Hölgyfutár, 1849. november-december (0. évfolyam, 1-39. szám)

1849-11-22 / 8. szám

30 Kevés tudomány s magyar nyelvbeni jártasság ki­­vántatott az az iránti meggyőződésre , hogy a szerkesztő semmi jogtalanságot nem követett el, mert a cikket ön­maga polgárunk adá el kinyomatás végett. Strassenhauser úr e felvilágosításra irgalmatlan szá­jat tátott, úgy hogy ha Diogenes ott volt volna , bizonyo­san olly nemű intést adandott neki, mint a nagy kapuval bíró Myndus belieknek. Azonban a­mint szája nőni kezdett, haragja épen azon gyorsasággal apadásnak indult, s néhány perc múlva egy meghunyászkodott, sőt csengő vendéglős állott a szerkesz­tő előtt, ki a vételár visszaadása s a nyomtatási költség megtérítése mellett a cikk kitörléséért könyörgött. De a lapkiadó kérlelhetlen volt. Nehogy valaki e derék embert talán gyöngédtelen­­séggel s lovagiatlansággal vádolja, szükséges lesz röviden tudni, miszerint a legközelebbi napokban Géza némi pa­rányi dolgozatot küldvén be a szerkesztőséghez , röviden elpanaszolta a vendéglős embertelen hidegségét, irományai­nak letartóztatását. Szerelméről azonban még most szót sem tett. A szerkesztő tehát meg akará egy kissé izzasztani a szívtelen polgárt, s megmutatni, hogy a tösvénység önma­ga adja más kezébe a büntető fegyvert,­­ mert a szer­kesztők, mint az irodalmi csaták által edzett gyerekek, nem könnyen engednek sem magukkal, sem jelesebb munkatársa­ikkal másoknak tréfálni. Azonban a kérdéses cikk jelenleg úgy is kimaradt volna, a márciusi események komolyabb közlendőket igé­nyelvén. A szerkesztő hideg nyugalma, határozott szigorúsá­ga fölöttébb meglepő a tisztes polgárt, főleg miután még holmi pénzigéretek sem akartak használni. Homlokán hideg cseppek kezdtek gyöngyözni. Aztán ismét egy eszme villanván föl agyában, büsz­kén fölegyenesedett, é­s censori betiltással kezdett fe­­nyegetődzni. Az ármányos szerkesztő jó izót kacagott, s elmon­dd , mit Strassenhauser úr csakugyan nem tudott, hogy t. i. tegnap óta előleges vizsgálat többé nem létezik, s et sem­minemű hatalom sem gátolhatja meg , a pénzen megvásár­lott iszonyú cikk kinyomatásától. (Vége köv.) Levelek egy pesti hölgyhez VII. Nov. 21-én. Urambátyám öreg táblabiró. Sarkantyus csizmá­ban jár, békés nélkül ki sem indulna — még horkolni is abban szokott. Midőn tegnap meglátogatott, megkínáltam csibukkal. Rám meresztő szemeit s azt kérdé: — Nincs tajtpipád ? — Nincs. — Szégyeld magad magyar létedre. S rágyúrta saját kospallagi dohányára. Midőn tegnap reggel belépett, egészen elbámultam. Néhány nap előtt megirám neki, hogy a lánchídon az át­menet az első nap ingyen történendik. Negyven mérföldnyi utat tett Pestig. — Tulajdonkép mért jött be bátyám ? dolgai vannak ? — Nincsenek. — Neje számára akar valamit vásárlani ? — Azt ő maga végzi el. — Peres dolga van ? — Azzal bajlódjék prókátorom. — De hát csak mulatni jött? mert megyegyülések most nincsenek. — Horrendum! mulatni nem megyek 40 mérföldre. — De hát mi hozta be ? — Leveled, hogy ma a lánchídon ingyen lesz az át­menet. Többet e hidra lépni nem fogok — mert nemes em­ber adósságát sem fizeti. Azt pedig, hogy ne lássam az ör­dögnek ezen gyönyörű hidját, melly láncszem szép nemesi jogaink eltörlésére van, nem kívánhatja senki tőlem. Csak az az egy boszant, hogy ma még a parasztoknak is ingyen átmenésök van. S uram bátyám bizony, pontban 12 órakor, a hídnak budai oldalán volt. Megnyittatván a híd , egész táblabirói dignitással, táblabirói díszöltönyben megjelent ottan. Fél­eres bajusza olly simára volt pödörve, hogy a szúnyog lábát kitörte volna rajta. Vállán olly méltóságteljesen állt a békés, mint csak állhat egy több trisas vmegyékibk­áján. S sarkantyúja úgy zörgött, hogy a pesti oldalon a zenészek is zavarba jöt­tek hallattára. Hanem urambátyámnak egy dolog semmikép sem tet­szett s ezt morgásával tudatta is. T. i. hogy a körülte levők nem látszanak őt megügyelni s mint jobbágyai nem hajlon­­gának előtte, hanem ellenkezőleg igen is tolonganak. Mint mondám, megnyiltatván a hid, uram bátyám kö­högött s ballábával, mint hajdan insurgens korában, rálépett s átment rajta körülbelöl illyen elmélkedésekkel. Ez tehát az ördög azon nevezetes hídja, mellyröl a 10 év előtti országgyűlés szenyfoltkép meghatározd, hogy mindenkit, még a nemest is megadóztatja. Horrendum dictus megadóztatja a nemes embert, a szűz vállát, az ollyat is, ki­nek ősei azok közt valának, kik Árpádot Pusztaszeren feki emelők ! Hja ! borzasztó időket élünk ! Mért is nem huny­tam be szemeimet, mielőtt e gyalázatot megértem! Most a paraszt is földes ur... s a nemes embertől csak annyiban különbözik , hogy condrát visel! Most ő is lehet szolga­­biró , táblabiró ! iszonyú gondolat! még a mi megyénkben a zöldasztal mellett nem ül paraszt — de ha ülni fog, rög­tön resignálok! nem hiában van felfordult világ, nem hiá­­ban akart tavai a lánchíd öszveomlani.

Next