Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-07-02 / 1. szám
XV. ÉVI FOLYAM. Árpád szívélyesen kezet szorított vele, s majdnem az ölében vitte be szobájába, honnét, leszedve előbb a vadászati eszközöket, átöltözni engedte, aztán a társalgóterembe tértek vissza mindannyian. A házinő kezét nyújtá Alfrédnek, mit ez tiszteletteljesen megcsókolva, az ifjú nő felé fordult s mély bókkal meghajtá magát. És akkor egyszerre elpirult s egy szót sem birt ajkain kibocsátani. Meglelte eszményképét élve, bánatosan, halványan, epedő nefelejts-szemekkel, kigyódzó szőke fürtökkel. — Árpád neje! . .. Zellei Alfréd... mutatá be őket kölcsönösen a házi nő mire az ifjú halott halvány jön, s Leontin szép halvány arcán két szép égi rózsát engedett kifejelni. A zavart az első találkozás feszességének tulajdonítva, asztalhoz vntő a társaságot a figyelmes házinő , s hogy minél előbb megismerkedjenek, egymás mellett mutatott helyet nekik, egyik jobbról, a másik balról. A társalgás a napi vadászat eredménye fölött folyt. Az öreg úr elbeszélte fiatalkori vadászkalandjait, füllentett is egynéhányat, de azért az állítottakat úgy adta elő, mintha ezek csakugyan megtörténtek volna. Azután átvitte a beszélgetést arra,hogy ő mily becsületes jellemmel bír, sohasem csalt meg senkit, nem fösvény, de azért nem pazarló, kinek kinek megadja a magáét, és nem tulajdonítania semmit a máséból, szóval takargatni szerette az öreg úr mindenki előtt az oly dolgokat, amelyek árnyat vethetnének jellemére. A társalgás csakhamar más irányt vett, a vadászélet, sat. eseményeit a házas élet szomorú tragoediájának bírálata válta fel. Pletyka, mit ártatlan mulatságnak szoktak nevezni. — Igaz, hallottátok-e már, bizonynyal, hogy Kondorosit elhagyta a felesége , — jegyző meg a háziasszony. — Nos! te ezen úgy látszik csodálkozol, — válaszolt az öreg. Az asszonyság ragyogni szeret, a férj magába vonul, mélyen érző, de hizelegni épen nem tudó. Nem voltak egymásnak teremtve, egyik jobbra, másik balra ment, s vége az egész históriának. A halvány menyecske kipirult ez odavetett elbeszélésére a históriának. — Roszul van értesülve atyám. Kondorosiné szerette férjét ép úgy , mint ahogy most is szereti. Ha heteken át kényezett is , hogy férje megszűnt a régi érzelmű lenni, ha vércseppeket sajtolt is szívéből az elhanyagoltatás kínos érzete : sohasem vádolhatta magát azzal, hogy kárpótlást igyekeznek szerezni bármely elegáns fiatal embernél. Tűrt, mert szerete őt, sírt, mert enyhülést talált a sírásban. Csak akkor lázadt fel lelke, s csak akkor hagyta oda őt, midőn világosan látta, hogy úgy meg van alázva, mint senki e földön, hogy a szerelem trónusába nem mellé, de föléje helyeztetett egy olyan, kivel önérzetteljes, becsületféltő hölgy utcán is pirul találkozni. Most is siratja őt, most is visszavágyik az elhagyott férjhez,most is nyomorultabb napjai vannak, mint annak, ki haldoklik és fáj neki a halál, s nem bir meghalni. Alfréd úgy hitte, hogy e nő saját szívét irta le, midőn azt védelmezte, s még inkább elkomolyodott, még inkább nem birt szólam. Az eszménykép boldogtalansága kétszeresen vonz, százszor őrületes, szerelemre gyújt. — Képzelem, — mormog a neje védelme után Árpád sarcasticus mosolylyal. — A nő mind egyforma, könnyen szeret, könnyen feled. Kondorosiné könyei is rég felszáradtak már Grünzweig dzsidás hadnagy mosolyaitól. Leontin szemeihez kapta köténykéje bojtjait, talán azért, mert nem akarta látni, mily arccal tudja ezeket elmondani nők jelenlétében egy műveit férfiú ; talán azért, mert könyet csalt szemébe a fájdalom, hogy a nőket olyan könnyen s oly könyörtelenül elitéli, s épen az ő férje az, kitől hasonló elitéltetést várhat? Nem szólt azonban semmit, a szenvedő szívek hallgatni szoktak. Alfréd látta e nő fájdalmait, s ha eddig csak az imádat késztető szivét arra, hogy vigasztalnia kell őt, most a becsület, a lovagiasság égi tüze felett lebegő lélekbúvár emelte fel benne lángpallosát, hogy lesújtsa a hamis isteneknek áldozót, a saját édenét lábbal tapadó esztelen szivgyilkost. Eddig szórakozottan, ábrándjaiba merülve hallgatott s viszásan is vette ki magát e szórakozottság máskor oly derült, éber lelke ellenében , hanem most helyrehozta iménti némaságát, s a szerető szív melegségével, a költői lélek virágos nyelvével, az igazság döntő szilárdságával oly gyönyörű védbeszédet tartott, hogy az öreg úr tapsolni kezdett, a házinő pedig fölemelkedve helyéről, homlokon csókolást s kedves fiának nevezte. Tihamér végre kikötötte, hogy a versfüzérben ennek okvetlenül benne kell lenni. Egyedül Leontin és Árpádra nem látszott ez a szónoklat hatni. Az előbbi mereven bámult a beszélő arcára, mely a kevély és indulattól kipirosult, majd bemerengett annak szemeibe, melyekből a végtelen szerelem s az igazságos meggyőződés égi lángja ragyogott. Azután lehajtotta fejét s hallgatott, mint vihar kitörése előtt a vadon mélye. Árpád elkacagta magát, s kicsinylő lenézéssel fordult félre az asztaltól. — Látszik, hogy még most is gyermek vagy én már átestem azon. »Szeszélyből áll a nő egészen. Megunja az egyöntetű boldogságot. Unalmassá válik az őt szerető előtt. Jobb különben erről nem is beszélni. Igyunk! — !S felkapott egy billikomot s ivott addig, mig egy csepp maradt benne. A háziné véget, akarvaszakítani e szenvedélyességig fokozható vitának, fölemelkedett székéről, mi általános jel volt az asztalteli felkelésre. Leontin volt az első, ki megragadta ez alkalmat a távozásra; utána Alfréd ugrott fel s kezet csókolva mindkét nőnek, érzé, hogy Leontin keze az övében reszket, s annak parányi, bársonypuha ujjai tétovázó bátorsággal szorítják meg az öveit. Hirtelen egymásra tekintettek, s ez a tekintet sokat, nagyon sokat látszott kimagyarázni. Leontin némán meghatta magát, s az éltes delnővel szobáikba távoztak. Alfréd utána tekintett s egy sóhaj lebbent el ajkairól. Azzal erőtetett nyugalommal a visszamaradt férfiakhoz fordult: — Egészen elnyűtt e vadászat. Megengeditek, hogy én is nyugalomra térhessek? —■ Nem tartóztatjuk öcsém uramat, •— szólt mosolyogva az öreg úr, s belecsapott az ifjú tenyerébe egy hatalmasat. — Jó éjt! — Álmodban árkokat ugrálj mindig, —• kacagá Tihamér bucsuképen. — Nekem meg praedicatiocat tarts, s szakadjon le alattad a cathedra,j — végré Árpád, unalmas egykedvűséggel nyújtózkodva végig ülőhelyén. — Tehát jó éjt. Mindenki szobájába vonult. Aludt-e, álmodott-e? azt a jó Isten tudja! Az álom a szenvedőknél jó barát! Hogy az volt-e Alfrédnél?... Az ily bemutatás után nehezen? (Folytatása következik.) «3« 3 ■*»MÁSODIK FÉLÉV. Titkok Viennében.*) Vannak városok, melyeknek neveik némi titokszerüséggel vannak összekötve. Ilyen Palermo Siciliában, Velence Olaszországban, Köln Németországban, Franciaországban a Dauphin kerületben Vienne, melynek szintén megvan a maga sajátsága, terjedelmes és különös hagyományaival megmagyarázhatlan érdeket kelt az utazóban. Vienne a francia Köln. Kölnnek van egy székesegyháza, melyet a rosz szellem épített, komor épület, a Rajnára nézve arccal, melyben a Jézust imádó három király van eltemetve. Ez magában is elég e városnak csodás jellemet adni. Vienne szintén bir egy székesegyházzal, mely azon helyen épült, hol Brennus emelt templomot Teutates tiszteletére. Előtte folyik nagy hullámaival a Rhone, melynek jobb partján egy névtelen, idegen modorban épült sirhant látszik. Ez Pilátus sirja, miként a hagyomány tartja. Pilátus, ki alatt Jézus szenvedett: Passus est sub Pontio Pilato. Mutatják közel Viennéhez Pilátus hegyét iS: mons Pilátus. **) Ebből látszik, hogy Judea kormányzója Caligula császár alatt Viennében halt meg. A bolygó zsidó legenda szerzője Laguadem Izsákot szerepelteti Viennében,Dauphinben 1777-ben,mire e várost a többiek feletti előnye,s a hely nevezetességéért választá. *) Ez érdekes cikk kezdetét jónak láttuk újra lapunkba felvenni, hogy így egészen új előfizetőink is élvezhessék. Szerk. **) Svájcban is van egy hegy „Pilátus hegye“ néven, s ez alapon hiszik a svájciak, hogy ott halt meg Pilátus. De Róma soha sem jelöté ki számüzetési helyül ez országot egy oly öregnek, ki életét a birodalom legmelegebb égalja alatt tette el, mi kétségtelenné teszi, hogy Pilátus Viennében halt meg. 1*