rendkívüli tehetség volt, kit a körülmények még sem engedtek nagy gyülekezni, Giordano Luca, Spagnolottonak legjobb tanítványa. Az isteni gondviselés oly valami sajátszerű tehetséggel áldá meg ez ifjút, minőt az egész festészet történetében nem találunk , s valóban, ha Giordanonak azon szerencse jut: Raphael, Angelo korában élni. Luca Giordano neve ma ott ragyogna a négy óriásé között.555*) Giordanot híressé teve hihetlen gyorsasága,melylyel műveit készíté. Innét történt, hogy a társművészek nem is nevezték másként, mint Luca fa presto. Egy oltárképet elvégzett egy nap alatt, arcképeket órák szerint. Annak a képnek már igen jónak kelle lennie, melyhez Giordano Luca leült, mert rendesen állva dolgozott. Hihetlen, mesés gyorsaságán kívül volt még egy tehetsége, melyben mindenkit felülmúlt. Giordano nem ismert művészt, kinek művét csalódásig nem lett volna képes utánozni, s eleven, rendkívül éles felfogásának elég volt egyszeri látás, s a kép elkészült csalódásig híven. A nagy Veronese Pál műveit különös kedvvel tanulmányozá. Olvassuk ugyan, hogy Giulio Romano, Raphael legkitűnőbb tanítványa, mesterének azon művét, melyben II. Gyula pápát állítá elő, oly híven utánzá, hogy a pápa ujján lévő gyűrűt máskép kelle festenie, nehogy a két kép összezavartassék***), de Lucafapresta maga az egész festő világot megcsalta, saját mű*) Annál szívesebben engedünk tért az alábbi figyelmeztetésnek, miután e szedői-korrektori hibát mélyen sajnálják. Szerk. Figyelmeztetés. Az e faji hasábjain „Nevezetes festők életéből“ cím alatt megjelent cikkek néhányainál — Rembrandttól kezdve Giorgioneig — nyílt kitételem ellenére,tévedés vagy akaratból közli szócska alkalmaztatott. E csak fordítást megillető s ezen értelemben használt szó kitétele ellen, mint az érdeklett cikkek írója és nem fordítója, jövőbeni tájékozás okából nyilvánosan óvást teszek. M. Xavér. **) A festők négy óriása : Raphael, Angelo, Tizian, Correggio, M. Xavér. ***) Valamikor Giustufiani olasz család birtoka volt; a porosz király megvásárolta, most Berlinben van. M. Xavér. TÁRCA veiben Veronese Paoloét, Tintorettiét, Pietro di Cortonáét adogatván el. Giordano vig, derült, kissé szeles, de rendkívül éhes ember volt. Az ember soh sem volt előtte biztos, mert ha kedve kerekedett, a legváratlanabb pillanatban, minden válogatása nélkül a helyzetnek s helynek, oda rajzolá azt, ki megtetszett neki, a legközelebb eső valamire; persze hogy az hamarább megtörtént, mint ahogy én ezt ide leírtam. E tehetsége hírét rendkívül emelő, a művészek körébe húzódtak, többször megkisérték versenyezni vele gyorsaságban, hanem rendesen csúful jártak vele. Egy római nemes nem igen lévén e tekintetben hiszékeny, de magát rendkívül műértőnek tartván, elment egyszer Giordanohoz, hogy magát díszöltözetében levétesse. Giordiano épen fogát piszkálva állt egy állványára helyezett üres vászontábla előtt s unatkozott. — Jó napot maestro! — kezdé a nemes, — jó hogy itthon találom. — Nos, talán valami fontos ügyben jött hozzám? — felelő a maestro nevetve. — Oh igen fontosban, — folytató amaz, a sok festőkészletek közt egy üres széket keresve, hová mégis leülhessen. — No már azt kiváncsi vagyok hallani, — mond Giordano, hanyagul kezébe véve ecsetét. — Tudja ön maestro, — folytató a nobili negéddel, — hogy én házasodom. — Corpo di bacco, ez az a fontos ügy? — vága közbe a maestro nevetve. — Hagyjon kibeszélnem, maestro Giordano, — felelé türelmetlenül a XVII-ik századbeli gavallér. — No jól van, tehát csak folytassa! — Tehát, én házasodom. — Azt már másodszor van szerencsém hallani. — Maestro! elhagy türelmem. — Az enyim nem! — Nem beszélhetek. — Csak szóljon ön, uram, lássa, én hallgatom. — Tehát, hát . . . azaz inkább ott kezdem, hogy miután megházasodom, akarnám, hogy Giordano keze megdicséítse arcvonásánál. — Ah, ah, ez volt az a fontos ügy? — Kérem, még nem beszéltem ki magamat. •— Mégsem? •— Most jön a java ; nem tudom, elfogadja-e maestro Giordano? — No hát csak mondja el uram! — De nem hiszem, hogy lehetséges lenne. . . — Ugyan különös ön, uram ; előbb én miattam nem beszélhetett, most nekem kell önt tuszkolnom, hogy beszéljen. — Minden esetre, — felelé a nobili, — mert ön fest, s ezért nem vigyáz szavaimra. — Ez rendes szokásom, ha vemségemre. — De ez kevésbbé helyes. . . — Folytassa uram, — vága közbe boszankodva Giordano. — Tehát az itt a bökkenő, maestro, hogy arcképemet legalább egy, legfölebb másfél nap alatt kell elvégezni. — S ez az egész? No ez nem sok. Hanem igaz, most jut eszembe: el vagyok foglalva, nem tehetem. —■ De maestro, önről azt mondják, hogy hihetlen gyorsan dolgozik. — Hazudnak, mondja meg nekik, hogy hazudnak. —• Luca la presto tehát mit jelent? — Gúnynevem, mert igen lassan szoktam dolgozni. — így tehát engem megcsaltak ön hírével. — Meglehet, uram. — Én biztos reménynyel jöttem ide, hogy ön legföljebb egy nap alatt elvégzi képemet, s ime ön el nem fogadja azt. — Az is kérdésbe jött, — folytató Giordano ecsetét letéve, — minő öltözetben óhajt levétetni, az időre ennek is van befolyása. — A római nobilik díszöltözetében. Giordano ismét kezébe véve ecsetét. — Persze barettel, spádéval egyetemben ? — kérdé Giordano. — Természetesen. Ezek nélkül nem lenne egész a kép. —• No lássa,— folytató Giordano, — ez szörnyű hosszú munka, maga az öltözet megkíván fél napot; hát az arc uram, az arc ? — No igen, ... de hát mit önről mondanak, maestro! — Mondtam, ez ármány. Sok az ellenségem. — Rómában ? Ah maestro, nem hiszi, hogy tisztelik. — Tudom, vannak sokan, de a legtöbb kész rágalmazni Giordanot, kész ráfogni mindent, mi egy művészt bánthat. — S lennének ilyenek, maestro? — Oh igen, — felesé Giordano nevetre, — most is egy ilyen úriembernek képén dolgozom! — Ah, az ily semmirekellőt szeretném ismerni. — Csak maradjon ülve uram, úgy sem ismeri. — De kérem, — szóltamaz közeledve. — S valóban látni óhajtja? —■ kérdé Giordano. — Látni, igen, hogy első alkalommal. . . —• Nos, mit akar tenni? — Megkísértjük spádénkat. — Annyit Giordano nem érdemel. Ám itt van, nézze meg. A nobili oda futott, de meglepetve tekintő a képre. Ott volt ő egész minőségében,megszólalásig híven, széles barettel fejen, pompás kardmarkolaton nyugtatva kezeit, a római nobilik díszöltözetében. Giordano nevetve tekintő a bámuló nobilire. — Ah, maestro, ez boszorkányság! — Nagyon is természetes; ön beszélt, én «3 60 .g._ ELSŐ FÉLÉV.